“Isten büntesse meg hóhérainkat”

Az 1848-49-es magyar szabadságharc egyik központi kérdése az volt, hogyan hozzanak létre a lehető legrövidebb idő alatt egy ütőképes magyar haderőt, amelynek esélye lehet szembeszállni az ekkor még európai nagyhatalomnak számító Habsburg Birodalommal. Cikkünkben J. Újváry Zsuzsanna történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével beszélgetünk a politikai háttérről, és Nemeskürty István: 1848-49 „Kik érted haltak szent világszabadság” című könyvéből idézünk. Nem célunk az események részletes ismertetése: pillanatképek következnek a szabadságról, amelyért egy olyan hadsereg harcolt Magyarországon, ami Nemeskürty szerint „úgy volt a szó szoros értelmében internacionalista, hogy egyszersmind a legőszintébb magyar hazaszeretet vezérelte a katonákat”.

Szétszórva a honvédők

A napóleoni háborúk után az 1814. november 1-jétől 1815 júniusáig tartó bécsi kongresszuson a győztesek újrarendezték az öreg kontinens helyzetét. A Habsburg uralkodó ugyan nem kapta vissza a Napóleon által megszűntetett Német-Római Birodalmat, személyének immáron az osztrák császári titulus járt ki, de a korábbi háborúkban elvesztett területei javát visszaszerezte. Csupán Belgiumról, elő-ausztriai területekről és Galícia egy részéről kellett lemondania, az utóbbiról az orosz cár javára – mondja J. Újváry Zsuzsanna.

A hosszú, mintegy két évtizedes háborúskodás után több évtizednyi, viszonylag csendes szünet következett be Kelet-Közép-Európa politikai színpadán. Nagy háborúk ugyan nem voltak, de a magyar katonák a Habsburg Birodalom hadseregében szolgálva belső karhatalmi teendőket láttak el nemcsak magyar felségterületeken, hanem a Birodalom más részein is, főleg a peremvidékeken kirobbant belső elégedetlenségek felszámolásában. Sőt, a szent-szövetségi rendezés életbeléptéig a franciaországi megszálló csapatok között részt vettek Habsburg-haderők is, köztük – természetesen – magyar csapatok is.

Forrás: wikipedia.hu

Régi, bevett szokás volt, hogy egy etnikailag heterogén összetételű ország uralkodója, illetve hadi vezetése – a lakosság ellen esetleges karhatalmi vagy rendfenntartó szolgálat elvégzésére – nem azonos etnikumú, hanem idegen katonaságot vetett be. Ez a „Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek” esete. A magyar országgyűlésen már 1835-ben határozatban fogalmazták meg az igényt: „a nemzet külső és belső bátorságára tartott magyar katonaság csak a haza szolgálatára fordíttassék”.

Győzött a forradalom

A vegyes társadalmi formációjú, európai országokban a XIX. századi liberalizmus és nemzeti eszme, nemzeti államiság szellemében 1848-ban, a korábbi évek forradalmi hulláma egybe fókuszálódott, s sorra törtek ki a polgárinak nevezett forradalmak. A kezdet tekintetben nem volt különbség, azonban a folytatásban igen – foglalja össze a XIX. századi forradalmak hazai ismérveit J. Újváry Zsuzsanna. Magyarországon győzött a polgári átalakulás oly módon, hogy polgári kormány született, országgyűlési választásokat tartottak, így megkezdődött a törvényesen kinevezett magyar kormány vezényletével a polgári átalakulás. Vagyis hazánkban győzött a forradalom, míg máshol elbukott.

