A kínai médiavilág az elmúlt években a korábbinál jóval színesebb, szórakoztatóbb, olvasó- és felhasználóbarát lett, a sajtószabadság helyzetét tekintve azonban továbbra sem túl rózsás a helyzet. Az elmúlt hónapok eseményei, közte a tibeti zavargások, a kínai földrengés, az olimpiai láng útján rendezett tüntetések, illetve az ezek kapcsán életbe léptetett cenzúra komoly aggályokra adnak okot. Éppen ezért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) illetékesei többször is hangsúlyozták, hogy az ötkarikás játékok közeledtével ezek a korlátozások „nagyon rossz fényt vetnének a rendező nemzetre.”
Szigorú játékok
Az olimpia szervezői azonban folyamatosan igyekeznek nyugtatgatni a kétkedőket, s az egyeztetések után a NOB biztosítékot kapott, hogy a televíziós társaságok szabadon működhetnek a különböző helyszíneken, és az újságírók munkájával, illetve az internet-hozzáféréssel is „minden rendben lesz” a játékok ideje alatt. A hivatalos ígéretek ellenére azonban az elmúlt hónapokban az újságírók munkája nem vált zavartalanná, mert a kínai hatóságok továbbra is erősen korlátozzák a hazai és külföldi média tevékenységét. Áprilisban a BBC és a CNN élő közvetítését szakították meg váratlanul, májusban francia újságíróktól tagadták meg a beutazást a földrengés sújtotta Szecsuan tartományba, június közepén pedig arról érkezett a hír, hogy a német ARD és a ZDF munkatársaitól tagadták meg az együttműködést, mondván: „nem adunk tovább olyan anyagokat, amelyek országunk megítélését esetleg károsan befolyásolhatják.”
A hírek szerint a pekingi olimpiai sajtóközpontban is rendkívül szigorú intézkedéseket léptettek életbe: a beutazni kívánó újságíróktól többek között megkövetelik, hogy előzetesen tervet adjanak le, kivel akarnak kapcsolatba lépni, kitől fognak interjút kérni, milyen intézményeket akarnak meglátogatni stb.
Első a cenzúra
Mint ismeretes, Kínában a legfontosabb politikai szervezet, a kommunista párt központilag irányítja a jelentős részben magánkézben lévő offline és online médiát, s mindkettőt igyekszik a hivatalos pártpropaganda céljaira felhasználni. Mindenekelőtt a híreket, tudósításokat ellenőrzik szigorúan, ám aki alkalmazkodik és betartja a játékszabályokat (öncenzúra), az a közönség számára kívánatos kommersz tartalmakkal ma már jelentős profithoz juthat. E téren a párt irányító szervei engedékenyebbek, a szórakoztató programokba ritkán „nyúlnak” bele, ám minden egyéb, nemkívánatos megnyilvánulást tiltanak, akadályoznak, büntetnek. Mindez azt jelenti, hogy Kínában sokszínűsége ellenére politikailag igen „egyhangú” a sajtó, az állami televízióban pedig 30 másodperctől egy percig késleltetik az adásokat, mert mindazon jeleneteket kivágják, amelyek – úgymond – sértik a kínai érdekeket. A kormány – a nemrégen bekövetkezett pusztító földrengést leszámítva – korábban még a katasztrófa sújtotta térségekbe sem engedett be újságírókat, miután 2007-ben olyan, a média mozgásterét szabályozó törvényt fogadtak el, amely szerint visszavonható annak a médiumnak a működési engedélye, amely előzetes állami ellenőrzés nélkül „hamis információkat” terjeszt váratlan természeti vagy egyéb katasztrófákról, vészhelyzetekről és az ezekre adott kormányzati erőfeszítésekről.
A kínai kormány tavaly október elején hozott törvényei azonban már nemcsak az írott sajtót, de az egyre „veszélyesebb” internetes tartalmakat is igyekeznek kordában tartani. A szigorítások például előírják, hogy bejegyezésük után az internetes cégek kötelesek figyelembe venni az állam előírt szempontjait, s ennek megfelelően előzetes tartalomszűrést végezni. Az új rendelet a felhasználókat is az állami önkény kiszolgáltatottaivá teszi, mert a szolgáltatóknak meg kell őrizniük minden regisztrált felhasználó adatait, hozzászólásait, s ezeket a rendőrség kérésére ki kell adniuk.
A kínai médiapiac
Jelenleg Kínáé a legnagyobb sajtópiac a világon, hiszen naponta 107 millió újságot adnak el. Az országban tavaly 2038 napilap, a magazinpiacon pedig közel 8200 kiadvány jelent meg.
