Ezt az idilli képet a Kongresszus 1910-ben majdnem darabokra törte: a tagok több ezer víziló Afrikából való importálásának lehetőségét vetették fel, gondolva, hogy a Mexikói-öböl partjain is tökéletesen érzik majd magukat, sőt, húsukért vastagon megéri majd tartani őket.
De miért vetődött fel a lehetőség? – tehetjük fel a kérdést.
A válasz egyszerű: az Egyesült Államok népességszáma ugrásszerűen nőtt, melyből a hazájukat elhagyók (így a közép-európaiak, köztük magyarok) milliói is kivették a részüket. A marhatenyésztés azonban nem tudta felvenni a tempót ezzel a növekedéssel, főleg, hogy a legeltetésre használható földterületek mennyisége a városok gombamód szaporodása és a túllegeltetés miatt csökkent.
Az árak ennek megfelelően meredeken nőni kezdtek, így gyors megoldásra volt szükség.
A legnagyobb lapok napi szinten foglalkoztak a kérdéssel, és mármár attól kezdtek tartani, hogy az emberek már a kutyákat kezdik feldolgozni. Egy újságíró szerint
ha a húsipari vállalatok tovább növelik az árakat, talán hozáadhatjuk majd az étlapokhoz az angol bulldog-szeletet, a pudlilevest, vagy épp a tacskópitét.
Az amerikai mezőgazdasági minisztérium egyik kutatója, William Newton Irwin 1909-ben úgy érezte, megtalálta a megoldást nyújtó állatokat, ezt pedig azonnal szétkürtölte a Journal of Heredity című lapban.
Cikke egyik legmeglepőbb állítása a vízilovak húsállatként való tenyésztése volt, de ennek létjogosultságára tökéletes bizonyítékot hozott: a Central Park állatkertjében élő Miss Murphy például fogságban tartva is nyolc utódnak adott életet, így a csordák létszámának növekedésével sem lenne gond, a nagyszámú utódok pedig egy idő után óriási húsforrást jelentenek majd.
Tenyésztésükhöz tökéletes helyszínnek gondolta a Mexikói-öblöt, ahol közel 2,6 millió hektár terméketlen föld állt készen a gyümölcsöző farmokká alakításra, és tette volna lehetővé
A vízilovak egy másik problémát is megoldottak volna: a XIX. században Japánból áttelepített közönséges vízijácint túlzottan elszaporodott a Mexikói-öbölben, az óriási állatok pedig jó részét könnyűszerrel felfalták volna, ezzel kitisztítva az öbölbe tartó víziutakat.
A Kongresszusban
1910-ben egy louisianai kongresszusi képviselő, Robert Broussard két Afrika-szakértővel, a felfedező Frederick Russell Burnhammel és a Dél-Afrikában szolgált katonával, Fritz Duquesne-vel együtt próbálta eladni az ötletet: március 24-én a javaslat a Kongresszus elé került, a meghallgatás csodásan sikerült, a legnagyobb lapok pedig elragadtatva tálalták a fejleményeket.
De miért nem lett akkor semmi a javaslatból?
Az ülésszak végéig nem sikert dűlőre jutni az ügyben, 1911-ben pedig azt egyszerűen nem nyújtották be újra. Irwin, a projekt tudományos részének atyja még ugyanebben az évben meghalt, a többiek érdeklődése pedig egyszerűen más ügyek felé fordult.
Az amerikaiak azonban enélkül is megtalálták a módját, hogy kisebb helyen több marhát tarthassanak, megalapozva ezzel a modern mezőgazdaság alapjait.