Nagyon fontos különbség, hogy a polgári átalakulás 1848 őszén nemzeti szabadságharcba torkollott, amelyet az uralkodó csak a következő évben, hatalmas külföldi segítséggel tudott vérbe fojtani – fogalmaz a történész, és hangsúlyozza: a magyar szabadságharcot leverték, és nem elbukott. A forradalom célkitűzéseit is sajátos hármasság jellemzi: a feudális gazdasági-társadalmi-politikai berendezés nyugati típusú kapitalistává alakítása, az állam történelmi egységének helyreállítása (Unió Erdéllyel), a közös uralkodó által kormányzott birodalmon belül az eredeti magyar alkotmányos különállás biztosítása. Ez utóbbi egy 1791-es törvénycikkelyt vesz alapul, amely szerint Magyarország szabad és független állam, csak saját törvényei szerint kormányzandó.

Elkezdődött a harc

Ezeket az utolsó pozsonyi rendi országgyűlés – a pesti forradalom hírére – bele is foglalta a felirati javaslatba, amellyel aztán az országgyűlés küldöttsége Bécsbe utazott, az uralkodói elfogadáshoz egyértelműen a forradalom nyomása szükségeltetett. Március 16-án a bécsi Államkonferencia – ez a legfőbb kormányszerv – megtárgyalta a pozsonyi országgyűlés feliratát, s másnap a király István főherceg nádort királyi hatalommal ruházta fel, s hozzájárult a külön magyar kormány megalakításához.

Buda visszavívása (wikipedia.hu)

Az uralkodó politikája sokáig átláthatatlan volt, csak Jellasics támadása, és Batthyány Lajos lemondása után lett egyértelmű: V. Ferdinánd október 4-én uralkodói leirattal feloszlatta a magyar országgyűlést, hadiállapotot nyilvánított az országban, a horvát bánt pedig Magyarország teljhatalmú polgári és katonai kormányzójává nevezte ki. Ezután széles fronton bontakozott ki a fegyveres küzdelem, amelyben a honvédség önkéntesekből, sorozott honvédekből, birodalmi sorezredbeliekből, nemzetőrökből és gerillákból állt. És hogy milyen színvonalat sikerült elérni? Október 30-án, a schwecháti vesztes csata után Alfred zu Windisch-Graetz herceg tábornagy, császári főparancsnok elismeréssel nyilatkozott a honvédekről: „Ez nem egy szedett-vetett lázadó csorda. Ez – hadsereg.” – emeli ki a történész.

—-A szökés oka: hazaszeretet—-

Nemeskürty István számtalan példát sorol, ahol a szabadságharc hírére egyesével és csapatostul szöknek haza a katonák a Birodalom minden pontjából. Éhezve, nélkülözve, kerülőutakon indultak Magyarországra a „császár katonái”, bár nem lehetett kétségük, hogy szökésükért halálbüntetés jár. Álljon itt példaként Nemeskürtytől Lenkey János huszárkapitány esete, akit galíciából küldtek szökött katonái keresésére. Lenkey meg is találta őket, de ahelyett, hogy visszavezényelte volna, „önkéntes fogolyként” magyar területre vezette a huszárokat. „Az este … egy divisio huszár katonaság … jött, azon okot adva hazájukba való jövetelükre, hogy a hazát veszedelemben lenni értették” – ment az üzenet a határról Máramaros főispánjának. Schweidel József, aradi vértanú 1848 augusztusában egy egész ezredet, a Sándor huszárokat vezette haza.

Megdöbbentő Wirágh Gedeon, császári-királyi hadnagy körözőlevele is. A személyleírás után az írnok szálkás betűkkel jegyezte a megfelelő rubrikába: a szökés gyanítható oka hazaszeretet – írja Nemeskürty. És hogy a szabadságharc mennyire nem volt csak „magyar ügy”, idézzük fel a morvaországi Moritz Psotta von Barensfeld az 5. tábori tüzérezred főhadnagyának esetét, aki súlyos várfogság után 1863-ban a honvédsíremlék tövében követett el öngyilkosságot, mert úgy érezte, elárulták a forradalom ügyét. A szabadságharc tüzértisztjei között elvétve akadt magyar nemzetiségű – a Habsburgok nem engedték az elit fegyvernem tagjai közé a rebellis nép fiait. „És ezek a magyarul sem tudó osztrák, cseh, morva tisztek és katonák fenntartás nélkül a forradalom híveivé szegődnek!” – írja Nemeskürty.

