Holttest hever a manilai nyomornegyed utcáján, a feje szigetelőszalaggal körbetekerve, a nyakába akasztott kartondarabon csak annyi áll: „pusher” vagyis „drogos”. Mindennapos látvány ez manapság a Fülöp-szigeteken. Az áldozattal egy civil halálosztag végzett. A tetteseket hivatalosan ugyan üldözi a törvény, de nemigen kerülnek kézre. A rendőröknek fontosabb dolguk van. Az áldozathoz hasonló, kábítószer-használattal, vagy drogkereskedelemmel gyanúsítható emberekre vadásznak.

A hatóság is jócskán kiveszi részét a mészárlásból. A jelentésükbe mindig azt írják, hogy a gyanúsítottak ellenálltak, veszélyt jelentettek az egyenruhásokra, ezzel minden el van rendezve. A Fülöp-szigeteken július elsején elszabadult a pokol.

Képzeld el, hogy a Donald Trump elnökségére és a Brexit utáni Európa jövőjére felvázolt legpesszimistább forgatókönyvek valósulnak meg, kezdve a harmadik világháborútól a nyugati civilizáció teljes megsemmisüléséig. Szorozd meg hárommal, és még mindig közelében sem jársz annak, amit Rodrigo Duterte a Fülöp-szigeteken visz véghez ahhoz képest, amit a legborúlátóbbak vártak tőle.

„Aki Németországban Hitler volt, az a Fülöp-szigeteken…” – mondta szeptemberben, Vietnámban, alig három hónappal a megválasztása után a 71 éves elnök, majd a hatásszünet után büszkén bökött kidüllesztett mellkasára. A párhuzam a náci vezérrel mindig túlzásnak tűnik, akkor is, ha önként vállalt. Duterte esetében azonban egyre többen és egyre hangosabban mondják, hogy az ámokfutás, amit drogellenes háború címszóval művel a hazájában, szimpla népirtás.

Ugyanebben a beszédben Duterte azt is kijelentette, hogy becslései szerint hárommillió droghasználó élhet a Fülöp-szigeteken, és boldogan mészárolná le valamennyit. Halálosztó gépezete pedig egyre olajozottabban működik. Az új elnök hivatalba lépése óta egyes becslések szerint négyezer, mások szerint ötezernél is több embert végeztek ki. Hivatalos vizsgálat mindössze négyszáz esetben indult.

Véreskezű vezér

Az elnök kezéhez nem csak képletesen tapad vér. Duterte maga ismerte be:

„Davaóban személyesen is gyilkoltam, csak hogy megmutassam a rendőröknek: ha én is megtehetem, ők miért ne tehetnék meg. Egy motorbiciklin cirkáltam a városban, problémák után kutatva járőröztem az utcákon. Valójában kerestem az összeütközés lehetőségét, hogy ölhessek.”

Davao a Fülöp-szigetek egyik legnagyobb városa, Rodrigo Duterte itt volt kiskirály a nyolcvanas évek végétől az elnökké választásáig. A hatalomhoz arisztokrataként viszonyul: volt alatta alpolgármester legidősebb fia, Paolo, és elsőszülött lánya, Sara Duterte is. Sőt, 2010 és 2013 között széket is cserélt a lányával, Sara volt akkor polgármester, az apja pedig az alpolgármestere.

Az új elnök, az ügyvédből lett tartományi kormányzó apja, Vicente G. Duterte nyomdokain haladva a politológiai, majd a jogi diploma megszerzése után, a davaói ügyészségen kezdte pályáját. Aztán az 1946-os függetlenné válása óta instabil állam legválságosabb időszakában, a zűrzavar hullámait meglovagolva, 1986-ban lett a város alpolgármestere, majd két évvel később a polgármestere.

Ahogy az egész országban, Davaóban is káosz uralkodott akkoriban, Duterte pedig vaskézzel látott neki a rendcsinálásnak. Néhány év múlva a Fülöp-szigetek egyik legbiztonságosabb városát vezette. A rendet a terror garantálta. Az utcákat halálbrigádok járták; csak a kilencvenes években több mint ezer törvénytelen, és hivatalosan máig felderítetlen gyilkosságot követtek el.

Duterte ellentmondásosan nyilatkozik ezekről a kivégzőosztagokról. Olykor büszkén vállalja, hogy maga is tagjuk volt, máskor tagadja, hogy valaha léteztek. Egy azonban biztos: ami régen, kicsiben zajlott Davaóban, az történik most nagyüzemben az egész Fülöp-szigeteken, és főként a fővárosban, Manilában. Ugyanaz az ember Duterte jobbkeze most is, mint a polgármestersége idején: a „jó zsaru” jelmezét hordó főhóhér, Ronald dela Rosa.

