Lengyelország német lerohanásával, 1939. szeptember elsejének hajnalán kezdődött a második világháború. Hitler lengyelek elleni terve régóta „nyílt titok” volt, csak a mikor és a hogyan volt kérdéses. A nácik villámháborút terveztek, aminek lényege, hogy az elképesztő erővel indított offenzíva a lehető legrövidebb idő alatt megtörje az ellenállást és a Wehrmacht elérje a Molotov–Ribbentrop-paktumban lefektetett befolyási övezet határát. A gyors sikerhez szinte elengedhetetlen volt a több oldalról, így a dél felől indított támadás is.
Lengyel lovasroham (wikipedia.hu)
A déli front megnyitásához azonban szükség lett volna Magyarország segítségére: a németek az akkor már visszacsatolt Kárpátalján keresztül akarták megszállni Lengyelország déli részét. A kérést a Teleki-kormány kategorikusan elutasította – mondja az FN.hu-nak Zeidler Miklós történész. Teleki döntésének oka főként az volt, hogy nem akarta lekötni Magyarországot a németek mellett, mivel egyáltalán nem tartotta biztosnak Hitler győzelmét egy nagyhatalmi háborúban, de igen erősen esett latba emellett a hagyományos lengyel–magyar barátság védelme is. Veszélyes döntés volt, elég egy pillantást vetni az akkori térképre, hogy megértsük, miért.
Az egyetlen barát: Lengyelország
diktátorok szövetsége
A Molotov–Ribbentrop- paktum aláírásával 1939. augusztus 23-án Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött, és kölcsönösen garanciát vállalt, hogy nem vesz részt egymás elleni szövetségekben. A demokratikus berendezkedést mélyen lenéző Sztálin a magához méltó „zsenit” látta Hitlerben, akivel titkos „érdekszféra-egyezményben” megállapodott Európa felosztásáról: Lengyelországot kettéosztották, Sztálin szabad kezet kapott Finnországban, Észtországban és Lettországban, míg Hitler Litvániával tehetett bármit szovjet jóváhagyással. E titkos megállapodás részeként 1939. szeptember 17-én szovjet csapatok hátba támadták Lengyelországot, és felvonultak a korábban megállapított határvonalig.
1938-ban Németország bekebelezte Ausztriát, ’38 és ’39 folyamán pedig Csehországot. Ezzel felbomlott Csehszlovákia, Szlovákia 1939 márciusában kikiáltotta függetlenségét és Jozef Tiso vezetésével németbarát kormány alakult. 1938 novemberében az I. bécsi döntéssel Magyarország a tengelyhatalmaknak köszönhetően – Nagy Britannia és Franciaország hallgatólagos „támogatásával” – visszacsatolta a Felvidék déli, többségében magyarok lakta részét. Alig fél évvel később, 1939 márciusában pedig Hitler „engedélyével” magyar csapatok vonultak be – az akkor ugyancsak Csehszlovákia részét képező – Kárpátaljára.
Nyugatról tehát a német birodalom, északról pedig egy ellenséges kis állam határolta hazánkat, a visszacsatolt területek miatt ráadásul a magyar vezetés lekötelezettnek érezhette magát a tengelyhatalmak felé. A helyzet máshol sem volt kedvezőbb: az ellenséges Románia, majd a barátinak távolról sem nevezhető Jugoszlávia zárta be a hurkot Magyarország körül. Az egyetlen, hazánk iránt rokonszenvvel viseltető államra csak a Kárpátalján keresztül ismét szomszéddá vált Lengyelországra tekinthettünk – ismerteti a történész. A „lengyelekhez húzott” emellett egy idő előtt idejét múlt szövetség terve is.
Az Anschluss – Ausztria Németországhoz csatolása 1938-ban – ugyanis szertefoszlatta azokat az 1934-ben indított próbálkozásokat, amelyek Róma, Bécs és Budapest gazdasági-politikai együttműködésével kívánta ellensúlyozni Berlin fokozódó dominanciáját. A magyar politikusokban ezért felmerült egy olasz–jugoszláv–magyar–lengyel „horizontális tengely” terve, amely az egész térségben egyre nyomasztóbb német túlsúlyt lett volna hivatott kiegyenlíteni.
Zeidler Miklós
Zeidler Miklós történész, egyetemi adjunktus, az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója. Kutatási területe a két világháború közötti a magyar külpolitika és a 19–20. század magyar sporttörténete.
Mindez azonban terv maradt, a gyors német akciók még a komolyabb tárgyalások megkezdését is lehetetlenné tették – emeli ki Zeidler Miklós. Halvány gyakorlati érdekek, a semlegesség megőrzése és a lengyel–magyar barátság álltak szemben tehát 1939-ben azzal a kockázattal, amit a lengyelek ellen induló német csapatok kitiltása jelentett Magyarország számára.
Udvariasan, de határozottan: NEM!
