Élet-Stílus

Sosem volt édesanya, mégis levelet írt elképzelt gyerekéhez

Haszon Zsófia
Haszon Zsófia

újságíró. 2017. 07. 22. 14:00

Vágyni a gyermekáldásra, és közben valahol a lelkünk mélyén tudni, hogy az anyaság nem nekünk való feladat, feloldhatatlan kettősség. Nem könnyű úgy haragudni a világra, ha közben mi magunk nem tettünk meg mindent egy cél érdekében. A kérdés örök: mennyire érdemes megerőszakolni a sorsot? Békési Tímea fejében az elmúlt két évtizedben minden megfordult, az összes létező szintjét megjárta a funkcionális meddőség bugyrainak. Életének nehéz időszakát nemrég egy nyilvános búcsúlevélben próbálta meg lezárni. A levelet soha meg nem fogant gyermekének címezte.

Idén májusban Hősnő díjjal jutalmazták a 2017-es Terézanyu pályázaton. Olyan témáról írt nyíltan és őszintén, amiről sokan még a családjuknak sem mernek beszélni. Nem félt a kitárulkozástól?

Őszintén szólva nem gondolkodtam ezen. Amikor megláttam, hogy a bátorság lesz a téma, rögtön tudtam, hogy itt az idő. A levél már rég megvolt a fejemben, részleteiben itt-ott beszéltem róla, úgyhogy csak leültem és megírtam. Nagyon jó, hogy működik ez a Terézanyu pályázat, mert szerintem a legtöbben valamilyen lerendezni való ügy miatt ragadnak tollat, és tulajdonképpen az sem számítana, ha a szövegeinket senki sem olvasná el. A két évvel ezelőtti felhíváson a meddőségről írtam, és nagyjából azóta halogattam ezt a levelet, szóval az idei pályázat egy alapos fenéken billentés volt. Adott volt egy karakterszám egy határidővel, szóval tudtam, hogyha beküldöm, akkor már nem lehet visszaszívni.

Ha a fejében voltak a gondolatok, akkor miért tartott két évig leírni?

Tizenöt éve addiktológiai konzultánsként dolgozom, és látva a szenvedélybetegek élettörténetét az idők során az érdeklődésem egyre inkább a gyászfeldolgozás felé fordult. Önsegítő csoportokat vezetek a témában, és én magam is szoktam javasolni a levélírást, mint eszközt.

Ez nem úgy megy, hogy leülök az asztalhoz, és kanyarítok pár szívhez szóló sort annak, aki nincs, vagy annak, akit elveszítettem. Nem mindenki képes rá, ám ha valaki meg tudja tenni, akkor ez egy nagyon katartikus élmény, egy szép darab puzzle a gyászfeldolgozás folyamatában.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Hogyan segíthet egy levél, ami a címzetthez soha nem fog eljutni? 

Egy személyes hangvételű levélben lehetőségünk van őszintének lenni azzal, akit elveszítettünk vagy akivel sosem találkozhattunk. Kimondhatjuk neki, amire nem volt már idő. Bármennyire is furcsa, a lélektani munkában azt látjuk, hogy nem kell a másik fél ahhoz, hogy belül rendezni tudjuk a vele való kapcsolatunkat, konfliktusainkat. Ez nagyon felszabadító érzés azoknak a hozzátartozóknak, akik dühöt, haragot, bűntudatot hordoznak magukban. Hiszen ők nem csak azt gyászolják, ami már nem lesz, hanem azt is, ami nem is volt soha.

Tehát szakemberként tudta, hogy szüksége lenne erre a levélre, mégis visszatartotta valami.

Féltem viszontlátni a fejemben már rég megfogalmazott gondolatokat, mert tudtam, hogy akkor meg kell barátkoznom egy nagyon nyomasztó érzéssel: hogy csalódtam önmagamban. Szerettem volna erről elfelejtkezni menet közben, elhessegettem a bűntudatot, amit a terméketlenségem miatt éreztem. Más nők minden követ megmozgatnak, hogy gyerekük legyen. Orvoshoz mennek, alávetik magukat különböző beavatkozásoknak, hormonkezeléseknek, és ha ez sem segít, akkor vannak annyira bátrak, hogy örökbefogadnak egy árván maradt gyereket. Nekem ez nem ment.

Soha nem jött szóba a mesterséges megtermékenyítés vagy a lombik program?

Elképzelhető, hogy ha nem negyvenpár évesen ismerem fel, hogy funkcionális meddő vagyok, akkor én is más utat járok be. Meglehet, hogy húsz-harminc éves fejjel több mindennel megpróbálkoztam volna, hogy anya lehessek. De ha igazán őszinte akarok lenni, akkor én mindig is kicsit máshogy álltam ehhez a kérdéshez. Szerintem soha nem lettem volna képes emberi kéz által beleavatkozni ebbe a folyamatba. Mélyen hiszem, hogy egy kisbaba születésében a harmadik fél nem az orvos, hanem egy embernél hatalmasabb erő, hívjuk Istennek, sorsnak vagy bárminek. Sokféleképpen magyaráztam magamnak a történteket az évek során, például, hogy biztos a Jóisten megment engem valamitől, hogy az én utam más, nekem ezt kell járni és így tovább.