A mindig jó kedélyű, sármos és megnyerő dela Rosa még csak hadnagy volt, amikor 1986-ben először találkozott a későbbi mesterével Davaóban. A sokszor faragatlan, nyers politikusnak látszólag ellentéte, valójában tökéletes kiegészítője kedvenc rendőre. Karrierjük párhuzamosan haladt a csúcs felé, így senkit sem lepett meg, hogy beiktatása után az volt az új elnök egyik első lépése, hogy országos rendőrparancsnokká nevezte ki régi, kipróbált harcostársát.

Szegényellenes háború

Bár Duterte szerint hárommillió drogfogyasztó van a Fülöp-szigeteken, a nemzetközi szervezetek becslései szerint maximum 1,8 – 2,1 milliónyian lehetnek a több mint százmilliós országban. Túlnyomó többségük a társadalom peremén, mélyszegénységben élő ember. A legnépszerűbb drog a Shabu, vagyis a metamfetamin. A stimuláns hatású drog porként nyugaton leginkább speed, vagy brutálisabb, kristályos formájában meth, néven ismert.

Egy 2012-es ENSZ-jelentés szerint a kelet-ázsiai országok közül a Fülöp-szigetek volt a legfertőzöttebb a szerrel. Fogyasztói minden korosztályban akadtak 16-64 éves korig. Duterte szerint az ország összes problémája itt gyökerezik. Azt állítja, hogy a drogbáróktól kezdve az egyszerű fogyasztóig minden egyes embert, akinek köze van a kábítószerhez, ki kell vágni a nemzet testéből, mint a rákos sejteket, és akkor végre jólét köszönt az országra. Más lehetőség nincs: csak ez, vagy a teljes összeomlás.

A kábítószer-használat a Fülöp-szigeteken, azonban sokkal inkább következmény, mint ok. A helyiek nem partidrogosok. Túlnyomó többségük azért nyúl illegális stimulánsokhoz, hogy bírja a hosszú műszakokban, éhbérért végzett munkát, amivel népes családját próbálja napról-napra életben tartani. Idővel aztán egyre problémásabb függőkké válnak.

Az üzlet valódi haszonélvezői, a drogbárók csak a propaganda szintjén jelennek meg, különben a rendőrséget és a bíróságokat mélyen átható korrupció által garantált, teljes nyugalomban élnek. Az ország bíróságainak húsz százalékában nincsenek állandó bírók vagy ügyészek, aminek eredményeként egy ügy tárgyalása öt-tizenöt évet vesz igénybe. A jog a fülöp-szigetekiek tízmilliói számára illúzió. Csak azoknak valóságos, akinek van elég pénzük, hogy megkenjék vele a rendszer nehezen mozgó fogaskerekeit.

Hóhérok civilben és egyenruhában

„Csak mondj nemet” – a hivatalos kampány szerint, mindössze ennyibe kerül, hogy valakinek a neve ne kerüljön fel a drogháború áldozatainak listájára. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy bárki ajtaján kopogtathat a rendőrség és kérheti, hogy az ember írjon alá egy papírt, amin elismeri, hogy droghasználó, de megígéri, hogy leszokik, és részt vesz egy rehabilitációs programban. Utóbbira sok esély nincs, mindössze húsz ilyesmivel foglalkozó intézmény van az egész országban.

A gyanúsítottak listáit „közösségi források” alapján állítja össze a rendőrség, vagyis bárki felkerülhet rájuk, akit feljelentenek. A legtöbben tagadnak, mert rengeteg embert találnak holtan azok közül, akik naivan aláírták a papírt.

Renato és Jaypee Bertes, apa és fia például rendőrség őrizete alatt haltak meg. A jelentés szerint azért lőtték szitává őket, mert megpróbálták elvenni egy rendőr fegyverét, hogy elszökhessenek. Az ügyet lezárták, annak ellenére, hogy a halottkém azt írta, mindkét férfit összeverték közvetlenül a haláluk előtt.

De a halál nem csak egyenruhában, hanem civilben is arat a nyomornegyedekben. Maszkos kivégzőosztagok járják a főváros, Manila bódésorokkal szegélyezett utcáit. A gyanú szerint a célpontjaik listáját a kapitányságokról kapják, sőt, sok hivatásos van közöttük, akik civilben, némi pluszpénzért túlóráznak.

