Akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ez is az én asztalom, csak nem nekem terítik, hanem én terítem, amikor leesett az első hó, és én nem tudtam teríteni, azaz a madaraknak magot szórni a téli etetőkbe, mert nem szereztem be időben a madáreleséget. Egyébként disznóság, hogy novemberben már hó legyen, és etetni kelljen a madarakat, nem vagyok hajlandó beépíteni az életembe. A november hideg, ködös, undok, de még nincs hó, legalábbis a régi, tisztességes bridzskonvenció szerint. Az nem bridzs, ha összevissza licitálnak a fejünk felett. Az ember készül, hogyne készülne az undorító évszakra, de ez azért nem járja. Valamikor mekkora szerelem volt köztünk, Istenem! Zakopane, sí, forralt bor, nagy téli vacsorák. De a szerelem elolvadt, mint a tavalyi hó. Elbocsátlak, tél, örökre. Velem ne kísérletezz, nem szeretlek többé.
Tehát akkor jutott eszembe a napraforgó, amikor hiányzott, mármint a magja. Bár, ha jobban belegondolok, maga az élő napraforgó még inkább hiányzott. Mert mikor forog a Napra a napraforgó? Nyáron. És minden, ami a nyárra emlékeztet, sajgó hiány a sötét évszak kezdetén. Igen, az ember készülődik. Például, megveszi a második kutyaházat. Eddig is két kutya volt, Frédi és Béni, de ők ikertestvérek voltak, megfértek egy házban, két lompos szőrű tacskó. De Béni nyáron eltávozott, örökre. (Hány kutyámmal kell még utolsó pillantást váltanom a megrendelt halálos tűszúrás előtt?) Az új, rettenetesen nyüzsgönc pumikutyát pedig Frédi ugyan már megkedvelte, de hogy ugyanabban a házban aludjanak, arról szó sem lehet. Kellett még egy kutyaház. Mert jön a tél. De a madarakról nem gondoskodtam, nekik még nincs mag itthon.
Észrevették egyáltalán, milyen gyönyörű virág a napraforgó? Minden fej remekmű. Mezőgazdasági terményben nincs még egy ilyen szép. Mintha egy-egy napkorong sugározna ránk: Van Gogh lángoló napraforgói. És akkor még hasznos is. Mintha a rózsából paprikát lehetne csinálni. A világszép napraforgóból étolaj készül. Ezáltal tulajdonképpen nemcsak a madarak által mondható, hogy helye van az én asztalomon. Hogyne volna, amikor legalább húsz éve nincs nálunk disznózsír a konyhában. Csak napraforgó- és olívaolaj. E csendes békét legfőbb ideje volt fölverni a hírrel, hogy viszont a magyar mangalica (kiirtották, alig van már belőlük) egészségre hasznos, koleszterinmentes zsírt ad. Az embernek nincs nyugta soha. A tojásról is akkor derült ki, hogy hasznos a szervezetünknek, amikor nagy nehezen leszoktam a reggeli két lágy tojásomról meleg vajas pirítóssal és Earl Grey teával.
És akkor most előjövök a farbával. Az egész napraforgó témát azért hoztam szóba, mert kedvenc rögeszmekörömbe tartozik. Már a hetvenes évektől (első olajválság, mely megrengette a Földet) mondom és írom, hogy végre legalább rájön a világ: nem lehet ennyire függni az olajtól. Szélkerék-erdőket kell telepíteni. Az energiaipar és az olajbiznisz emberei azt mondták: elcsúfítják a tájat (milyen környezetvédők lettek egyszerre!), és Magyarországon nincs elég szél. A cukorrépáról (az egyre inkább összeomló mezőgazdaság idején) többször leírtam: gazdaggá tehetné a vidék népét, ha alkohollal működnének az autók, mint Brazíliában. (Miközben éppen most omlik össze az európai cukoripar és a répát az EU közellenséggé nyilvánította.) A napraforgóból pedig (a többi növényi olajjal együtt) dízel készíthető. Ez az energiaszegény ország tehát tele van energiaforrással. Fúj a szél, az egész magyar teknő alatt ott bugyog a forró termálvíz, rengeteg a napraforgó és a cukorrépa. Olvasom, hogy legújabban súlyosan büntetik, akik étolajjal járatják autójukat. Ahelyett, hogy premizálnák őket. Mert innovatíve meglépték, amit az államnak nincs bátorsága meglépni harminc éve.
Egyelőre megterítek a madaraknak, hoztam szotyolát. Van egy nagy madáretetőm, adagolós. Meg van egy kisebb, egyszerű, mint egy turistaház, hová betérhetnek az éhesek. És egy ásványvizes palackot is preparáltam, felső harmadán cinkényi lyukat vágva, feltöltöm és felakasztom, ide csak ügyes akrobaták járhatnak. Ne féljetek, madárkák, egyszer elmúlik ez a tél is. Finom kövér pondró meg kukac is lesz tavasszal. Csak ki kell várni. Addig itt az én asztalom.
