A történelem folyamán egy-egy új világrend kialakulásához háborúk sorozata vezetett, vérontást és szenvedést okozva évtizedekre vagy évszázadokra. Az 1945 utáni világrend, a nemzetközi rendszer, avagy a nemzetállamok egyetemes rendje napjainkban a szétmorzsolódás tüneteit mutatja. A folyamat már a kilencvenes években elkezdődött, de ma, Koszovó kapcsán egyértelmű bizonyíték is van a kezünkben e tekintetben.
A legvalószínűbb új rend pedig a többközpontúság, a multipolaritás. Ez elméletileg azt jelenti, hogy kialakul néhány, nem több mint öt vagy hat nagyhatalmi góc, amelyek globális szinten képesek kiegyensúlyozni egymást, úgy, hogy közben nem szólnak bele a másik befolyási övezetében zajló folyamatokba. Szakírók a pozitív oldalon könyvelik el, hogy a háború veszélye e nagyhatalmak között minimálisra csökken, a negatív oldalon pedig azt, hogy állandósulnak a regionális, azaz peremvidéki konfliktusok, amelyeknek első számú érintettjei a kis államok lesznek. Naivitás azt feltételezni, hogy ha ez a modell megvalósul, akkor a befolyási övezetek határai úgymond „befagynak”. Ezt a régi birodalmi rendek tapasztalata és a józan ész is cáfolja.
Jelen cikkben nem nyitnék vitát arról, hogy Koszovó állam elismerése jó vagy sem, a jelenség ugyanis sokkal nagyobb horderejű lehet hosszabb távon, mint az a tény, hogy Szerbiát minden érvényben lévő és a tárgykört szabályozó nemzetközi egyezmény ellenére – beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait – megfosztják területe 15 százalékától. Vagyis nyugati nagyhatalmi asszisztenciával szétverik, ahogyan a kilencvenes években szétverték Jugoszláviát (JSZSZK).
Az oroszok és a kínaiak érdeke
Oroszország és Kína erélyesen tiltakozik Koszovó függetlenségének elismerése ellen, noha ez éppen annak a folyamatnak a része, amit ők maguk indítottak el úgy másfél évtizede. Tehát pontosan az történik, amit akarnak, csak éppen nem ők vannak a kormányosi állásban, hanem a Nyugat. A multipoláris világrend kialakulásáról van szó.
Bush és Putyin – jövőbe látnak? (Fotó: MTI)
A NATO 1997. júliusi „megnevezési csúcsa” előtt (amikor eldőlt, hogy a tagságra akkor csak Csehország, Lengyelország és Magyarország esélyes), az akkori kínai és orosz elnökök, Csang Cö-Min és Borisz Jelcin Moszkvában, áprilisban együttműködési egyezményt írtak alá a multipoláris világrend létrehozásáról. Az eszmét akkor még Jacques Chirac francia elnök is támogatta – ez ma már nem mondható el Nicolas Sarkozy külpolitikájáról.
Csak elvben egypólusú a világ
A többpólusú világ kérdésének napirenden tartása az eltelt időszakban kifejezetten Amerika-ellenes céllal történt, egészen pontosan az Egyesült Államok vezérelte, unipolárisnak mondott rend – amely inkább elméleti feltevés volt, mint valóság – megváltoztatása. Ha ugyanis az amerikaiak szándékai megvalósultak volna, ma már túl lennénk a közel-keleti krízisen, Pakisztán és India nem rendelkezne atomfegyverrel, Irán közel sem lenne ez utóbbi birtoklásához, az afganisztáni, az iraki és a kasmíri válság is megoldódott volna, Afrika nagy része nem állna lángokban, s a sort folytatni lehetne Washington kudarcairól.
Az USA nem tud a világ megmentője lenni
Nos éppen ez utóbbi tapasztalatok vezettek sokakat az Egyesült Államokban, különösen a Kongresszusban arra a következtetésre, hogy változtatni kell. Nem vállalható tovább a globális rendteremtő és -fenntartó szerep: mind anyagilag, mind szimbolikusan túl nagy ára van. Tehát ha a világ valóban a multipolaritás felé halad, az nem utolsósorban azért történik, mert az amerikaiak is úgy akarják.
