Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni – mondta a legendák szerint Babits Mihály, visszatérőben Karinthy Frigyes 1938. augusztus végi temetéséről. Erről az 51 éves korában elhunyt és rendkívül termékeny íróról szóló könyvtárnyi irodalom újabb munkával gyarapodott. Karinthy Márton – az unoka – Ördöggörcs című érdekes, olvasmányos művéről van szó, amely az alcím szerint kalauzul kíván szolgálni az utazáshoz Karinthyába. 
HÚSZ ÉV GYŰJTÉSE. E sorok írója, aki boldogult úrfi korától kezdve (de régen is volt!) buzgó és lelkes olvasója a nagy Karinthy, e jellegzetesen XX. századi, közép-európai, magyar lángelme műveinek, és figyelemmel kísérte utódainak kalandozásait is az irodalmi berkekben – sokakhoz hasonlóan – nagy örömmel fogadta az unoka nem lebecsülendő teljesítményét. Márton talán hírneves apjának és nagyapjának nyomdokaiba kíván lépni – gondolhatnánk. Vagy ha mégsem, az bizonyos, hogy a szépirodalmi ambíciókat eddig nem tanúsító sikeres színigazgató váratlanul egy izgalmas és egyáltalában nem szokványos könyvvel, több mint húszéves szorgos anyaggyűjtés gyümölcsével rukkolt elő.
Elsőként szóljunk a rendhagyó műfajról: könyvünk – tudniillik – nem sorolható be a literatúra egyetlen “hivatalos” skatulyájába sem. De hát a lényeg mégiscsak az, hogy egy vaskos, közel 800 oldalas családtörténetet kaptunk kézbe kor- és kórtörténeti háttérrel, amelyben a mondandót oknyomozó riportok, visszaemlékezések, interjúk, dokumentumok, misztikus elmélkedések tarkítják. Teszik izgalmasabbá – és bonyolultabbá! S a meglepetés: ebből a furcsa elegyből egy folyamatosan és jól olvasható, egységes mű kerekedik ki.
Voltaképpen milyen szándék is vezette Karinthy Márton tollát, mikor belekezdett ebbe a hatalmas vállalkozásba? Választ akart kapni néhány izgalmas kérdésre. Íme néhány: Létezik-e valamiféle családi titok? Megismerhető-e a Karinthy-mítosz léte és természete? Öröklődik-e a nemzedékek során a tehetség? Van-e okuk félni a leszármazottaknak a családban fellépő ördöggörcsöt előidéző kártékony gének támadásától?
De hát mi is ez a sokat emlegetett ördöggörcs, Karinthy Gábor, a lelki beteg költő, az elsőszülött fiú találó elnevezése. Pontos meghatározása nincs. Márton az ismétlődő traumákat, a súlyos gátlásokat, a bénító depressziót, az íráskészség elvesztésének félelmét, az elmulasztott munka miatti lelkifurdalást tartja összefoglalva ördöggörcsnek.
A családtörténet során először Frigyest érte el az állandó lelkifurdalás, a tartós önvád amiatt, hogy elaprózta tehetségét, eltékozolta talentumát, és nem írta meg a “nagy művet”, a korszakalkotó regényt, avagy a Nagy Enciklopédiát. A “súlyos mulasztást” apja halála évében, 1938-ban fia, Gábor ilyenformán ítélte meg: “Bár tehetsége tragikus élete, súlyos küszködései s más, mélyen lelki struktúrájában rejlő okok miatt nem bontakozhatott ki teljesen, oeuvre-jéhez foghatót – hasonlóan érdekest, gazdagat, változatost, hatásost – nem találunk a magyar irodalomban, sőt a világirodalomban is alig. Ez az oeuvre, nem befejezett, s különösképpen mégis kész”.
S az utódok: Márton különleges érdeme, hogy nagybátyjáról, Gáborról, az alig ismert, tehetséges költőről, az “ördöggörcs” feltalálójáról és szenvedő alanyáról minden fellelhető dokumentumot, vallomást összegyűjtött és elbeszélését fiktív naplórészletekkel egészítette ki. Gábor, a Fájdalomherceg életrajzában így írt: “…volt egy időszak, amikor izgatott a probléma, zseni-e az apám… lehet, hogy azért mert mindenkinek a szemében ťa Karinthy Frigyes fiaŤ voltam, én pedig önmagam akartam lenni”. Ezzel eljutottunk a másik fiúhoz, Ferenchez is, a közkedvelt, népszerű életművészhez, a sportot, a szórakozást kedvelő Cinihez, a sikeres íróhoz, a Kádár-rendszer kivételezettjéhez. Cini azonban, ahogy idősödött, egyre rosszabbul érezte magát a bőrében, látta “a legvidámabb barakk” számos visszásságát, tudta: megbecsülik ugyan, de róla is készülnek a titkosszolgálati jelentések. Elégedetlen volt tehetségével, teljesítményével, apja emléke is nyomasztotta.
LELKI KONFLIKTUS. A Szellemidézés – és néhány más írása, mint a Budapesti tavasz, az Epepe – mellett talán legjelentősebb művében, a halála után megjelent Naplóban számol be egyre súlyosbodó lelki konfliktusairól, amelyek teljes összeomlásához vezettek. Hatvanadik születésnapján, 1981-ben írja: “Rengeteg távirat, gratuláció, váratlanul magas kormánykitüntetés. Szép, örülök is neki. De ilyenkor attól félek, hogy elvesztem a tehetségem?” Majd három évvel később: “Nem lelem a helyem a világban.” S a kórházban: “Lehet, hogy nekem is ördögbajom van, mint szegény Gabi bátyámnak?” Az ördöggörcs győzött, és Cini 1992-ben, 71 éves korában meghalt.
Most itt van Marci, akit mint kezelhetetlen, rossz kisgyereket apja elvitt a hírneves Petényi professzorhoz, kiderítendő: nincs-e a fiúnak valami idegbetegsége, terheltsége? A “diagnózis” egyértelmű volt: “kívül-belül komikusan hasonlít a papájához”. Nos, akár így van, akár másképpen, az időközben 54 éves – sasfióknak már kissé idős – Márton családtörténetéből nem csupán az a tanulság adódik, hogy az apával viaskodó fiúnak a történelemből, irodalomból jól ismert esete a Karinthy famíliára is érvényes, hanem az is: “ördöggörcs” ide vagy oda, a tehetség előbb-utóbb eget kér.
