Nemrég nagy visszhangot váltott ki Szlovákiában az a felmérés, amely kimutatta: a nők átlagkeresete alig éri el a férfiak keresetének 70 százalékát. Az is kiderül, hogy a nők munkanélkülisége sokkal magasabb, mint a férfiaké. Ez nyilvánvalóan összefügg a végzettség terén mutatkozó eltéréssel is, amely a férfiak javára billenti a mérleg a nyelvét.
Az esélyegyenlőség megteremtését elsősorban a civil szervezetek szorgalmazzák Szlovákiában. Úgy vélik, a helyzet javulásához elengedhetetlen a diszkriminációellenes törvény megszavazása. Bár a jogszabály elfogadását az Európai Unió is szorgalmazza, a politikai pártoknak mindeddig nem sikerült közös nevezőre jutniuk. A kormánykoalíció pártjai közül elsősorban a Kereszténydemokrata Mozgalom képviselőinek vannak komoly fenntartásai. Elsősorban azt kifogásolják, hogy a törvény egyenjogúsítaná a homoszexuálisok párkapcsolatát, amennyiben megtiltaná, hogy bárki is hátrányba kerüljön a többiekkel szemben szexuális orientáltsága miatt.
A koalíciós tanács legutóbbi döntése értelmében a megoldást, legkésőbb 2004. január 20-áig meg kell találni. A brüsszeli országértékelő jelentés kimondja: jó lenne, ha Szlovákia még az EU-ba való belépés előtt elfogadná az antidiszkriminációs törvényt.
A jogszabályt nagy reményekkel várják a roma szervezetek is. Több külföldi felmérés is bírálóan állapította meg, hogy Kelet-Szlovákiában szinte 100 százalékos a romák munkanélkülisége. Alexander Patkolo, a Roma Kezdeményezés elnöke szerint a kormány által kidolgozott jogszabálytervezet rendkívül demokratikus, humánus és sok tekintetben példa lehet az EU tagállamai számára is. Hasonlóan vélekednek a testi és szellemi fogyatékos polgárokat tömörítő szervezetek képviselői, abban bízva, hogy az esélyegyenlőség – legalább papíron – biztosítva lesz.
A svéd példa
Norvégiában visszafelé sült el az esélyegyenlőség. Egy korábbi törvény szerint az állami hivata-lok és vállalatok igazgatótaná-csában a nemek aránya legfeljebb 40:60 százalék lehet valamelyik irányban. A Telia-Sonera állami távközlési cég nem választhatta a legmegfelelőbb jelöltet vezérigazgatónak, mert a vezetőségben eddig két férfi és három nő ült, az új igazgatónővel tehát kétharmados lett volna a nők aránya. A svédek még csak gondolkodnak azon, hogy törvényben kellene meghatározni az igazgatótanácsokban a nők arányát, és itt minimum 25 százalékra gondoltak. Azok viszont, akik ezt ellenzik – mondván, a rátermettségnek kell döntenie -, nem minden káröröm nélkül figyelik a szomszéd országban zajló eseményeket.
Nagy port vert fel nemzetközi szinten is, amikor – két kormányzati ciklussal ezelőtt – a svéd szociáldemokrata párt meghirdette, hogy a választott posztok felét nőkkel kell betölte-ni. Ez sikerült is a kormányban és a helyi önkormányzatokban, a parlamenti székek 41 százalékán hölgyek ültek. Továbbra sem sikerült azonban a gazdasági életet egyenjogúsítani, évekig 1-2 százalék volt az igazgatótaná-csokban és a felügyelőbizottsá-gokban a nők aránya. Ezt az utóbbi időben sikerült 10 száza-lék körülire feltornászni, de ez még mindig nem elég, az egyenjogúsági miniszter 25:75 százalékos kvótához szeretné kötni törvényileg a nemek arányát.
Svédország már régóta védte a nők, a hátrányos helyzetűek, a bevándorlók, és mindenféle egyéb kisebbség jogait az azóta külföldön is többfelé elterjedt ombudsman-rendszeren keresz-tül. Az egyenjogúsági ombuds-man 1980 óta, a csökkent képességűeké 1994 óta, a diszkriminációellenes, valamint a homoszexuálisok jogait védő ombudsmanok pedig 1999 óta fejtik ki tevékenységüket. Az ombudsmanok megléte azonban nem garancia arra, hogy a meglévő törvényeket a munkaadók be is tartják.
A csökkent képességűeknek segédeszközökkel (például beszélő számítógéppel a vakok-nak) és elhelyezkedési támogatással segít az állam, illetve az önkormányzat. A nők egyre inkább kivívják jogaikat. A svéd társadalomnak van azonban egy rétege, amely a diszkrimi-náció-különböző – és határozot-tan kifinomult – formáit érzékeli naponta, és ezek a külföldiek csoportja. A kilencvenes évek nehéz gazdasági korszakában ötször annyi volt a munkanélküli a külföldiek között (ide számí-tanak azok is, akiknek legalább egyik szülőjük külföldön szüle-tett), mint a svéd lakosságon belül.