Valószínűleg kicsikarhattam volna a sorstól egy gyereket, de én zsigerből tiltakoztam ellene, nem akartam erőszakot elkövetni a természeten.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Ilyen egyszerű, elfogadta és kész?

Az az év, amikor a férjem ex-feleségének megfogant a hatodik gyermeke, nagyon nehéz év volt. Korábban nem éreztem ilyesmit, de ekkor elképesztő düh kerekedett bennem, amit persze igyekeztem elnyomni, mert tudtam, hogy nem helyénvaló. Nem akartam senkire haragudni, de képtelen voltam leküzdeni a negatív érzéseimet, mert én ez idő alatt minden hónapban számolgattam a napokat, és reménykedtem, hogy hátha most, hátha most.

Borzasztó fárasztó úgy élni éveken át, hogy havonta vizslatod a naptárt, és közben folyamatosan teret hagysz az életedben egy eljövendő gyereknek. Én is ezt tettem, úgy alakítottam a beosztásomat, a munkarendemet, úgy építettem a karrierem, hogy a gyereknek mindig ott volt a helye.

Egy idő után egyszerűen kimerültem ebben, úgyhogy egyik alkalommal, ahogy ültem a gyászcsoportomon és hallgattam a pácienseimet, leesett, hogy én azért vagyok ennyire dühös, mert nem merem letenni ezt a terhet. És akkor azt mondtam magamnak: jól van, drágám, nem dühösnek kell lenni, hanem közelebb kell menni ahhoz, ami annyira fáj. Ekkor fogalmazódott meg bennem először a levél gondolata, majd ezek után még két évig halogattam a megírását.

A mai világban, amikor az orvostudomány tényleg szinte bármire képes, és egyre több pár szorul külső segítségre, nem lehetett könnyű felvállalni, hogy beletörődött a gyermektelenségbe.

Ebben a folyamatban én mindig őszintén benne voltam. A munkámból kifolyólag kellő önismerettel rendelkezem, ezért meg tudtam osztani másokkal, hogy éppen hol tartok az úton. Megtanultam, hogy milyen felszabadító érzés, ha az elfojtás, tabusítás helyett képes vagyok beszélni a fájdalmaimról és a nehézségeimről. Persze, találkoztam értetlenkedő tekintetekkel, de mindig volt válaszom a kérdéseikre. Egyszer egy képzésen az egyik csoporttársam közölte, hogy milyen korlátolt vagyok, a hitem miatt fogok lemaradni a gyermekáldás csodájáról. Mondtam neki, hogy akkor ez van, nincs mit tenni, ezzel kell majd megküzdenem.

Éppen erről van szó. Manapság – főleg Magyarországon – egy nő szemben úszik az árral, ha nincs gyereke. Bár egyre formálódik a társadalmunk, azért még mindig meglehetősen egysíkú a női princípium megítélése. Soha nem érezte magát kevesebbnek a gyermektelenség miatt?

Bár a levél megfogalmazása és megírása között eltelt két évben rengeteg sikert értem el a szakmámban és sokat fejlődtem, tudatosan nem akartam bizonyítani. Visszatekintve mégis azt gondolom, igenis szükségem volt a külvilág visszajelzéseire, hogy elhiggyem, nem vagyok kevesebb másoknál. De a legfontosabb támaszom mégis egy pozitív női példa volt, méghozzá Polcz Alaine élettörténete. Nagyon sok könyvét olvastam, imádtam a munkásságát. Polcz Alaine meddő volt, mégis hihetetlenül termékeny életet élt, nagyon fontos dolgokat hozott létre. Az ő személye hatalmas lelki erőt adott nekem, mert mire kiderült, hogy meddő vagyok, addigra volt előttem egy minta, aki bebizonyította, hogy gyermek nélkül is lehet termékeny az életem, csak másként. Tudtam, hogy használnom kell a tehetségemet, az időmet és a tudásomat. Rengeteg dolgom van még, de most épp leadok egy kicsit a feladataimból, kevesebb munkával is értékes lehet az életem.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Elképzelt gyermekéhez írt levelében említést tesz egy bizonyos babadobozról is.

Igen, másfél éve készítettem, és azóta az éjjeliszekrényemben lapul.

Nincs benne sok holmi, csupán két levél (az enyém és a férjemé), néhány édes babaruha és egy-két apró játék. Ez egy szimbolikus dolog. Ráteszem a dobozra a tetejét és elteszem. Így lezárul egy nehéz időszak, és van helye az életemben az újnak.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. szeptember 6.
Patyi András rektor (középen b) és Trócsányi László igazságügyi miniszter (középen j) érkezik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanévnyitó ünnepségére az egyetem új oktatási épületében 2017. szeptember 6-án.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.