Közélet

Ez maga a meztelen valóság

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 01. 29. 20:00

Az világos ugyan, hogy a jó Matteo Renzi szeret takargatni, nevezhetném notórius takargatónak is, tavaly októberben például Jeff Koons alkotását csomagoltatta be, akkor Zajed al-Najan, Abu-Dzabi koronahercege „kedvéért”. Ám ha megnézzük egy kicsit közelebbről a meztelenség viszonyát a művészettel és a közönséggel, mindenhol találunk idevágó passzusokat. Igen, nálunk is.

Persze néha valóban nehéz megmondani, hol húzódik a határvonal a meztelen test művészi ábrázolása, és a pornográfia között, de azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az ókori római szobrok esetében ez a kérdés fel sem merülhet.

Foto: Photo Page

Amikor annak idején (1898-ban) Wlassics Gyula kultuszminiszter kihirdette programját, melynek célja a fiatalok művészeti nevelése és a hazai képzőművészet fellendítése volt, több tanár élesen tiltakozott, miszerint például a Wlassics által javasolt Műcsarnok látogatások (kortárs művekkel a fókuszban) rossz hatással lennének a bimbózó ifjúság erkölcseire, annyi ott a gusztustalan pucérkodás. El is indult azonmód az éveken át tartó vita érvekkel és ellenérvekkel, a legnagyobbak hozzászólásaival, máig izgalmas olvasmány. (És a téma mindig és mindig visszatért, és sajnos szerintem még ma sem egyértelmű bizonyos művek fogadtatása, sőt, mióta a pornó befurakodott a mindennapi életünkbe, még kényesebb terep a test művészi ábrázolása, könnyen botrányba keveredhet mind az alkotó, mind a múzsa: a túlzott szabadosság a másik véglettel, a merev prüdériával csap össze.)

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1899 végén tartott tárlatán állították ki első alkalommal Kernstock Károly Szerelem című festményét. A képen persze van telt kebel, sejtelmesen omló hús, hiszen aktról beszélünk, de a pornográfia a művel kapcsolatban tényleg csak annak juthat az eszébe, aki úgy gondolkodik, mint az ismert vicc főszereplője, nevezzük Bélának. (Emlékszünk ugye: Béla elmegy a pszichológushoz azzal a problémával, hogy mindig mindenről ugyanaz jut az eszébe. A doktor először egy házat rajzol, másodszor egy szép virágot, harmadjára egy bögrét. Béla mindre rávágja, hogy neki erről bizony a női nemi szerv ugrik be. A szakember széttárja a kezét, hogy Béla eszerint menthetetlen. Mire a felháborodott páciens magából kikelve mondja: „Nem én tehetek róla, hogy a doktor úr ilyen disznó dolgokat rajzol!”.)

Kernstock Károly: Szerelem

Ilyen lehetett a papság egyik képviselője is, a Nagyváradra utaztatott kiállítás felkért megnyitója, Schlauch Lőrinc bíboros is, aki meglátván a munkát, egyből bűnösnek, erkölcstelennek találta, és mindaddig nem akarta elmondani beszédét, míg az erkölcssértő munkát ki nem veszik az anyagból. A megoldás az lett, hogy az inkriminált művet elszeparálva lehetett csak megtekinteni, nagykorúaknak. Érdekes ez a szemlélet, hiszen a szervezők először kiállítják a festményt, mint remekművet, aztán engednek a nyomásnak, egy olyan nyomásnak, ami ráadásul kívülállótól jön, hiszen nem gondolnám, hogy a bíboros úr művészettörténeti tanulmányokat is folytatott volna valaha. Egy szigorú szellem jegyében lépett fel, és bélyegezte meg az aktképet, és tett úgy (mint előtte és utána oly sokan), mintha a test ábrázolása a Teremtő ellenére lenne. „Éljen az erkölcs” címmel Ady Endre vitriolos cikkben bírálta a döntést, frappánsan bizonyítva, hogy a bigott paptanár tiltása csak felcsigázta az ifjúság érdeklődését a kép iránt:

Benn félhomályban áll a Szerelem. Szent ég, mennyi mindent látnak ezek a lelkes, fogékony szívű ifjak, ami nincs a képen!