CSAK ELMÉLETBEN. Még mindig olvashatók a lengyel újságokban “csinos, fiatal asszisztens höl-gyet, vagy tapasztalt informatikus férfit felvennénk” típusú hirdetések, annak ellenére, hogy 2002 januárjától új szabályozás lépett életbe, amely egyértelműen rögzíti a foglalkoztatásban alkalmazott diszkrimináció tilalmát. A férfi és női munkavállalók közötti esélyegyenlőség azonban továbbra is csak elméletben létezik. Egyértelmű diszkrimináció figyelhető meg a fizetések terén, a nők még a parlamentben is csupán 70 százalékát keresik meg azonos végzettséggel rendelkező, illetve azonos pozícióban lévő kollégáiknak.
Kutatások bizonyítják, hogy a rendszerváltást követő modernizációs folyamat előnyeiből (például a privatizációból) a legkevésbé, míg annak hátrányaiból (például a munkanélküliségből) a leginkább a nők vették ki részüket. A munkanélküliek 60 százaléka is közülük kerül ki. A lengyel parlamentben a képviselők 13 százaléka nő.
Van persze lehetőség a hátrányos megkülönböztetés miatti jogorvoslatra, a bizonyítási eljárás során azonban – az európai gyakorlattól még mindig eltérően – a munkavállalónak kell igazolnia az őt ért diszkriminációt, nem a munkáltatótól várja a bíróság a diszkriminációmentesség bizonyítását.
A 98 százalékban katolikus Lengyelországban, ahol csak a kis létszámú és megfelelő nemzetiségi jogokkal (például két saját parlamenti képviselővel) rendelkező német közösség nevezhető kisebbségnek, a vallási vagy faji megkülönböz-tetés egyelőre nincs napirenden a társadalmi vagy politikai életben. Lehet találkozni azért a rendkívül csekély népességszámú roma közösséggel szemben alkalmazott diszkriminációt soroló bírálatokkal. A romák társadalmi szegregációja mind a lakhatási körülmények, mind az oktatás terén megfigyelhető. A lengyel társadalomban a romaügyet mindemellett elsősorban szociális kérdésként kezelik, amelynek megoldása igen óvatos és több területet is érintő politika kidolgozását igényli.
A német állam törvényi úton próbál egyenlő jogokat biztosítani a gyermekvállalás és a karrier összeegyeztethetősége érdekében: 1992 óta már a szülési szabadságot is beszámítják a nyugdíj megállapításakor, 2001-től pedig az apa is kivehet hivatalosan gyermekszabadságot, aminek célja a tradicionális szerepek fellazítása. Ennek ellenére egy nő Németországban sincs könnyű helyzetben a munkavállalásnál. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy amíg a felsőoktatási intézmény végzőseinek 47 százaléka nő, addig a munkaerőpiacon létszámuk megmarad a 40 százalékon. A végzettség nem mindig jelenik meg a fizetésekben, sokszor azonos pozíció esetén is kevesebbet keresnek, mint férfi kollégáik. Ugyanakkor a képviselők 30,9 százaléka, a jelenlegi kormány 14 minisztere közül pedig 5 nő.
KIREKESZTETTSÉG. Az esélyegyenlőségről Németországban a 7 milliós – többségében muszlim vallású – etnikai kisebbség is eszünkbe juthat. A külföldiek jogi helyzete ugyan folyamatosan javul az országban, hiszen 2000 óta már török szülők Németországban született gyermeke is kaphat német állampolgárságot abban az esetben, ha az egyik szülő az azt megelőző nyolc évben Németországban élt – és ez már valós elmozdulás, hiszen állampolgárság nélkül szinte lehetetlen elhelyezkedni, hacsak nem a muszlim rokonok vállalkozásában. Esélyeik a munkaerőpiacon azonban még mindig rosszabbak német társaiknál. Az “esélyegyenlőtlenséget” mindenekelőtt a német oktatási rendszer jelenlegi formája kezdi el építeni, amelyben egy 10 éves gyermeknek már el kell dönteni, milyen típusú iskolába kíván majd járni az elkövetkező 8-10 évben. És ez pecsételi meg jövőjét, hiszen a rendszer szinte átjárhatatlan, ha valaki a hauptschule felé veszi az irányt, ahol az oktatás színvonala alacsony és az összes problematikus gyermek is helyet kap – és a legtöbb muszlim valamilyen okból itt köt ki -, akkor sorsa már eldöntött a munkaerőpiacon: vagy saját üzletet nyit, vagy nem kap munkát.
