Kultúra

Nosztalgia buli a Papp László nyugdíjas klubban

24.hu
24.hu

2016. 12. 01. 13:25

A Papp László Budapest Sportarénában Bud Spencer emlékére adott szimfonikus koncertet Guido és Maurizio De Angelis.
Korábban a témában:

Az Angelis testvérek, vagyis az Oliver Onions várva várt koncertje tényleg olyan volt, mint egy időutazás. Az elején úgy éreztem magam, mint egy esztrádműsorral egybekötött nyíltnapon a nyugdíjas otthonban, de a koncert végére 30 évet fiatalodtam. A Willy Fog alatt már úgy vigyorogtam, mint a tejbe tök, úgyhogy nagy mázli, hogy a nő, akit magammal vittem, 17 éve a feleségem. Ha ez egy első randi, nem biztos, hogy lett volna második.

Eleve öreges késéssel, nyolc helyett fél kilenckor kezdték a koncertet. Bár mit akarunk? Még így is pontosabbak voltak, mint a BKK Futár. (A várakozás idejét reklámok kivetítésével próbálták könnyebbé tenni, de nem sikerült. Jó, amikor először tolták a képünkbe, hogy lesz Fenyő ünnep, megállapítottuk, hogy tényleg, jaj de jó, arra is el kéne jönnünk. De amikor már huszonötödször tért vissza ugyanaz a reklámszpot, megfogadtuk, hogy nem hogy nem megyünk el a nyavalyás koncertjükre, de otthon sem hallgatunk soha többé Fenyőt.)

A koncert pillanataival érthető módon nem szolgálhatok, de azért ne maradjon az olvasó se zene nélkül. A koncert nyitó száma, a Brotherly Love:

Nyitó számként, még mielőtt felcsendülhetett volna a zene, a közönség meglepetésként kapott két videó üzenetet. Az elsőn Terence Hill beszélt arról, milyen jó barátai az Angelis testvérek, és persze biztos akadt a közönség köreiben, aki elhitte neki, hogy csak és kizárólag azért nincs köztünk ezen az estén, mert épp Rómában forgat. Még arra is ügyeltek, hogy az üzenet is sötétben készüljön, mintha élőben beszélne. A “live” hatáson némileg rontott a magyar felirat. Ezután Kabir Bedi következett, aki Indiából már egyenesen testvéreinek nevezte az est főszereplőit. Jól tartja magát a 80 évéhez képest, bár az is nyilvánvaló, hogy a maláj tigris arcát bizony alaposan összeszabdalták. Igaz, nem a kalózok vagy a brit gyarmati hadsereg, hanem a plasztikai sebészek.

Végre kezdetét vette a műsor. Nem vacakoltak, jól bekezdtek az És különben dühbe jövünk főcím zenéjével. Értjük, “Brotherly Love”, testvéri szeretet, összekacsint. Persze maga a testvérpár ekkor még nem volt a színpadon, az éneket az egyik vokalista fiú, (mint később megtudhattuk, Zacknek hívják) kezdte. Amivel kicsit öngólt rúgtak, mert az erőteljes, fiatal hang után sokkal nyilvánvalóbb volt, hogy Maurizio és Guido hangszálai fölött bizony eljárt az idő. De a kezdeti bizonytalanságok után magukra találtak, és remek showt csaptak. Mint megtudhattuk, húsz év után tartottak újra Oliver Onions koncertet.

A Bűnvadászok zenéje is felcsendült:

Főleg Guido volt elemében. Szegény rögtön az elején próbálta meghellóztatni a közönséget, de a magyar publikum körülbelül annyira bizonyult aktívnak, mintha az ellenzék hívná őket kormány elleni tüntetésre. Őt ez szerencsére nem zavarta, sőt, annyira rocksztárosra vette a figurát, hogy kicsit féltem, mi lesz, ha megkockáztat egy stagedive-ot. Nem voltam biztos benne, hogy elkapnák. Lényeg, hogy azért a fiatalos lendület megvolt, amit az se ronthatott el, hogy Gudio időnként rendkívül feltűnően olvasta a szöveget az elé helyezett monitorról. Az estet néhány technikai baki is beárnyékolta, a nagy monitorok többször lefagytak, egyszer pedig elszállt Maurizio mikrofonja. Testvére segítette ki a sajátjával.