Amerika, amely – mint minden valamirevaló 19. századi nagyhatalom – az abszolút állami szuverenitás doktrínájának alapján áll, beleértve a háborúhoz való jogot, eddig távolságtartó hűvösséggel figyelte e fejleményeket, de alapvetően nem ellenkezett. Ezután sem fog, amennyiben a nemzetállamok ellehetetlenítése folytatódik, de ő maga nem fogja feladni az abszolút szuverenitást, még egy multipoláris világrend keretében sem. Amint azt teszi, illetve tenni fogja Oroszország, Kína és más nagyhatalmi státusra aspiráló állam.
—-Vége a határok sérthetetlenségének—-
Én úgy látom, hogy a multipoláris világrend karnyújtásnyira van. Ennek legfontosabb jele a nemzetállamok fellazítása, amelynek velejárója az állam területi integritása és a status quo határok sérthetetlensége elveinek a részleges felfüggesztése – ahogyan ez Koszovóban történt. Ezen elvek képezték az 1945 utáni nemzetközi rendszer „kőbe vésett” szabályait, a belügyekbe való be nem avatkozás elvével kiegészítve.
A be nem avatkozást már a kilencvenes évek elején, elsősorban az emberi jogokra való hivatkozással szalonképtelennek nyilvánították, míg a másik kettővel kapcsolatban formálisan fennállt a nemzetközi konszenzus. Egészen február 17-ig, a pristinai parlament függetlenségi nyilatkozatáig. Formálisan, mert ezen elvek erodálása már korábban megkezdődött. A folyamatban instrumentális szerepe volt és van az Európai Uniónak.
Az EU rombolja szét a nemzetállamokat?
Nemzetállamról nem beszélhetünk a következő három elem együttes megléte nélkül: a térképen és a terepen is pontosan rögzített politikai határok, egyetlen szuverén hatalmi központ (kormányzat), mely a terület fölött és a központi hatalommal állampolgársági jogviszonyban lévő lakosság fölött gyakorolja a szuverenitást.
Az európai integráció során az elmúlt másfél évtizedben mindhárom elem folyamatosan veszítette el hagyományos tartalmát. Konszenzus, nem pedig háborúk során.
Moszkva és Peking elbizonytalanodott
Moszkva és Peking álláspontja multipolaritás-ügyben ugyanakkor mintha megingott volna. Eddig otthonosan mozogtak az 1945 utáni nemzetközi rendben, megszokták, és sokszor sikeresen használták fel a szabályait és intézményeit nemzeti érdekeik érvényesítésére. De mi van, ha ez utóbbiak okafogyottá válnak? A nyugat-európaiak és az amerikaiak is bebizonyították, hogy képesek hatalmi vákuumban – még ha közepes és váltakozó sikerrel is – érvényesíteni érdekeiket.
Elég csak a kilencvenes években nagyobb fordulatszámra kapcsolt gazdasági globalizáció nyugat diktálta ütemére gondolni (hosszabbtávú következményei egyelőre még csak sejthetők), a liberális intervencionizmus doktrínájára és gyakorlatára (demokráciát csinálunk a peremvidéken katonai beavatkozás árán is), valamint a liberális institucionalizmus és a reálpolitika elveinek koktélszerű keverésére, a pillanatnyi érdekek szerint – s a felsorolás távolról sem teljes.
Mindeközben a technológiai szakadék Amerika és a többi potenciális „multipoláris” nagyhatalom között egyre nő, elég csak a rakétaelhárító pajzs tervére, vagy az űr éppen kibontakozó militarizálására utalni. A nukleáris fegyverek jelentősen veszíthetnek stratégiai súlyukból, amennyiben rakétával vagy az űrből kiiktathatók, a sikeres ellencsapás veszélye nélkül.
Véleményem szerint ez az oka annak, hogy a látványosan önellentmondó érvrendszerre épülő retorikájukban Moszkva, Peking egyrészt multipoláris világrendet kívánnak, másrészt e renden belül továbbra is érvényesíteni kívánják az 1945 után kialakult nemzetközi rendszer szabályait. Talán egy nap rájönnek, hogy a kettő összeegyeztethetetlen. Vagy visszatér a világ a régi nemzetállami rendhez, ennek összes kellékével (az esély elég csekély), vagy fejest ugrik egy nem kellőképpen feltérképezett jövőbe.
Jó reggelt, Koszovó.
(A szerző az ELTE Politikatudományi Intézet egyetemi tanára)