Az országos és helyi televíziós csatornák számát hétszázra, a kábeltelevíziókét pedig több mint háromezerre becsülik. A legjelentősebb csatorna a kínai állami televízió Chinese Central Television (CCTV), amely csaknem országos lefedettségű (95 százalék) és 15 programcsatornát tud magáénak. Esti fő híradóját 19 órakor valamennyi helyi adó átveszi, és egységesen közvetíti, mintegy hétszázmilliós rendszeres nézettséggel. Az országban több mint ezer rádióállomás működik. Az internetezők száma júniusban elérte a 228 milliót, a bloggerek számát pedig 1,5 millióra becsülik.
Sárkány vagy panda?
Sajtótájékoztatóján a külügyminisztérium szóvivője, Csiang Jü elismerte, hogy a kormány továbbra is él a cenzúra lehetőségével, sőt – amennyiben indokolt – betilt lapokat, weboldalakat, blogokat, ám arról hivatalosan már nem esett szó, amit a nemzetközi emberjogi szervezetek egyre többször hangsúlyoznak, miszerint Kína fizikai erőszakkal – megfélemlítéssel, zaklatással, veréssel, bebörtönzéssel is gyakorolja az ellenőrzést a média felett. A Riporterek Határok Nélkül szervezett nemrég közzétett jelentése szerint a sajtószabadságot tekintve Kína továbbra is a legkeményebb diktatúrák közé számít, hiszen a felsorolt 169 ország közül 163. azon a listán, amelyen mögötte már csak olyan országok szerepelnek, mint Eritrea, Észak-Korea vagy Türkmenisztán. Megfigyelők szerint Hu Csin-tao kétéves hivatali ideje alatt több lapot szüntettek meg, mint az előző tíz évben, s abban is élen járnak, hogy ebben az országban sínylődik börtönben a legtöbb újságíró.
Talán ezek az adatok is szerepet játszanak abban, hogy Kína az elmúlt hetekben igyekezett a korábbinál nyitottabbnak mutatkozni. A washingtoni Freedom House üdvözölte is, hogy a külföldi média a korábbinál „szabadabban” tudósíthatott a földrengés következményeiről, s felszólította a kínai kormányt, hogy ezt a „nagyobb átláthatóságot” az olimpia idején is tegye lehetővé. Ennek egyik jeleként Liang Csian-ruj, a China Daily lapcsoport egyik elnökhelyettese azt nyilatkozta, hogy cége az olimpia idején kilenc új elárusítóhelyet nyit Pekingben, ahol olyan kiadványokat is megvásárolhatnak, amelyeket korábban hivatalosan „veszélyesnek és ízléstelennek” nyilvánítottak, s ezért behozatalukat megtiltották. Minden kioszkban száz nemzetközileg ismert napilapot és magazint árulnak majd, köztük a The New York Timest, a The Sunt, sőt a Playboyt is. Legalábbis 16 napig. Az már kérdéses, hogy ez a liberalizált terjesztési politika az olimpia utáni időkre is érvényes marad-e.
Kína, a feltörekvő világhatalom mindenesetre szeretné a „jobbik” arcát megmutatni a világnak, hisz az olimpiát nemcsak erődemonstrációra, hanem imázsépítésre is fel lehet használni. Becslések szerint világszerte négymilliárd ember nézi majd az adásokat, s ez példátlan lehetőséget kínál. Ez az arc a harcias sárkányé vagy a szelíd pandáé lesz-e? – teszik fel a kérdést a szakértők, ám a válaszra még várni kell. Néhány héttel az olimpia előtt ugyanis a helyzet Kínában még mindig rendkívül ellentmondásos.
A Nagy Kínai tűzfal
1998-ban indult, s 2006-ban lépett működésbe a kínai kormány megrendelésére készült Aranypajzs projekt, amelyet ma már csak Nagy Kínai Tűzfalként emlegetnek. A nyolcszázmillió dollárba került program lehetővé teszi, hogy az illetékesek – IP-címek blokkolásával, webcímek szűrésével, doménnevek letiltásával, az internetkapcsolat megszakításával – korlátozzák az nethasználatot. Az így cenzúrázott tartalmak közé tartoznak a demokráciával, a rendőri brutalitással, a dalai lámával, a tibeti függetlenséggel, a Tienanmen téri vérengzéssel, Tajvannal vagy a szólásszabadsággal foglalkozó oldalak, köztük a Yahoo! Hong Kong, a Voice of America, a BBC News vagy a CNN News. De elérhetetlenek azok az oldalak is, amelyeken a Kínával kapcsolatos információk korlátlanul jelennek meg (Wikipedia, YouTube), illetve a hivatalostól eltérő álláspontok nyílik fóruma (Blogspot, LiveJournal). A cenzúra részeként a keresőprogramok (Google.cn, Yahoo.cn, Baidu.cn) működését is erősen korlátozzák, ezek automatikusan letiltják a tiltottnak minősített keresőszavakat (pl. Tibet, Tienmannen).
