„Ezermilliárdszám kell forrást kivonni a gazdaságból” – mondta szeptember első hétvégéjén a jövő évi költségvetést mintegy beharangozva Orbán Viktor. A miniszterelnök Kötcsén, válogatott hallgatóság előtt elhangzott szavainak értelmezését és lehetséges következményeinek feltárását azóta is feladatának tekinti a honi sajtó. Beállunk a sorba.
Mennyit is?
Az Államadósság Kezelő Központ legfrissebb, nyári adatai szerint a büdzsének idén 2,29 ezermilliárd, jövőre 2,86 ezermilliárd, 2012-ben 2,39 ezermilliárd, 2013-ban pedig 3 ezermilliárd forintnyi lejáró államadóssággal kell szembenéznie. Összevetésként: idén a magyar GDP értéke várhatóan kicsit több mint 26 ezermilliárd forint lesz, az államháztartás kiadási főösszege (vagyis az az összeg, amelyet a büdzsé, az önkormányzatok és a tb-alapok elköltenek) 13,5 ezermilliárd forint. A költségvetés bruttó adóssága 20,4 ezermilliárd.
A számokból látszik, hogy az adósságtörlesztésre fordítandó összeg nemcsak az állami kiadásokhoz, de a hazánk gazdasági teljesítményéhez képest is jelentős, ráadásul aránya egyre nő. Az Equilor Befektetési Zrt. elemzése ez utóbbi jelenséget azzal magyarázza, hogy az IMF-től és az EU-tól kapott hitelcsomagból felvett 14 milliárd euró törlesztését 2011 végén kell megkezdenünk, az összeg nagyját pedig 2013-ban és 2014-ben kell visszafizetnünk, ráadásul ezekben az években sok forintalapú kötvény futamideje is lejár. Mivel a lejáró államadósság döntő részét nem „zsebből fizetjük”, hanem újabb hitelekből, ezért az Equilor elemzőinek véleménye szerint 2013-14-ben túlkínálat lehet a piacon magyar államkötvényekből. Ez finanszírozási problémákat idézhet elő, felvetheti a törlesztések átütemezését, és új IMF-hitelmegállapodás irányába terelheti a kormányt.
Kinőhető
A „törlesztések átütemezése” szókapcsolat hazai közgazdászoknál és politikusoknál ki szokta verni a biztosítékot, így ennek pontos értelmezésére kértük Gerőcs Tamást, az Equilor elemzőjét. A jelentős, 2013-2014-es finanszírozási igény mindenképpen nagy kockázatot jelent; a rizikó pontos mértéke az akkori nemzetközi hangulattól, az államháztartási deficit mértékétől és az esetleges új IMF-megállapodástól függ – mondta a közgazdász, hozzátéve: mostanában látható, hogy a nemzetközi hangulat mennyire bizonytalan, akár egy hétvége alatt gyökeres fordulatot vehet, így nüánszokon múlhat, hogy a befektetők, spekulánsok „kit találnak meg”. A tartozások átütemezése elvileg valós alternatíva, de a piac összes szereplője kerüli a kifejezést, a görög kormány is óvakodott a használatától, így a bizonytalanság – és a kockázatok – csökkentésének kézenfekvő alternatívája egy újabb IMF-hitelmegállapodás – mondta Gerőcs Tamás.
A magyar költségvetés adóssága egyébként kinőhető – válaszolta a hiteltörlesztés perspektíváit firtató kérdésünkre az Equilor elemzője. Számításaik szerint a gazdaság 1 százalékos idei növekedése mellett jövőre tetőzhet a GDP-arányos államadósság, amely akkor mérséklődhet, ha hosszú éveken keresztül magasabb növekedési rátával, takarékos költségvetés mellett működik a magyar gazdaság. Bulgária például – igaz, jóval kisebb adósságszintről indulva – megmutatta, hogy ez járható út – vélte Gerőcs Tamás.
Lengyel út már nincs
A hitelező kormányokat tömörítő Párizsi Klub 1991-ben elengedte Lengyelország 30 milliárd dolláros, államokkal szembeni adósságának felét, majd 1994-ben az ország magánhitelezőit tömörítő Londoni Klub a feléjük fennálló 14 milliárdos adósság 7,4 milliárd dolláros részének visszafizetésétől tekintett el. Búvópatakként itthon is időnként előkerül a kérdés: miért nem választottuk a lengyel utat?
Lengyelország a szükségállapot 1981-es kihirdetésétől tárgyalt hitelezőivel az adósságelengedésről, a kommunista vezetést váltó új kormány pedig nem fizetett hitelezőinek egy fillért sem. Ezért Lengyelország 1994-ig gyakorlatilag kiszorult a nemzetközi pénzvilágból: nem kapott új hitelt, nem fejlődött a gazdasága, ráadásul súlyos fizetésimérleg-problémákkal küzdött (importját nem tudta ellentételezni).
