Adott egy figura, él valahogy, többnyire ahogy életkora, társadalmi státusza, neveltetése, mintái alapján élni szokás, vannak gondolatai, véleményei. Aztán furcsa kezd lenni, egyre szokatlanabb dolgokat mond, különös, zavarba ejtő dolgokat, de olyan meggyőződéssel, olyan eltéríthetetlenül, hogy a környezete lassan megszokja, mert végül bármit megszokunk, és egyre vadabb tettein sem ütődik már meg senki. Ahogy Hamletre mondja Polonius: – ha elég kimunkáltan beszélsz marhaságokat, végül nemhogy elfogadják, de követőid lesznek, egyre többen neked adnak igazat. Még az is lehet, hogy a végén te leszel az amerikai elnök.
Veniamin, azaz Venya, ez a közönséges orosz tini persze nem lesz elnök. Valószínűleg nem lesz belőle semmi, vagy ha valami mégis, hát merénylő, akinek egyetlen hétig tart majd a hírneve, míg arcképe ki nem kopik a bűnügyi rovatokból. Persze ez csak feltételezés: történetünk idején még csak egy egyszerű középiskolás, éli a nem túl ragyogó orosz mindennapokat anyja mellett, ki egyedül neveli, iskolába jár, úszik. Vagy csak úszott, míg egy napon nem közli, hogy ő bizony többé nem hajlandó részt venni az edzéseken. Az indok? A lányok bikiniben úsznak, ami bűnös dolog, le fog sújtani a Pokol tüze rájuk, és Venya nem szívesen lenne érintett egy efféle kénköves pokoltűzben. Venya meg van győződve szavai igazáról, hogyne lenne: a Bibliában olvasta. Így indul a Mártírok című orosz mozi, hogy aztán olyan kegyetlenül fesse fel az emberi ostobaság ma is magasan lobogó zászlajának színeit, hogy sírni volna kedvem.
Olyan ez a film, mintha azt az anekdotát bontaná ki, amelyik a két békáról szól: az egyiket forró vízbe dobják, és azonnal kiugrik, a másikat azonban hideg vízbe teszik, és szép lassan kezdik felforralni alatta a vizet, a békuci pedig mit sem sejtve csücsül a vízben, míg meg nem fő. Történetünkben mindenki a második békára hasonlít, fel sem tűnik nekik, hogy ami történik, az korántsem normális, a néző meg tehetetlenül hápog, hogy ez mégis hogy a fenébe nem tűnik fel senkinek – pedig nem tűnik fel a tömegeknek most sem, csak amikor már megtörtént pár tragédia, hogy szép türelmesen kineveltünk magunknak, magunk fölé egy üzembiztos elmebeteget. Épp ezért fontos ez a mozi, mert éppen a kornak tart tükröt, amiben élünk.
Kényelmetlen nézni ezt a tükröt, rég voltam ennyire ideges bármely filmtől, kedvem lett volna behúzni egyet a vászonnak, ököllel a tükörbe, ugye. Szóval nem az a felszabadító, könnyed filmélmény, de tényleg fontos lenne, hogy ezt a néhány ezer artmozi-nézőn túl más is megnézze, és kezdjünk el beszélgetni arról, hogy ? Ahogy főhősünk eljut onnan, hogy nem akar úszni, mert az tisztátalan, azon keresztül, hogy leszaggatja a tapétát, mert az e világi hívság, odáig, hogy tragédiába fullad az egész – és azt már csak sejtjük, hogy lesz ott még, ahonnan az jött – úgy sodródott bele a fejlett világ valami nagyon hasonlóba. Mindegy, hogy a filmben a vallás, a mi életünkben meg a Rend a vezérelv (jelentsen ez bármit), a mechanizmus hasonló, és Venya viselhetné egynémely számunkra is túl ismerős politikai vezető nevét. Ahogy Venya isteni igazságszolgáltatása, úgy ez a nagybetűs rend sem létezik, csak megfélemlítésre jó, és hogy páran belehaljanak, jellemzően épp azok leghamarabb, akik hittek benne.
Mártírok / (M)uchenik – színes, orosz filmdráma, 118 perc – 7/10
