A bejegyzés népszerűségét látva többen azzal vádolták, hogy a magyar iskolarendszerben megnyomorított gyerekekről szóló írása csupán jól átgondolt reklámfogás. Igazuk van?
Erre csak azt tudom mondani, hogy a szakmai Facebook-oldalamon olvasható cikkeket azért osztom meg, hogy elolvassák az emberek. Így természetesen ezzel a szöveggel is ez volt a szándékom. Ám azt én magam sem gondoltam volna, hogy ez az írás ilyen borzasztóan népszerű lesz.
Távol áll tőlem a politika, és a munkám során pusztán szakmai szempontok vezérelnek, ezt szeretném leszögezni. Ettől függetlenül magam is észlelem, hogy éppen mi zajlik körülöttem a nagyvilágban, látom és hallom, hogy az oktatás területén mozgolódás van, nem meglepő tehát, hogy engem is foglalkoztat a téma. Ez a bejegyzés megszületésének egyik oka. A másik, hogy valamilyen furcsa véletlen folytán tavaly szeptember óta nagyon sokan keresik fel a magánpraxisomat valamilyen szintű iskolai problémával.
A megosztások számából az látszik, hogy az embereket foglalkoztatja a téma. Ilyen mértékű hatást előidézni szándékosan nem tudtam volna. A kommentek 90 százaléka személyes példával támasztja alá, amiről én is írok. Ez lehet a népszerűség titka: valaki megfogalmazta, amit sokan gondolnak.
Mit jelent, hogy sokan? Mennyien?
Tízből négy gyermeket ezért hoznak el a szülei. Viselkedéses vagy tanulással összefüggő gondok, esetleg iskolai bánásmódbeli problémák. Különböző családokkal beszélgettem – teljesen különböző korú gyerekekről van szó, akik máshová járnak iskolába – mégis mintha egy dologról beszéltek volna, az egyik iskola lehetett volna a másik. Ezért gondolom, hogy rendszerszintű probléma lehet, ami mostanában tapasztalható.
A posztjához érkező vélemények ezerfélék, vannak, akik szerint semmi gond nincs az oktatással, míg mások úgy látják, az ön által felsorolt esetekben kizárólag a család a hibás.
Nagyon alattomos problémáról van szó, ezt tudni kell. Az általam felsorolt példák többségében az iskolában fel sem tűnik, hogy a diák nincs jól, mivel nem látványos a gond.
Ha a konkrét eseteket nézzük, mit tapasztalt, mennyiben múlik a gyerek lelki békéje a szülőkön?
Minden esettel hosszan, behatóan foglalkoztam, és nagyon jól ismerem az illető családokat. Tény, hogy nagyon komplex jelenséggel van dolgunk. Ne felejtsük el, hogy a mai gyerekek szülei is hasonló iskolarendszerben szocializálódtak, ahol gyermekközpontúságról szó sem volt. Ők is meg akarnak felelni, mert ehhez szoktak hozzá, és ezt várják el a csemetéiktől is. Első a kötelesség és a lecke, csak azután minden más. Épp ezért a legtöbb szülő felől érkezik ilyenfajta nyomás a gyerek felé.
Ugyanakkor fáj azt látnom, hogy eljönnek hozzám olyan szülők, akik nagyon nagy szeretetben nevelik a gyereküket, motiváltak, a legjobbat akarják neki, majd megismerem a gyereket, akiről kiderül, hogy számtalan értékes tulajdonsággal bír, rendkívül intelligens, jó fej, az életkorának megfelelő fejlettségi szinttel rendelkezik, pszichés státusza kiváló, és mégis ott vannak ezek a tünetek.
Mi a helyzet a személyiséggel? A poszt alatti kommentelők közül sokan úgy látják, nincs probléma, egyszerűen vannak szorongó típusú gyerekek, és kész. Ennyi lenne az egész?
Leegyszerűsítve kétféle csoportra oszthatóak a gyerekek. Az egyik a szorongó típus, akire nem kell sokszor rászólni, egyszer mondunk neki valamit, azt nagyon a szívére veszi, lelkiismeretes. Aztán vannak a másik fajta lelkivilággal megáldott kicsik, akik a klasszikus értelemben véve rosszak, mozgékonyak, akik nem figyelnek oda, akiket nehéz szabályozni. Tapasztalataim szerint mindkét típusú gyerekre hat a teljesítménynyomás.
Egy gyerekpszichológus szemüvegén át nézve mi a legnagyobb gond ma az oktatásban?
Először is le kell szögeznem, hogy a problémák évtizedesek. A poroszos, szögletes, frontális oktatási rendszer régi dolog Magyarországon. Az alapokat tekintve szinte minden ugyanolyan, mint nagyanyáink korában, és ez az igazi baj. Mégis, ha most az utóbbi évekre helyezzük a hangsúlyt, akkor két fontosabb változást emelnék ki, amiknek a hatásai hozzám is begyűrűznek. Az egyik, hogy négy óráig bent kell maradni az iskolában, a másik, hogy hatévesen már be kell ülni a padba. Korábban azok mentek iskolába szeptembertől, akik május 31-ig betöltötték a hatéves kort, az utóbbi három évben ezt az időpontot kitolták, és már azok is elsősök lesznek szeptembertől, akik éppen hogy, augusztus 31-ig betöltötték a hatot. Külföldön ezzel nincs gond, ott sokszor már az ötévesek is iskola-előkészítőbe járnak.
Egy év alatt rengeteget fejlődnek a gyerekek, testi és szellemi szempontból is, de főként a szociális fejlettségük változik, ettől válnak igazán éretté a tanórákhoz.
Sok szülőnek viszont könnyebbséget jelent, hogy négy óráig az iskolában tudja a gyerekét.
Természetesen vannak, akiknek igen. Ha jól tudom, ennek az egésznek az lenne az értelme, hogy a szociálisan hátrányosabb helyzetű diákoknak is legyen hol megírni a leckét, illetve nyugodt körülmények között tudjanak tanulni. A baj a kötelező jelleggel van. Én azokkal a szülőkkel találkozom, akik motiváltak, akik biztosították a megfelelő körülményeket a gyerekeiknek, akik oda tudnak figyelni rájuk. Ők nagyon nehezen élik meg ezt a szabályozást, mert pont az otthoni kikapcsolódástól és a délutáni elfoglaltságoktól veszi el az időt az oktatási intézmény.
Mit gondol, az oktatást érő éles kritikák, illetve a tüntetések, valamint az önéhez hasonló figyelemfelkeltő hangok vezethetnek bármilyen eredményre?
Pszichológusként az a tapasztalatom, hogy a változáshoz vezető első lépcső annak a kimondása, hogy nem jó így. Ez a szakasz erősen jelen van. Érezhető összefogás és támogatottság is, ezért úgy gondolom, hogy szakmai szempontból helyesen nyúlva az oktatás ügyéhez, elindulhat apránként a változás. Azonban fontos tudni, hogy a látványosabb eredményekhez hosszú időre lesz szükség.
