Ismét egy román film – az utóbbi években megszokhattuk, hogy a reneszánszát élő román filmművészet hasonló stílusban mondja el történeteit. Legyen az vígjáték, dráma, általában erősen a mindennapi valósághoz kötődik a történet, realisztikus az elbeszélésmód (ami azért ennek ellenére lehet költői vagy mesei), a kamera legtöbbször bólogatva vándorol az arcokon lustán, lomhán – a szükségből így kovácsolt elég szép erényeket a kreatív ember. A román rendezők mintha kissé bele is ragadtak volna ebbe a stílusba – nincs ez másképp Cristi Puiuval sem, akinek filmjére mind igazak az eddig elmondottak. Ahogy az is, ahogy ezek a rendezők magukra tekintenek. Komolyan veszik hivatásukat, és megkövetelik a nézőktől is, hogy komolyan vegyék őket, mert csak így lehet komoly dolgokat (mint egy jó vígjáték) letenni az asztalra.
Ez a cirkalmas előhang azért kellett, mert mindezek nélkül az Aurora érthetetlenül lassú, hosszú filmnek tűnik. Igazából a története elmondható volna 90 perc alatt is, de Puiu nyilván direkt döntött a 181 perc mellett – lemondva ezzel számos nézőről. De épp itt van a lényeg: aki részt akar venni ebben a mélyen szomorú sorsban, hozzon némi áldozatot, adjon három órát az életéből. És akkor talán nem siklik el olyan könnyen az egész fölött.
Viorel (játssza a rendező) hajnalban felébred, és egy hosszú, komplikált útra indul. Pontosan nem tudni, de sejthető, nem felesége mellől kel ki az ágyból, majd bemegy a munkahelyére, aztán a felújítás alatt lévő lakásába, ide-oda, mindenfélét csinál, de leginkább kívülálló és feszült viszont ápol mindenkivel. Nem Travis ő a Taxisofőrből, csak egy román hétköznapi ember, aki valahogy nem jön ki jól a mindennapokkal. Márpedig a mindennapok nagyon erőteljesen jelen vannak – az élet kifejezetten könyörtelenül hajtja-dobálja előre Viorelt. Piui extrém hosszú jeleneteket vesz fel, sokszor 4-5-6 perces snitteket látunk, apró, banális dolgok történnek, csak Viorel késélnyi ajkai, szomorúsággal és keserűséggel teli szeme mutatja, valami hajtja belülről. És az sem utal sok jóra, hogy vásárol egy puskát.
A hosszú jelenetek tehát a könyörtelenül hömpölygő életet jelenítik meg, ezért hosszú lesz maga a film is. Puiu ezt a hosszúságot kisebb-nagyobb feszültségekkel, konfliktusokkal feszíti ki dramaturgiai egésszé, úgy, hogy klasszikus filmzene nincs (csak ha a rádióban-tévében megy valami), vagyis elég kevés eszköz áll a rendelkezésére. De meg tudja csinálni, ami nagy szó – az Aurora erős film. Cristi Puiu pedig remekül játszik, ritmusában, zártságában, tökéletesen hozza a karaktert – pontosabban ezt az embert, aki nemcsak egy főhős, hanem a film végére valahogy közünk lesz hozzá. Sokkal többet pedig egy film nem érhet el.
Kinek ajánljuk: akik unják már a kiszámítható és jól nevelt (művész- és közönség)filmélményeket
Kinek nem: akik a cirkáló történetére kíváncsiak
