Kultúra

A kajapornó Bradley Cooper nélkül is működne – Az ételművész kritika

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2015. 10. 23. 16:00

Az új Bradley Cooper-filmhez igazából nem is kell Bradley Cooper: Az ételművész nélküle is ugyanez az önjáró, kellemes moziélmény lenne. Kritika.
Korábban a témában:

Szeretem a gasztrofilmeket. A zsánerre jellemző kedvesség és életigenlés remek alternatívája a bugyuta limonádéknak, ha kockázatmentes szórakozásra van igényem, ráadásul a műfaj jobban sikerült darabjaiban már-már költői hitvallásként jelenik meg a jó étel mint olyan szeretete, mely üzenettel nehéz is, felesleges is vitatkozni. Enni jó, jót enni még jobb, együtt enni meg éppenséggel a békés együttélés történelemmel egyidős szimbóluma. A folyamat másik oldala sem kevésbé szimbolikus: a táplálás a törődés univerzális kifejezője, így aztán főzni tudni nem csak szimplán praktikus eszköze a túlélésnek, de a number one csajozós/pasizós fícsör társas együttélés általánosan elismert készsége, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy micsoda boldogító kreatív folyamat, igazi flow-élmény.

Ebből következően eredendően hálás filmtéma, kapunk is minden évben minimum egy nagyköltségvetésű álomgyári, és legalább egy tucat kisebb mozit a témában. Bradley Cooper, akinek a tavalyi Amerikai mesterlövésszel csak félig sikerült a McConaughey-trükk – azaz az átmenet a szépfiú-szerepekből a fajsúlyos drámai alakításokba – újra a könnyebb témák felé fordulva gyorsan leforgatott néhány súlytalan szerepet, és sűrű programjába egy gasztromozi, Az ételművész (Burnt) főszerepe is belefért. Sok hozzáadott értéke ugyanakkor nincs sajnos: ez a film nélküle is ugyanennyire működne.

Kissé kusza történetünk kezdetén a Cooper alakította Adam Jones épp letölti önmagára kiszabott büntetését: zűrös múltja miatt vezeklésként arra ítélte magát, hogy első osztályú séf létére kagylót pucoljon egy sokadrangú étteremben – de csak addig, míg eljut az egymilliomodik megpucolt darabig, mely után egy szó nélkül ott hagyja munkahelyét. Persze csak miután gondosan feljegyezte a sorszámot kis noteszébe: kissé kényszercselekvő a szentem. Megbűnhődve kellően ködösen emlegetett gonosztettei után Londonba utazik, ahol egyfelől a legváltozatosabb kulináris élvezeteket kínálják manapság, másfelől meg egykori mentorának fia, Tony éppen ott üzemeltet hotelt és éttermet. A cél visszakapaszkodni a csúcsra, melyhez a harmadik Michelin-csillaga megszerzése a kapaszkodó. Nehezítés persze bőven akad, hiszen épp a sokat emlegetett zűrök miatt nem épp ő a legnépszerűbb séf a városban, egykori harcostársai gyűlölik, új tehetségeket toborozni sem egyszerű, és Tonyt is csak finom zsarolással sikerül rávenni, hogy bízza rá éttermének újragondolását. Az sem segít, hogy főhősünk ráadásul egy borderline OCD-s, összeférhetetlen, mániákus paraszt, aki szerint csak az jó, amit ő maga csinál.

Fotó: Forum Hungary

A film története tehát nincs túlbonyolítva, a csapat összeállítása – konfliktusok – próbatétel – bukás – új esély – felismerések vonalon halad a kiszámíthatóan megnyugtató vég felé, de hát nem is thriller-szintű akciókat vagy karakterdrámát várunk a zsánertől. Az ételművész márpedig kimaxolja a zsánert, kimagasló színészgárdával biztosítva, sőt, túlbiztosítva, hogy működjön a recept (érted). Ami egyébként feleennyi remek színésszel is nagyjából pont ugyanezt tudná, így jelenlétük igazából „csak” a néző kényeztetése: nyilván nem fogunk tiltakozni, ha a villanásaiban is elragadó Alicia Vikandert vagy az Életrevalók óta körülrajongott Omar Sy-t kell nézegetni egy kellemes hangulatú filmben, és a mindig briliáns Emma Thompson jelenléte sem ront a helyzeten.

A sztárparádé egyébként szépen rímel a fine dining lényegére: jó alapanyagokat ügyesen kombinálva akkor is remek dolgok születnek, ha nem feltétlenül találjuk fel újra a spanyolviaszt. Az Amerikai mesterlövész után ismét Cooper oldalán szereplő Sienna Miller sem játssza le a csillagokat az égről, nem is követeli meg a szerep, ám a karakter működik – sőt, igazából érdekesebb, mint a főszereplő – és ez a lényeg, Tony (Daniel Brühl) figurájával meg végre egyszer egy film úgy említi meg a homoszexualitást, ahogy azt egy boldogabb világban kezelni illenék: csak úgy mellesleg, fakszniktól mentes természetességgel.

Hogy a remek színészgárda, vagy önnön középszerűsége miatt, de éppen maga a főszereplő Bradley Cooper nem tud emlékezetes lenni a filmben. Míg karakterének éppen arról kellene szólnia, hogy ez az ember megismételhetetlen, kimagasló, karizmatikus tehetség, aki már puszta jelenlétével többé, jobbá teszi környezetét, a néző nemhogy nem tudja átélni a zsenialitás ellenállhatatlan vonzóerejét, de én éppenséggel azt éreztem, hogy ez a film tetszőlegesen kiválasztott bármely, még épp a megközelíthetőségig jóképű színésszel körülbelül ugyanennyire működne.

Az ételművész igazi klasszikus, feelgood gasztromozivá áll össze: nem akar különösebben világmegváltó lenni – mint főszereplője, aki szájából elhangzik a kulcsmondat, miszerint ő igazából nem akar mást, csak megsütni néhány szelet halat –, megelégszik azzal, hogy nyálcsorgatóan szép közelképekben megmutathassa, milyen gyönyörű a közepesen átsütött hús rózsaszínje, meg amikor egy vajkocka sercegni kezd a serpenyőben.

Az ételművész (Burnt) – színes, amerikai vígjáték, 90 perc – 7/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.