Kultúra

Az üzemanyag, ami bármeddig elvisz

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 02. 15. 18:48

Nagyon, nagyon kevés, villanásnyi szeretet is elég az embernek, ha nem jut több, elmegy vele akár élete végéig, mint valami mesebeli üzemanyaggal. A Holdfény még a hírénél is jobb. Kritika.
Korábban a témában:

Bajban van az egyszeri filmkritikus, ha egy olyan filmre akarja beterelni a mozikba az olvasóit, mint a Holdfény: nincsen csavaros alaphelyzet, sem akciódús storyline, jól körülhatárolható zsáner, vagy olyan húzónév, aki már önmagában becsábítja a nézőket. Egy fekete fiú élete a gyerekkor, tinikor, felnőttkor hármasban – nem akasztotta ki az adrenalin-elválasztásod, ugye? Zsáner? Dráma, oké, de azon túl se nem családi, se nem romantikus, felnőttéválás-történetnek is csak erőlködve lehet nevezni. A legismertebb név eHarris meg Mahershala Ali, a többiek relatíve ismeretlen arcok. Létezik ugyan az LMBTQ-film, mint zsáner, de ezt a darabot még oda sem lehet besuvasztani, olyan visszafogott és főként sokadlagos téma a homoszexualitás-vonal a történetben, hogy még a legzakkantabb homofóbok sem tudnak rajta egy jóízűt fröcsögni, és te se hidd el. (Vagy tudod mit, ha ezért nem nézed meg ezt a briliáns mozit, akkor meg is érdemled.) Egyedül az amerikai fekete közösség az, amelyre jól körülhatárolhatóan célozható a mozi, már úgy üzletileg, hisz mint minden kisebbség vagy szubkultúra, érthetően ők is éhezik a róluk szóló történeteket. Róluk, ez fontos, és az is, hogy róluk, de nem csak nekik, sőt. Épp azért a halomnyi jelölés, épp azért olyan csodálatos film ez, mert amiről mesél, az univerzális és mélyen emberi.

Chiron egészen kistermetű gyerek, sovány is, apró is, nem csoda, hogy csak Kicsinek nevezi mindenki, már aki hozzászól, mert azért az effélékből nincs olyan sok. Anyjának szülői öntudata sokkal inkább van, mint valódi érzelmi kötődése a gyerekéhez, az aktuális pasi és főleg a friss adag crack lényegesen előrébb van a prioritásai listáján, mint a gyereknevelés. Az iskola sem sokkal jobb hely, a gyerekek zaklatják és csúfolják, köcsögnek nevezik, amiről Chiron az nem tudja, mit jelent, de azt érzékeli, hogy szitokszó. Az egyetlen kissrác, aki nem piszkálja, Kevin, de azért vele sem igazán barátok. Így aztán Chiron olyan szótlan, visszahúzódó gyerek lesz, hogy amikor megismeri Juant, a drogbárót, az alig bírja belőle kihúzni akár a nevét is. Végül mégis Juan lesz az a felnőtt, akitől bármiféle iránymutatást, támogatást és főleg szeretetet kap, apja helyett apja lesz, Juan barátnője pedig az anyaképre mutat egy lényegesen szeretetteljesebb alternatívát.

A hármas tagolás innen a tinédzserkorra vált, Chiron nem változott sokat, csak megnyurgult, de beszélni még ekkor sem szokása túl sűrűn, és a világ sem lett barátságosabb körülötte, anyja egyre jobban rácsúszik a cuccra, ő továbbra is magányos, és egyre kevésbé érti, hogy mi is ez az életnek nevezett kietlen, ijesztő káosz, és ki ebben ő. A sorsa aztán arra viszi, amerre ez a szeretetlen közeg és a nemértés predesztinálja, a film harmadik harmadában már ezek következményeit látjuk: egy férfivé érett, brutálisan kigyúrt gettóarcot, aki pontosan ugyanúgy nem találja a helyét a világban, mint nyolcévesen, csak már van hozzá fux, ami elvonja a figyelmét.

Így érdemes filmet csinálni: valamit gondolsz a világról, azt meg akarod és meg is tudod mutatni. Barry Jenkins ilyen ember, hisz eddigi kisebb munkái után a Holdfénnyel úgy robbant be a legnagyobbak közé, hogy az alighanem még őt magát is meglepte. Pedig belőle jött ez a csodálatos darab, nem csupán rendezte, de a forgatókönyvet is ő írta, és alighanem a fényképezés koncepciója is erősen az ő iránymutatása mentén jött létre, az operatőr James Laxton ugyanis eddig még csak megközelítőleg sem tudott hasonló színvonalat felmutatni. A Holdfény viszont tömény vizuális gyönyör, a karcostól a líraiig, a szimbolikustól a triviálisan hétköznapiig váltakozik a hangulat, és mindegyik működik, a zene is szépen viszi a filmet. Az alakítások meghatóan emberiek, lehetnek is, minthogy meg vannak ezek a karakterek írva élővé. Hússá, vérré, meg még valamivé, amit már nehezebb megfogalmazni, pedig az lenne a legfontosabb, azzá az érző, küzdő, szeretetért kapadozó, elbukó, feltápászkodó, elveszetten bolyongó kis lénnyé, ami az ember.

Holdfény (Moonlight) – színes, amerikai filmdráma, 111 perc – 10/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.