Az adósságelengedés kompromisszum volt: a hitelezők lemondtak egyébként behajthatatlannak tűnő követeléseik feléről, cserébe ígéretet kaptak a másik fél visszafizetésére, ráadásul a lengyel kormány megnyitotta pénzügyi piacait a külföld előtt (addig nem működhettek külföldi bankok a csaknem 40 milliós országban). Lengyelország csökkentette adósságterhét, és új hitelhez jutott gazdasága fejlesztésére.
A magyar kormányok következetesen más utat választottak 1982-től (ekkor voltunk először a fizetésképtelenség határán): új hitelek és a gazdaság fejlődése reményében törlesztettünk.
Reménytelen
Harminc éve azt mondják, hogy az adósság kinőhető, pedig a számok nem ezt mutatják: 1978 óta 63-szorosára nőtt Magyarország bruttó külső adóssága – monda a FigyelőNetnek Lóránt Károly közgazdász, aki szerint az adósság-visszafizetés reménytelen.
Hazánk bruttó adósságában benne van a magánszektor adóssága is; a bruttó összeg jelentős része az állam adóssága. Ezzel együtt hiba a magánszféra adósságától eltekinteni, mert az is nemzetgazdasági szinten jelentkezik: aki frankhitelét törleszti, az is devizát vesz forintért, vagyis a jegybank mérlegében szerepelni fog a tranzakciója. Egy ország fizetési mérlege csak úgy lehet egyensúlyban, ha ugyanannyi deviza áramlik az országból ki, mint be; ha befelé több jön (vagyis hazánk fizetési mérlege hiányt mutat) az növeli mindannyiunk adósságát – magyarázza a közgazdász, hogy miért nem értelmezzük helyesen adósságmutatóinkat.
Ráadásul az államadósság nem kinőhető – állítja Lóránt. A hitelekért kamatot kell fizetni, nagyjából 3-5 százalékot, és a tartozást csak akkor küzdhetnénk le, ha a magyarországi vállalatok reálnövekedése (amit a statisztikák Gross National Income címen mérnek) ezt meghaladná. Erről viszont szó sincsen, mert a bruttó hazai termék (GDP, Gross Domestic Income) növekedése jelentős mértékben a kivitel 80 százalékát adó multiknak köszönhető, akik viszont kiviszik megtermelt profitjukat – indokolja állítását a közgazdász.
Mindebből az következik, hogy Magyarországnak előbb-utóbb hiteleinek átütemezését kell kérnie, ami a nemrég Izlandon, azelőtt pedig Argentínában tapasztalható hatásokkal járna: valutaválsággal (a forint árfolyamának példátlan zuhanásával), hiperinflációval, munkanélküliséggel és elszegényedéssel. Lóránt Károly számításai szerint a forint 30 százalékos leértékelésére volna szükség a fenntarthatóság érdekében, ami 10 százalékpontos inflációnövekedést jelentene. Ezzel együtt a szakértő arra is felhívta a figyelmünket, hogy hazánk fizetésképtelenné válása hitelezőinknek sem érdeke, hiszen pénzhez sem jutnának, ráadásul a rossz kintlévőségre tartalékot is kell képezniük.
Miként oldható meg az adósságspirál problémája? – kérdeztük ezek után Lóránt Károlyt. Az EU-tagországok fele ugyanilyen problémával küzd, ezért hazánk uniós elnöksége alkalmas lehetne arra, hogy az adósságválság megoldását nemzetközi szintre emeljük. A közgazdász emlékeztetett: Keynes például a második világháború után nemzetközi rendszert javasolt a külkereskedelmi mérlegek kiegyenlítésére, ami így a fizetési mérlegeket is az egyensúly irányába lökné, és határt szabna az adósságok növekedésének.
Lokális megoldást jelent minél több helyi pénz bevezetése: ahol van kereslet és kínálat, ott a pénz mennyiségétől és értékétől, valamint az adósságok nagyságától függetlenül egymásra találhatna a vevő és az eladó. Ha a helyi pénz forgási sebessége nagy (sokan és sokat használják), akkor előbb-utóbb össze lehet kapcsolni a forinttal – javasolja Lóránt Károly.
Nincs vita
Hazánk gazdasági és politikai elitjében soha nem volt vita arról, miként is kell kezelni az államadósságot. Legutóbb a Parlamentben Orbán Viktor állt be az Antall Józseffel kezdődő sorba, amikor kijelentette: „Nem lehet nem visszafizetni a korábban felvett adósságot. Magyarország, ha nem fizetne, összességében rosszabbul járna…” – mondta.
