Kultúra

Maugli pixelpárduccal játszik a kóddzsungelben

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 04. 21. 17:15

Korábban a témában:

Bőven van baj a kor filmgyártásának kényszeres újrahasznosítási trendjeivel – például az is, hogy, mint a papagáj, ismételjük magunkat mi is, akik erről a témáról írunk, beszélünk, gondolkodunk. Sokadjára írom le én is, hogy lehet remake-elni, rebootolni, folytatást meg eredettörténetet csinálni, rajzfilmet élőszereplősíteni, mindent, csak legyen értelme: új nézőpont, új mondandó, bármi, ami létjogosultságot ad a projektnek már az egyértelműn kívül, hogy tudniillik pénzből él az ember, akkor is, ha filmstúdiója van.

Miközben abban azért bízom, hogy csak barlanglakó remetéknek kell elmagyarázni, hogy nem a profitigénnyel van gond. Nyavalyogni a felett, hogy a stúdió pénzt akar keresni egy diktátornyilazó tinédzseren vagy ellenségeskedő intergalaktikus spiritisztákon, minimum populizmus, hogy többet ne mondjak. A filmgyártás nem jótékonysági intézmény, egy teljesen originális, négy és fél órás, fekete-fehér szerzői film ugyanúgy üzleti vállalkozás, mint a hetvennegyedik Halálos iramban-mozi – és ugyanúgy jogos igény mindkettővel szemben, hogy a pénzkeresés vágyán túl is meg tudja indokolni saját létét. Másképp fogalmazva: kéretik találni valamit, ami elvonja a figyelmet a pénztárgép csörgéséről.

Walt Disney Pictures

A dzsungel könyve új változata úgy járt, mint a mesebeli lány, talált is indokot, meg nem is: a Disney ezt a filmet elsősorban azért készítette el, mert megtehette – ami indok, csak nem túl erős. Kétségtelenül ad okot a büszkeségre, hogy van szép, fejlett CGI-technológia, hozzá ügyes grafikusok, meg büdzsé megfizetni őket, és a szőrszálanként animált bundájú, pihe-puha farkaskölykök serege kétségtelenül nagyon aranyos, de csak azért remake-elni egy klasszikust, mert jobb technológiánk van, mint annak idején, kissé öncélú.

Mindezzel együtt meg kell adni, hogy a remake kétségtelenül mutat bizonyos önállóságot: számos ponton eltér a rajzolt elődtől. Egyfelől a kor szavának engedelmeskedve itt – bár akad bőven mókás hangon cincogó rágcsáló és szőrmók állatkölyök – a cukiság jóval kevésbé teng túl, mint a ’67-es filmben, ahol minden mókás és édi, a dzsungel pedig játszótér, ahol mindenki Maugli szórakoztatására van jelen. Másfelől közelebb mentek Kipling eredetijéhez, ami visszahatott az előbb említett cukiságmutatóra is: a döntéssel együtt járt a sötétebb tónusok megengedése is, úgy hangulatban, mint történésekben. A dzsungel néhol igenis ijesztő, az állatok között pedig fenséges, gonosz, sőt szánalmas is akad, és Jon Favreau filmje képes volt meseszerű maradni azzal együtt is, hogy az eseményekbe is beleférnek drámai elemek – még ha ez utóbbi kapcsán azért akadnak hiányosságok.

Walt Disney Pictures

Például el lehet gondolkodni, hogy mi az oka annak, hogy a film minden erénye ellenére nem hagy elég mély érzelmi hatást. Hajlok rá, hogy nem önmagában a CGI-túltengés mellékhatása ez: épp a közelmúltban kihozott, szintén Disney-ék háza tájáról származó Zootropolis az „élő” példa rá, hogy egy 100%-ban rajzolt karakterekkel készült film is lehet mélyen érző és életszagú. A dzsungel könyve érzelmi skálája viszont kissé tompa maradt: a film elfelejtette érzékeltetni a szereplők közti kapcsolatok mélységét. Mauglit nagyjából annyira viseli meg, hogy el kell szakadnia a falkától, mint egy lehorzsolt térd, Akela elvesztése mintegy három másodpercnyi filmidőben le van rendezve, és így tovább – ettől pedig a néző is kívül marad. Inkább az említett motivációk miatt – jelesül, hogy ez a film pusztán technológiai önfényezés céljából készült – feledkezhetett annyira önmaga szépségébe a film, hogy a forgatókönyv mélyítésére már nem jutott elegendő fókusz.