Gudio Maurizio személyes kedvence: Sheriff és az idegenek:

Szerencsére a zene és a nosztalgia mindent feledtetett. Az összes nagy kedvencem elhangzott, olyannyira, hogy miután lement gyors egymásutánban a Piedone, a Fantasy, a Bulldózer és a Sandokan, kezdtem aggódni: mi lesz a ráadás? Sorjáztak a nagy slágereik, nem panaszkodhattunk: Morcos Misszionáriusok, Sheriff az égből, Bűnvadászok, Zorro.

Megható pillanat volt, amikor Guido arra kérte a közönséget, emlékezzünk Bud Spencerre – legalább eszünkbe jutott, hogy voltaképp az ő emlékének szól ez a koncert –, és megtapsoltatta velünk. Majd neki ajánlották a következő dalt – sajnos azon kevés művek egyikét, amelyet nem ismerek. Ezt a számot csak a zenekar játszotta, így a testvérpár pihenhetett.

Morcos misszionáriusok (más változatban Fordítsd oda a másik orcád is):

A már említett, Zack nevű énekes is kapott egy szólót. Valaki mögöttem rosszmájúan megjegyezte: „Az egyelten, akinek van hangja a színpadon.” Ami azért meglehetősen túlzó és igazságtalan – a többi vokalista is remekül énekelt.

Guido betartotta e-mailben tett ígéretét, és valóban szerepelt a műsorban kedvencem, a Trinity Stand Stall – sajnos azonban ezt megint Mauriziók nélkül adták elő. A koncert csúcspontja azonban kétségtelenül az volt, amikor bevonult a kórus. Amint megláttuk őket, rögtön tudtuk mi következik, és hatalmas üdvrivalgás tört ki. A Stones kap ekkora tapsot, amikor jön az I Can’t Get No Satisfaction. Végre Guido vágya is teljesült, aki egész este azt szerette volna, ha vele énekeljük a dalokat –szegény nem tudhatja, hogy a magyar oktatás feladata jó magyarokat és keresztényeket faragni, nem pedig angolul tanítani. Azt viszont, hogy Lalalalala, még a hülye is el tudja énekelni. Sőt, talán még Lázár János is. A produkcióban Gido pihent, Maurizo Terence Hillt játszva kicsit beállt a kórusba. Bud Spencer szólamát pedig maga Bud Spencer énekelte, amihez a háttérben ki is vetítették őt, rajzolt formában.

Egy szorgos koncertlátogató már fel is töltötte ezt a produkciót. A színpadból nem sokat látni a felvételen, viszont elég jól látszik a háttérben felbukkanó Bud Spencer:

És ha már Különben dühbe jövünk, a hivatalos befejező szám mi is lehetett volna más, mint a Dune Buggy? A szervezők nem sajnálták a költséget, és egy igazi Buggy is átgurult a színen.

Ezután következtek a ráadások. Elsőként egy érzelmes duó, ami alatt a fiúknak sajnos nem csak a mosolya volt hamiskás, de Soma megmondta már a Megasztárban, hogy élőben mindenkivel előfordul. Ő pedig csak tudja. Végül választ kaptam arra a kínzó kérdésemre is, hogy ha az összes slágert lelőtték, akkor mi lesz a ráadás? Hát a slágerek még egyszer. Nem tudom, mi volt az eredeti terv, de Guido minden szám után megkérdezte: „Na, akartok még egyet?” Kicsit olyan volt, mint aki ráébredt, hogy húsz éve nem állt így színpadon, és lehet, hogy újabb húsz évig nem is fog, ezért próbálja kimaxolni az élményt. Így hát újra meghallgattuk a Bulldózert, a Sandokánt és a Dune Buggyt, de emiatt senki nem bosszankodott.

Összességében minden sutaság, öregesség és technikai baki ellenére szép esténk volt. Úgy képzelem, ilyen lehet hetven évesen ismét összetalálkozni a fiatalkori szerelmeddel. Ráncos is, lóg is a melle, de a szemében ott van ugyanaz a huncut csillogás, és ha csak arra a két órára is, de ismét szerelmesnek érzed magad.

A végére egy kis bónusz. Ha Önök évtizedeken keresztül gyötrődtek, Gudio és Maurizio közül melyikük melyik, illetve a két hang közül melyik kihez tartozik, nem kell tovább őrlődniük. Az alábbi videóban a versszakokat énekélő, mélyebb hangú, később pikolón is „megszólaló” fiatalember Guido, a refrénben domináló, magasabb hangú pedig Maurizio. Jó, a tegnapi koncerten már nem pont így néztek ki.

Fantasy (Bomba jó bokszoló):

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.