Kultúra

Ezekre a csajokra a világ sorsát is rábíznád

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 01. 20. 15:00

A számolás joga az a film, ami okos, fontos, és még jól is érzed magad tőle - felírnánk receptre. Kritika.
Korábban a témában:

1960-as évek, Egyesült Államok. A hidegháborús nyomasztás a mindennapok része, a fegyverkezési verseny csak titokban, az űrverseny viszont teljesen nyilvánosan csúcsra jár, az egész világ azt figyeli, a szovjetek és a jenkik közül kik állnak az élre ebben a félig szimbolikus, félig véresen komoly versengésben. A NASA gőzerővel dolgozik a saját űrprogramján, a cél mielőbb embert juttatni az űrbe. Ehhez pedig nélkülözhetetlen némi nagyon, nagyon komoly matematika – ezen dolgozik Katherine, Dorothy és Mary, három barátnő, akik legyenek bármilyen zseniálisak, komoly ellenszélben kell helytállniuk, ugyanis nem elég, hogy nők, még van képük feketének is lenni, ez pedig Virginia államban ekkoriban még mindig alaposan megnehezítette az életet.

Virginia ugyanis még ekkor is szegregált állam, azaz az afro-amerikaiak mindennapjait olyan bicskanyitogató megaláztatások szegélyezték, amit egyrészt nehéz mai fejjel felfogni, másrészt meg annyira mégsem, elég csak az amerikai rendőri túlkapásokra gondolni, amelyeknek elsöprő többségét feketék szenvedik el még ma is. Külön „színes” vízcsap, WC és könyvtár van, de szegregáltak az iskolák, és a buszon is csak hátul ülhetnek le a feketék. Sőt, még külön színes kalkulációs osztály van a NASA-nál is, itt dolgoznak főhőseink. Dorothy csoportvezetői kinevezésért küzd, Mary mérnök szeretne lenni, a fő-főhős Katherine-t pedig, aki már kislányként is a matematikai csodagyerekség egyértelmű jeleit mutatta, történetünk kezdetén kerül abba a csoportba, akik az első ember űrrepüléséhez szükséges számításokon dolgoznak. Egyedüli nőként, egyedüli feketeként. Ráadásul még pisilni is csak a kampusz túloldalán tud elmenni, ott van a legközelebbi színes WC.

Az tehát világos, hogy alattomos, mindennapi megaláztatások között élnek a csajok – és az is kiderül, hogy őket ez mind nem tántorítja el attól, hogy lebilincselően okosak, viccesek, nagyszájúak és kedélyesek legyenek. Ez az életöröm és elnyűhetetlenség ragadós: olyan ez a film, mint egy népjóléti intézkedés, nem is jöhetett volna jobbkor, mint a januári mínuszokba, amikor a nyár is messze, a fizetés meg furcsamód még messzebb, pedig addig már csak pár nap van hátra. Ezek a csajok nem valamiféle politikai agendát akarnak képviselni, az csak mellékhatás: szeretnének dolgozni, hogy eltartsák a gyerekeiket, csak éppen úgy működik körülöttük a világ, hogy ehhez az egyszerű célhoz kicsiben úttörővé kell válniuk. Nem akarnak munka nélkül maradni, ennyi, és ha ennek az az útja, hogy bíróság előtt kell kijárni, hogy fehéreknek fenntartott iskolába járhassanak, vagy titokban meg kell tanulni számítógépet programozni, akkor úgy lesz, mert a sopánkodás nem szerepel a helyzet megoldási lehetőségei között. Ilyen egyszerű.

És ettől, hogy ezek a csajok valamiféle nyögvenyelős tanító szándék helyett egyszerűen csak tették a dolgukat az életben maradásért, az egész sztori úgy válik tanulságossá, hogy a néző észre sem veszi, mert épp el van azzal foglalva, hogy teli szájjal vigyorog azon, hogy mekkora badassek ezek az emberek. Direkt nem nőket írtam, mert ebben a moziban még a girlpower is úgy valósul meg, hogy tényleg vaskalapos nőgyűlölőnek és/vagy rasszistának kell lenni ahhoz, hogy ne lásd: ahhoz, hogy ragyogóan tehetséges emberek lehetőséget kapjanak, nem kellene, hogy köze legyen sem annak, hogy mennyire barna a bőröd vagy mi van a lábad között.

A magyar címadás ugyan nem erről szól, de az eredeti cím, Hidden Figures, azaz kb. Rejtett alakok szépen visszaköszön a szereposztásban is: fergetegesen tehetséges színészek, akiknek nem feltétlen tudják annyian a nevét, mint az a filmográfiájuk hosszából-minőségéből következne. A főszerepben Taraji P. Henson, akit ezzel a szereppel pedig már azok is észrevesznek majd, akik eddig több tucat sorozat- és filmszerepe révén nem tették – pedig az Empire-ban például egészen fergeteges, mellette Octavia Spencer, akinek már Oscarja is van, Janelle Monáe-t pedig eddig inkább énekesnőként ismerte a közönség – ez idén változhat, hisz A számolás joga mellett a másik nagy díjkedvenc Holdfényben is szerepel. Csakúgy, mint Mahershala Ali, aki a romantikus szálat hozza a filmbe, aki meg a Netflix Luke Cage-éből és a Kártyavárból lehet ismerős.

Mondhatnánk, hogy az afro-amerikai színjátszás krémje, de az mekkora szegregáció lenne már – itt is hagyom, mert attól, hogy nem beszélünk róla, szegregáció még létezik, nem volt olyan régen az #OscarsSoWhite botrány, ugye. Most úgy tűnik, ez a folyamat egyelőre ott tart, hogy Hollywood legalább elkezdett elmesélni feketékről szóló történeteket – a következő lépés meg majd az lehet, ha már nem külön történetekben gondolkodnak majd, és egymás mellett szerepelnek majd fehérek, feketék, meg hupikékek, amint egy világban élünk együtt filmvásznon kívül is.

Lám, a kritikám lánctalpasabb lett, mit a film, amiről szól, de ne dőlj be, olvasó, mert ez az egész súly, ez a sok fontos téma a filmet nem nehezíti el, a sok megalázó helyzet inkább abszurd és nevetséges, úgy is van tálalva. Különben is elviszi a figyelmed a karakterek energiája, ereje, az a mindenre kiterjedő „feelgood” hangulat, ami árad a történetből, ami úgy szól megtörtént eseményekről – ritka az ilyen film –, hogy nem akarsz kómába zuhanni és/vagy eret vágni tőle, ellenkezőleg, feltölt, inspirál, hogy úgy jössz ki a moziból, hogy ide nekem az oroszlánt is, vagy inkább egy űrrepülőt.

A számolás joga (Hidden Figures) – színes, amerikai filmdráma, 127 perc – 8/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.