THE JUNGLE BOOK (Pictured) MOWGLI. ©2016 Disney Enterprises, Inc. All Rights Reserved.
Walt Disney Pictures

Az elnagyolt forgatókönyv, összefonódva a megvalósítás nehézségeivel épp elég volt ahhoz, hogy elzárja az igazán naggyá válás elől a mozit – nehézségek alatt értve itt azt, hogy egy szál gyerekszínésznek kellett volna érzelmi mélységet pumpálnia a filmbe. Becsületére legyen mondva, a Mauglit alakító Neel Sethi megteszi, amit tud. Alakítása, ha nem is korszakos, de amennyit áthidalhat a forgatókönyv hiányosságaiból, azt áthidalja, ami pláne szép teljesítmény, ha hozzátesszük, hogy a tizenhárom éves színésznek ez volt az első egész estés filmszerepe, ami ráadásul elég embert próbáló feladat lehetett úgy, hogy a színjátszás egy rakás bekatéterezett állatbábbal, zöld vásznak és állványok között történt, melyekből majdan utómunkában lesz csak Bagira, Balu, meg göcsörtös faág. Sethi ezzel együtt működik a szerepben, és az is boldogító, hogy képesek voltak egy indiai karakterre indiai származású szereplőt castingolni, aki ráadásul egy az egyben ugyanaz a nyakigláb alkat, mint a ’67-es rajzfilm Mauglija.

Az erősen hasonló technológiával készült Pi életénél pl. így nézett ki a tigris a filmen és a forgatáson. Kb. ez az élmény lehetett A dzsungel könyve forgatása is.

Sajnos Magyarországon egész egyszerűen lehetetlen legális forrásból eredeti hanggal családi/animációs filmet megnézni, így ő az egyetlen a filmben érintett színészek közül, akinek az alakításáról bármit megtudunk. Itthon legfeljebb a szinkronról beszélhetünk, ami egyébként kimondottan jól működik, bár Lajcsi király nótáját szívesen törölném az emlékezetemből. Ha már itt tartunk: a dalok kérdéséről eleve a rendezőhöz lenne néhány keresetlen szavam. Favreau láthatóan nem tudta eldönteni, akarja-e az énekelgetést, vagy sem: a filmidőből már egész sok eltelt – már épp megnyugodtam, hogy megússzuk –, amikor a híres Egy-két jó falat (The Bare Necessities) frissített verziója felharsant, ez még a történetbe illesztve. Ez után legközelebb csak a film kétharmadán túl történik érdemi dalolás, már amennyiben Lajcsi fent említett produkcióját, a film egyetlen fájdalmasan kínos mozzanatát annak lehet nevezni – de ezt a teljesen helyzetidegen kinövést a mozi testén inkább jobb lenne nem nevezni semminek, csak villámsebességgel elfelejteni.

Mindezzel együtt álljon itt kiemelve is: A dzsungel könyve 2016-os remake-je – és te atyaisten, már útban a 2018-as Andy Serkis-feldolgozás! – teljesen „rendben van”, eseménydús, szép, kedves és szórakoztató. Ugyanakkor kár, hogy csak a látvány fenségessége emeli a középszer fölé, miközben a forgatókönyv hiányosságai nem hagyják igazán naggyá nőni, így nem tud több lenni, mint egy nagyon jól kinéző, színes-szagos kis mesécske, amiben néha elszavalják a dzsungel törvényét.

A dzsungel könyve (The Jungle Book) – színes, amerikai animációs kalandfilm, 90 perc – 7/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.