Az óriási nyomás ellenére a Teleki Pál vezette magyar politika arra a szilárd álláspontra helyezkedett, hogy a Wehrmacht katonái még lezárt vagonokban, megállás nélkül haladva sem kelhetnek át magyar területen. Bár a miniszterelnök 1939. februári kinevezése után parlamenti programbeszédében Magyarország tengelybarátságát hangsúlyozta, megemlékezett a hagyományosan jó lengyel–magyar kapcsolatok ápolásának fontosságáról is.
Teleki Pál (wikipedia.hu)
Ezt követően július 24-én levelet írt Rómába és Berlinbe, amelyben Magyarország támogatásáról és hűségéről biztosította a tengelyhatalmakat. Ugyanaznap azonban újabb levelet intézett Hitlerhez és Mussolinihez, amelyben a diplomácia nyelvén udvariasan, de határozottan kijelentette: Magyarország nem vesz részt a lengyelek ellen irányuló semmiféle agresszióban. Érdemes megjegyezni, hogy a külpolitika irányításában Horthy Miklós kormányzó közvetlenül nem vett részt, de a lengyelkérdést illető alapelvekkel teljesen egyetértett.
Végül ismét nem a válasz
A német vezetés tajtékzott, Ciano gróf, olasz külügyminiszter pedig feljegyezte a naplójába: Teleki az első levelét csak azért írta, hogy utána a másodikban megírhassa a lényeget. A német felháborodás mértékét látva maga Mussolini figyelmeztette Budapestet, hogy túllőttek a célon, ajánlatos lenne némiképp „tompítani” Berlin felé. Csáky István külügyminiszter augusztus 9-10-én Hitlernél járt, és lényegében visszavonta a Teleki levelében írtakat.
1939. szeptember 1. 4 óra 45 perc
A Lengyelország elleni offenzívára egy előre megrendezett konfliktus szolgáltatta az ürügyet: lengyel egyenruhába öltözött németek indítottak támadást a határ menti Gleiwitzi rádióállomás ellen szeptember elsejének hajnalán. „Válaszul” 4.45-kor a német haderő átlépte a lengyel határt. Beindultak a szövetségi rendszerek, kitört a II. világháború: Nagy-Britannia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent Németországnak, komoly hadműveletekbe azonban még hosszú ideig nem kezdtek.
Ennek fényében a német követ szeptember 9-én kérte, hogy Magyarországon keresztül szállíthassanak csapatokat a lengyel hadszíntérre, amit azonban a magyar kormány másnapi minisztertanácsi ülésén elutasított. Ha katonát nem, hadianyagot vinnének hazánkon keresztül a frontra – érkezett a német válasz, amire Telekiék szeptember 11-én meg is adták az engedélyt. Ettől azonban Lengyelország lerohanása sem gyorsabb, sem könnyebb nem volt, Magyarország azonban kivívta mind Nagy-Britannia, mind Lengyelország és a lengyel nép elismerését – emeli ki Zeidler.
Lengyelek menedéke, Magyarország
A magyar ellenállásnak német részről nem volt következménye, Hitler nem „erősködött”, nem akarta a magyarok „megtörésével” húzni az időt. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Lengyelország ellen déli irányból a Tiso vezette Szlovákián keresztül is megindíthatta a támadást. Így hazánk „bátorsága” el is felejtődött volna, ha a lengyel menekültek befogadásával Telekiék nem vívják ki ismét a németek haragját.
A hadműveletek idején, 1939 szeptemberében ugyanis körülbelül 70 ezer lengyel – főleg katona, többségük ráadásul teljes fegyverzetben – talált átmeneti védelmet Magyarországon, ahonnét akadálytalanul folytatatták útjukat nyugatra, leginkább a brit hadseregbe. A menekültáradat Lengyelország elfoglalása után is folytatódott, összesen 120-140 ezer lengyel civil és katona lelt nálunk menedéket. A lakosság és a kormány is barátként fogadta a menekülőket, akik tízezer szám maradtak az országban, ahol még anyanyelvi iskolákat is indítottak a számukra.
Nem enyhíthette a szigort
A németek sikeres lengyelországi hadműveletei és a nyugati hatalmak tétlensége miatt rövid időn belül feleslegessé és főleg veszélyessé vált a németekkel szembeni konok magyar ellenállás. Így is azonban tízezrek köszönhették talán az életüket a Teleki-kormánynak, és a két nép hagyományosnak tekintett barátsága is új megerősítést nyert – emeli ki a történész. Természetesen a „hála” sem nem maradt el. 1942-től hazánk egyre komolyabb erőfeszítéseket tett a háborúból való kilépésre. Ezek egyik iránya a lengyel emigráción keresztül Nagy-Britannia felé irányult, amelyben lengyel hírszerző tisztek aktívan és nagy jóindulattal segítettek.
Mint tudjuk, a kiugrási kísérlet sikertelen volt, Magyarország az utolsó pillanatig hadviselő félként a lehető legrosszabb pozícióban várta a béketárgyalásokat. A háború végére annyira eltörpültek már a lengyelekért tett erőfeszítések, hogy senki nem számíthatott emiatt kedvezőbb megítélésre.
