Hogyan jött a cannes-i fölkérés, hogyan lehet bejutni a cannes-i versenybe?
Ez nem egy felkérés, hanem kiválasztják a filmedet.
De hogyan? Amikor úgy tudjuk, hogy még nincs kész.
Ez igaz, de készült belőle egy „megtekintő kópia”. Nyilván a cannes-i válogatóbizottság annyira profi, hogy annak ellenére, hogy a hangja még nincs kész, látja, hogy ez ennél még jobb lesz. Szerencsére most már nem kell az összes körön végigfutnunk. Amellett, hogy nyolc éve az összes filmem ott volt Cannes-ban, a Delta versenyszereplése meghozta azt az áldásos hatást, hogy rögtön a főbizottságnak küldhetem a filmet.
Ez azt jelenti, hogy így számon tartanak Cannes-ban?
Biztos, hogy ez sokkal inkább szól a filmnek, mint nekem. Azt hiszem, ha a film nem működne, akkor nem hívtak volna vissza. Nekem még nincsen olyan renomém, hogy rossz filmmel is megkerülhetetlen legyek. Efféle tiszteletet inkább az idősebb nemzedék képviselői iránt szoktak mutatni.
Mivel a filmet nem láthattuk, elég keveset tudunk róla. Nagyjából annyit, hogy ez egy Frankenstein-parafrázis. Mi a történet?
Bár eléggé hűen követi a regényt, mégsem nevezném adaptációnak, mert inkább csak a dramaturgiát, a fordulatokat mintsem a mű cselekményét. Ne számítson senki egy kosztümös, gótikus horrorfilmre. Ez egy mai magyar történet, ami itt és most játszódik. A teremtő tulajdonképpen egy filmrendező. A teremtés, ami a regényben a villám meg a hullák darabjainak összeragasztása, itt egy nő és egy férfi műve, akiknek lesz egy közös gyermekük, de kihajítják mert nincs rá szükségük. Nem azért nemzették, hogy felneveljék, hanem vágyból, szenvedélyből, elragadtatottságból. A felelősségtől mind a ketten meg akarnak szabadulni. Azonban ez nem lehetséges büntetlenül. A gyerek egyszer csak kopogtat, hogy itt van ő is. Ekkor kezdődik a mi történetünk, amely azonban elsősorban az apa és a fiú történetére koncentrál.
Úgy tűnik, mintha neked túl könnyen sikerülnének a dolgok. Szinte folyamatosan tudsz filmeket készíteni, amelyre mindig adódik pénz is. Ha csak a Deltát vesszük, ott másfél filmet forgattál le, miután az első változatot félbe kellett hagyni. Nem kaptad meg a szakmában, hogy neked csak megszületni volt nehéz?
A Delta esetében egy nagy biztosítási ügyből kifolyólag végül alacsonyabb költségvetésből kényszerültünk elkészíteni a második filmet. Így alkotói oldalról meglehetősen sok kompromisszumot kellett hozni, de akkor is örülök, hogy az a film nem tűnt el.
Azt hiszem elmondhatom magamról, hogy pénzügyileg optimálisan találom ki az ötleteimet. Tehát soha nem finanszírozhatatlan az, amit kigondolunk. Másrészt kiváló producerem van Petrányi Viktória személyében, és több koproducerünk Magyarországon, Franciaországban, Németországban és Ausztriában is. Kezd egy olyan bizalmi helyzet kialakulni körülöttem, amelyben azt hiszem, hogy örülnek, ha filmet csinálok, és bízhatok benne, hogy össze is jön a pénz, amelyre szükségünk van. A filmjeink nagyjából egymillió euróba kerülnek, és nem annyi sokmillióba, amennyire már nekem is várakoznom kellene.
A Delta volt az első versenyfilmje Cannes-ban
A születő terveket tehát mindig úgy próbálom optimalizálni – ez talán színházi múltamból és az ottani szemléletből fakad –, hogy annyiból gazdálkodjunk, amennyi van. Mert inkább csinálok filmet, mint hogy várjak. A Delta után is volt egy olyan elvárás, hogy na, akkor most jöhet a nagy költségvetés, a nyelvcsere, a sztár, de fél év után mégis elkezdtük nyomni a külföldiek felé, hogy ez a film még ne az legyen. És tulajdonképpen ez volt a kockázatosabb lépés.
A rendezés mellett egyben színész is vagy. Ez jelent még valami kihívást a számodra?
Semmit. Ez elmúlt dolog a számomra. Csak annyi, hogy nem érzem magam idegenül a kamera előtt. Színházban már nem is játszom.
A kamera előtt először, mintha Julcsi mellett tűntél volna fel a Szomszédokban…
Ez egy érdekes történet. Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője tanított a főiskolán tévérendezésre, és meg kell mondjam, ő volt az egyik legjobb tanárom. Ezen felül kifejezetten jóban is voltunk, és a mai napig nagy tisztelettel gondolok rá. Egyik nap ott ültünk a főiskolán, amikor megkérdezte, hogy „Maga miből él?”. Mondom, „tanár úr nem élek semmiből. Szarul élek”. Erre ő: „Igen?! Képzelje el, be fogják fejezni a Szomszédokat. Ne írjam bele magát?” Mondom: „Megtenné?”. Aztán az utolsó félévben én ott valami kertészember voltam. Nem is tudom, hogy kit kellett ezért kiírni a sorozatból. Nagyon sokat köszönhettem ennek, mert így tényleg tudtam arra koncentrálni, amit el akartam érni, és nem kellett minden szart elvállalni azért, hogy felszínen tudjam magam tartani.
Mundruczó Kornél 4.10-nél
A kezdetekhez képest hol tartasz abban, amit kitaláltál magadnak?
