Sokan azért nem tekintik valóban létező zsánerkategóriának a dramedy műfaját, mert a dráma és a komédia stílusjegyeinek keveredéséből sokszor olyan furcsa mixtúrák jönnek létre, amik vagy nem igazán viccesek vagy nem igazán komolyak, vagy olyan arányeltolódások borzolják a nézőt, hogy nem is érti, tulajdonképpen mit néz.
Pedig a dramedy műfaja az egyik legjobb fúzió, ami az utóbbi 20 évben létrejött (legelőször a brit sorozatok világában), ugyanis ezen alkotások cselekményei látszólagos bizarr irányba eltolt furcsaságaik ellenére is jóval közelebb állnak a mindennapi valóságunkhoz, mint az eszeveszett vígjátékok. Tudniillik – bármennyire is közhelyes a megállapítás – az életben érheti bármekkora tragédia is az embert, valami legtöbbször kimozdítja letargiájából, változtatásra, cselekvésre készteti, és ebben a humor gyógyító erejének is nagy szerepe van. Ebből táplálkozik a dramedy is.
Kétféle vonulata létezik, van az európai szerzőfilmes verzió, amelyet alkotói nem is szeretnek dramedynek nevezni, és van az a fajta Sundance-re szánt amerikai változat, mint az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, Az első igazi nyár, a Juno vagy még korábbról az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Egy-kettő néha áttöri a nagyobb érdeklődés falát és például Oscart ér szereplőinek (Napos oldal, A család kicsi kincse), de még így is van néhány kifejezetten rossz próbálkozás (mint ahogy más zsánerben is).
A The Big Sick szerencsére nem utóbbiak közé tartozik, és főleg azért nagyszerű, mert a főszereplő/forgatókönyvíró Kumail Nanjiani tulajdonképpen a saját maga történetét vitte vászonra. Ez persze önmagában még nem kell, hogy automatikus sikert jelentsen, de Nanjiani annyira átütő személyiség (szándékosan nem a jó színész kifejezést használtam, mert nem az) és annyira jó író, hogy a cselekmények sodorják a nézőt, és ahogy egy jó dramedy-hez illik, hol nevetünk, hol összeszorul szívünk/lelkünk és aggódunk a főhősökért. Ráadásul a túlnyújtottra húzott lezárás ellenére a klasszikus hollywoodi kliséket is sikerül kerülni.
A főszereplő tulajdonképpen életének azon szakaszát meséli el, ahol megismerkedett élete szerelmével, és még nem New Yorkban volt menő stand-upos, vagy a HBO-s Szilícium-völgy egyik főszereplője. Egy olyan pakisztáni származású muszlim pasit alakít, aki beleszeret egy fehér nőbe (Zoe Kazan, aki remélhetőleg több szerepet kap ezután – bárki képes lenne ugyanis belehabarodni), viszont családja mindenképpen egy pakisztáni lányt szán neki, sőt, édesanyja minden vasárnapi ebédet meg is ragad, hogy új arajelöltet mutasson be neki, ezért nem akarja elárulni, van valakije.
Amikor Emily erre rájön – pláne, hogy ő már tervezi a szüleinek való bemutatást –, rendesen berág és elhagyja a férfit. A csaj nem sokkal később súlyosan megbetegszik, Kumail pedig szinte minden idejét a lány mellett, vagy a lány szüleivel tölti. Közben persze ahogy az kell, stand-upos karrierje is megy előre, és egyre összeegyezhetetlenebb azzal, hogy a kómában fekvő exnője mellett legyen.
Ahogy fentebb említettem, a film sokszor elcsúszhatna azon, hogy a klisék mentén halad, de ezeket rendre kikerüli, és annyira élő a humora, hogy tényleg az a néző érzése, egy közeli barát családi problémáját nézi. A film szerelmi szála és a betegség mellett viszont legalább olyan fontos szerepet játszik a The Big Sick az az oldala, amely magáról a stand-upról szól. Szerencsére itt sem hangzanak el hatalmas banalitások, például arról, hogy a stand-upos is csak ember és nem kell a nap 24 órájában viccesnek lennie, hanem látunk némi belterjességet, hogyan is működik a műfaj a másik oldalról.
A The Big Sick a Karlovy Vary fesztiválon ugyan nem nyert egy díjat sem (amúgy sem tudott volna, mert nem a versenyszekcióban indult), de pont azon filmek közé tartozik, amit nagyon jó lenne, ha Magyarországon is bemutatnának. Már csak a hasonló számos tipikusan stand-up egysoros miatt is.
9/11 nagy tragédia volt a muszlimok számára. A legjobb 19 emberünket veszítettük el.