Egy Maria nevű nő huszonéves fiát, Freddie-t a munkahelyéről hurcolta el csapat maszkos férfi. A főnökeinek annyit mondtak, kölcsön veszik egy kicsit a fiút. Nem sokkal később, Freddie holtan hevert egy utcasarkon, nyakában egy kartondarab a felirattal: „drogos”. Az anyja hetek óta tudta, hogy a fia előbb-utóbb így végzi.

Október végén egy csapat rohamrendőr érkezett a környékre, és elkezdték begyűjteni a fiatal férfiak ujjlenyomatait, lefényképezték őket, és felírták a neveiket. Az ilyesmi mindennapos Duterte hivatalba lépése óta. A begyűjtött adatokat később összevetik a feljelentésekkel és a más forrásokból származó információkkal, aztán elkészülnek a hivatalosan nem létező halállisták.

Járulékos veszteség

A drogellenes háborúnak jócskán vannak ártatlan áldozatai is. Egy Maximo Garcia nevű férfi Pangasinan tartományban elment a rendőrségre, hogy aláírja: bár korábban shabut használt, ígéri, hogy többé nem tesz ilyet. Három nap múlva két maszkos férfi rúgta be a háza ajtaját és szó nélkül tüzet nyitottak. Bár Garciát három lövés is eltalálta, túlélte a támadást. Ötéves unkája, May azonban nem. Duterte szerint, a kislány élete is leírható járulékos veszteségként. Ahogy azokat is ebbe a kategóriába igyekszik besorolni, akiknek ugyan nincs közük a droghoz, de a haláluk valahogy jól jön az elnöknek.

Októberben, Zenaida Luz az 51 éves civil aktivistát agyonlőtte két maszkos férfi, amikor kilépett a háza ajtaján. A tettesek egy motorral menekültek, de az véletlenül éppen a tetthely közelében járó rendőrök elkapták őket. Később kiderült, hogy a gyilkosok a kollégáik.

Bajtársiasság

A rosszul fizetett fülöp-szigeteki rendőrök morálja szárnyalni kezdett Duterte megválasztása óta. Nem csak azért, mert béremelést ígért nekik, hanem mert feltétel nélküli támogatásáról biztosította őket, amit meg is kapnak tőle. Végre úgy érzik, valódi hatalom van kezükben. Sokuk úgy érzi, bármit megtehet, és ez okozott már komolyabb problémákat.

Például akkor, amikor egy, az Egyesült Államok nagykövetsége előtt tartott, a drogháborútól teljesen független demonstráción egy ideges rendőr a járőrkocsijával szándékosan a tömegbe hajtott. Halálos áldozat nem volt, de az incidensről készült felvételek bejárták a közösségi portálokat, és nagy felháborodást váltottak ki. Az ügyet végül azzal magyarázták, hogy a tüntetők megpróbálták elrabolni az autót, ezért a rendőrnek nem volt más választása.

Rendíthetetlen

Amikor bejelentette, hogy elindul az elnökválasztáson, senki egy lyukas garast sem tett volna Rodrigo Duterte győzelmére. A négy jelölt közül ő volt a legesélytelenebb, mégis, az országban soha nem látott fölénnyel nyerte meg a választásokat. A népszerűsége pedig töretlen. Egy közvélemény-kutatás szeptemberben közzétett eredménye szerint, az emberek 71 százaléka elégedett a drogellenes háború eredményeivel, bár 84 százalékuk úgy véli, hogy jobb lenne élve elkapni a „bűnözőket”.

Az elnök híveit csak pillanatokra rengetik meg az olyan ügyek, mint az idősebb Rolando Espinosa novemberi halála. Albuera város polgármesteréről, és a fiáról korábban maga Duterte mondta nyilvánosan, hogy drogkereskedelemmel foglalkoznak. Az állítását semmivel sem támasztotta alá, hiszen nem voltak bizonyítékai, de nem is kellettek. Az idősebb Espinosa érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő, ezért utolsó, kétségbeesett lépésként nyilvánosan, személyesen Dela Rosának adta fel magát. Később a cellájában agyonlőtték. A hivatalos jelentés szerint, tűzpárbajba keveredett a rendőrökkel. Hogy honnan szerezhetett fegyver, senki sem tudja.

Miután nyilvánosságra került, hogy Duterte azzal hencegett, polgármesterként saját kezűleg is ölt drogosokat Davaóban, vagyis konkrétan elismerte, hogy gyilkos, két ellenzéki képviselő a leváltását indítványozta. Mivel a 293 fős kongresszusban mindössze 50 ellenzéki képviselő ül, és az elnök leváltásához kétharmados többség kell, több mint valószínű, hogy a véreskezű elnök egyelőre a hivatalában marad.