Ezt nem nagyon számolgatom, és nem is találtam ki sok mindent magamnak. Egy valamit azért igen. A színházat, mint színész ugyanis abbahagytam, mert úgy döntöttem, hogy ezentúl én akarom meghozni a saját döntéseimet. A színészlétnek komoly szelete a szolgaság, hogy más dönti el, felkér-e vagy nem? Hogy kiírnak-e próbálni vagy nem? Ennek is megvan a maga bája, és megvannak az erre hivatott emberek. Én valószínűleg nem vagyok ilyen. Nem gondolom, hogy a színészek hülyék, hogy ezt így vállalják, de úgy látszik, én nem tudtam színész lenni ebben az értelemben.
A szakmai alázatra gondolsz?
Igen, az hiányzott belőlem. Én – bár nem úgy tűnt, mert rögtön sikerült felvételt nyernem a rendezői szakra – vakon hagytam el a színészszakmát akkoriban. Abban az évben, amikor a jelentkezést kitaláltam, egyáltalán nem volt biztos, hogy ez összejön. Én mégis felbontottam a szerződésemet, és nem szerződtem le sehová. Biztosan sokan hülyének gondoltak, de ez kicsit sem zavart. Én léptem meg. Ezután pedig már filmről filmre éreztem, hogy ezek az én valódi ügyeim, a én saját meggyőződésem. Ez hihetetlen energiát adott. Azt hiszem, ez az energia még mindig tart. Akkor nem hoztam kompromisszumot, és megpróbálok azóta sem hozni.
Több filmrendezőtől hallottam, mások sokat tettek azért, hogy ne szülessen meg a filmjük. A szakmai irigységgel találkozol?
Nem tudok erről sokat mondani. A szűk baráti körömön kívül senki nem gratulált. Egyébként összetartó szakma ez. Bár a szakmai élet igen kevés területén veszek részt, de ahol mégis, ott összezár a szakma. Mindemellett úgy látom, elég faramuci helyzet, hogy rendezők találják ki a rendszert. Nagyon nehéz átlátni, hogy mi is az az európai finanszírozási rendszer. Kevés olyan ember van Magyarországon, aki átlátni képes, hogy Európában kik a szereplők és milyen lehetőségek vannak.
Azok az országok, amelyek nem az európai filmgyártási szisztéma elfogadásával kezdtek működni, hanem maguknak alakítottak ki egy amerikai típusú rendszert, kiiratkoztak Európából, azok a filmek lényegi értelemben nincsenek. Lehetséges, hogy nagyobb nézettséget tudnak elérni a nemzetállamon belül, de a cirkulációban nem vesznek részt, így eleve sorvadásra vannak ítélve.
A miénket ebben az értelemben milyennek látod?
A miénk nagyon jó. Nagyon nagyon jó ma magyar filmesnek lenni. Biztosan sokat kellene a törvényen módosítgatni, de harmonikus Európával. Nemcsak az én filmjeim, de a magyar filmek fele koprodukcióban készül. A cseh filmekről ez messze nem mondható el.
Most politikai interregnum idején mire számítasz, mi lesz a színházzal, a filmmel?
Ez egy nagyon összetett kérdés, és csak félve mondanék valamit. A színház komoly reneszánszát éli és még mindig egy olyan társadalmi hely, ahol lehet a kultúráról lehet beszélni, lehet kultúrát fogyasztani. Nem tudom, hogy mennyire vannak felpumpálva a látogatottsági adatok, de figyelemreméltóak. Ez a színházpolitikától független erénye és fennmaradásának egyik biztos záloga.
Egy színházi rendezése: Vlagyimir Szorokin – A jég
Másrészt az utóbbi időben volt szerencsém megfigyelni az európai cirkulációt. Utolsó munkáimat külföldön rendeztem, ahol tapasztalatom szerint egyelőre sokkal nagyobb a nyitottság mint itthon. Be kell valljam, jobb feltételek között és szabadabban is dolgozhattam. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit tudok, mit szeretnék csinálni és mindezt milyen emberekkel. Én például nem szeretem, ha helyettem mások osztják ki a szerepeket. De még külföldön is az a tapasztalatom, hogy azon a pár nagy színvonalon működtetett híres épületen kívül, amelyek képesek voltak megőrizni szellemi frissességüket, a színház egyfajta önfejlődő valami, de mégsem kortárs alkotói hely. A kortárs fogalma az én számomra olyan helyet jellemez, amely megtiszteli saját nézőit azzal, hogy lehetővé teszi a közös fejlődést és továbblépést. Máskülönben – művészi színvonaltól függetlenül – az egész a múlt tapasztalatává, egyfajta önismétléssé válik. Az hogy mi lesz a színházzal vagy a filmmel nyitottság és kommunikáció kérdése.
Az pedig, hogy mi határozhatja meg a kultúrpolitikát már önmagában is nehéz kérdés. Mennél jobban a kultúrpolitika diktál, annál kevesebb kihívás van a nézők és az alkotók felé, annál kevesebb lesz a valódi kommunikáció a művész és hallgatója között. Nincs olyan, hogy milyennek kellene lennie egy műnek, művésznek, mert az szerencsés esetben önfejlődően működik és éppen autonómiája határozza meg azt, amilyen. Aztán vagy lesz rá nézői igény vagy sem.
Németországban például nincs nagy különbség egy ács és egy művész megítélése között, mert úgy tekintik, hogy mindkettő ugyanúgy dolgozik. Oroszországban viszont ha tudják, hogy művész vagy, és bemész egy étterembe, akkor felállítják az embereket, és neked kell leülnöd oda. Magyarország a kettő között van. Kicsit táltos az ember, de azért dolgozzon marha sokat.