“Az ügyet ismertető fővárosi lapok többsége nemcsak erkölcsi vakbuzgósággal, hanem a művészet iránti teljes tudatlansággal is vádolta a bíborost” – írja Révész Emese művészettörténész (akitől több példát is átvettem ehhez az íráshoz a Tiltott testek Akt-botrányok, Karafiáth-trikók című cikkéből – köszönet érte).

Az erkölcscsőzök igazi paradicsoma azonban a húszas években jött el, a hivatalok egyesült erővel védelmezték a közszemérmet, az erényt. A törvény így fogalmazott:

a közerkölcs ellen vét az, aki szeméremsértő iratot [és képet] állít elő. (…) a szemérem elleni vétség megállapíthatásának elengedhetetlen előfeltétele a nemi érzékiség felkeltésére irányuló célzatosság.

De hogy minderre mi alkalmas? Gondoljunk megint Bélára és a durva képekre. Nem csoda, hogy megannyi, mára már érthetetlen művészper zajlott ebben az időben. 1925-ben a rendőrség például behatolt egy műkereskedő galériájába, és többek között Vaszary és Csók műveket foglaltak le az erkölcs nevében. És innentől már érthetőek Karafiáth Jenő (előbb kultuszminiszter, majd Budapest főpolgármestere) rendeletei is, amiket ma már mindenki abszurdnak tart. Karafiáth ugyanis – fejet hajtva a szeméremféltő szülők előtt – elrendelte, hogy a Képzőművészeti Főiskolán az aktmodellek előkötővel takarják elsődleges nemi jellegüket. Az ügyben nyilatkozó Csók István remek tréfának nevezte mindezt, aminek jutalma a mindenkori hatalom pompás humorérzékét bizonyítván a kirúgás lett. (Ebből az időből származik Herman Lipót tréfás rigmusa is, annak illusztrálására, hogy mindenki a maga útján lesz halhatatlan: „Kemál eltörölte a fezt, Karafiáth behozta a mezt”. Kétlem amúgy, hogy Karafiáth ne ismerte és szerette volna az emberi testet, a Magyar Turista Szövetség és az Országos Testnevelési Tanács elnöke is volt.)

A művészek tiltakozásba kezdtek az innentől Karafiáth-trikónak nevezett öltözék ellen. Ez szerencsére dokumentálva is lett, a Színházi Élet képriportban mutatja meg, ahogy – többek között – Szőnyi István, Herman Lipót, Kernstok Károly és Czigány Dezső a műtermében röntgen-módszerrel igyekeznek a már említett trikóba csomagolt modellekről aktképet varázsolni. (Nem tudom, hogy csak városi legenda-e, vagy a már említett művészek tréfája az is, hogy állítólag Karafiáth nagy buzgalmában a Városliget pucér szobrait is durvának találta, így nekik is került illendő ruhadarab, de a felvetés mindenesetre mókás.)

Talán a példáimból is világos, hogy ami most Rómában történt, semmiképp nem egyedi eset, nem csodálkoznék, ha más országokban kutakodva is bőségesen találnánk példákat. Mindig megfelelés kényszerből indul ki az egész (mint láttuk: papság, szülők – azaz az úgynevezett közerkölcs), most meg egy másik kultúra elvárásai mentén kerül a meztelenségre lepel. Ám a végén minden esetben közös a tanulság is: ez a fajta cenzúra, az ilyetén óvatoskodás nevetséges és kisszerű. Mindkét félnek kínos: annak, aki csinálja, és annak is, akinek a vélt (vagy valós) igényeit igyekeznek kielégíteni a prüdériával. Nem hiszem, hogy Hasszan Rohaninak a kívánsága lett volna mindez, főképp azután, hogy – amit a híradásokból tudni lehet – igenis szerette volna megnézni az ókori Róma ránk maradt kincseit. Ehelyett mit látott? Azt, amit engedtek neki. És sajnos ez maga a meztelen valóság.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

AppleMarkArabverő kán képével ajándékozták meg Orbánt
AppleMarkPolitikai nyomás miatt feneklett meg a vörösiszap-ügy – állítja a bírónő