A világosi fegyverletétel (wikipedia.hu)

Az aradi vértanú Vécsey Károly a hadbíróság előtt beismerte, „sajnos, a magyar nyelvet nem bírtam tökéletesen”, de ugyanígy volt ezzel Damjanich János, Aulich Lajos, Pöltenbergi Pölt Ernő és Leiningen-Westerburg Károly is. Az a Leiningen, aki az orosz tisztek minden unszolása ellenére nem volt hajlandó a szökésre, hanem kijelölte sírját, és várta az ítéletet. A tábornokok hitték, hogy halálukkal századokra ébren tarthatják a szabadság eszméjét – véli Nemeskürty.

Az osztrákokhoz nem állunk!

A szabadságharc leverése után nem volt kérdés, kire milyen sors vár: minden császári-királyi tiszt, aki a Habsburg-ház trónfosztása után a honvédseregben szolgált, halállal büntetendő – a tábornoki karon ezt végre is hajtották. A polgári életből származó tiszteket közlegényként büntetőszázadba kell sorozni. A honvéd közlegénységet elvileg szabadon lehet engedni, de a sorezredekbe kényszeríteni őket megengedett, sőt tanácsos – idézi Nemesküty az osztrák hadvezetés alapelveit.

A szemtanú Szinnyei József jegyezte fel Komáromból: a szabad elvonulást kiharcoló Klapka helyőrsége teljes díszben felsorakozott Johann Graf Nobili altábornagy császári-királyi kamarás előtt. Az altábornagy felszólította a honvédeket, hogy – mivel bátor és jó katonának tartja őket – az önként jelentkezőket rangjuk megtartásával átveszi a császári hadseregbe. „Fölszólítását mély csend követé. Senki se lépett ki a sorból. Egy vén altiszt azonban hangosan és nyugodtan így szólt: Tábornok úr! Az osztrákokhoz nem lépünk át, de ha a hazának ismét szüksége lesz ránk, mindnyájunkra számot tarthat ön!” – áll a könyvben.

Bátran vállalták a vértanúságot

Október 6-án Pesten agyonlőtték Batthyány Lajost, az első felelős kormány fejét – sebet vágott a nyakán, hogy elkerülje a megalázó kötelet. Szürkületkor Aradon a kivégzőosztag elé vezették Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost. Kissnek és Schweidelnek azért járt kötél helyett a megtisztelőbb golyó, mert nem voltak harcoló csapatok parancsnokai, Dessewffy és Lázár pedig azért részesült e „kegyben”, mert az osztrákok, és nem az oroszok előtt tették le a fegyvert. A sortűz előtt Kiss Ernő felkiáltott: „Szegény hazám, Isten büntesse meg hóhérainkat!” – idézi Nemeskürty. Kiss Ernőt nem érte halálos lövés, ő maga vezényelt újabb sortüzet – egy tiszt odalépett hozzá és fejbe lőtte.

Ezután vezették bitófa alá a fehér ingbe és feketébe öltözött kilenc tábornokot – Leiningen megvesztegette az őrt, így honvédtábornoki egyenruhában lépett az akasztófa alá. Elsőnek Pöltenbergi Pölt Ernő került sorra, kezet fogott és megcsókolta társait: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” – mondta a magyarul „nehezen beszélő” osztrák katona. Lahner György volt a második, születésnapján akasztották nyakába a kötelet. Knézics Károly, majd Nagy-Sándor József következett. „Éljen a haza!”- kiáltotta kötéllel a nyakában Nagy-Sándor. Leiningen-Westerburg Károly rövid beszédben tiltakozott némely német lapokban ellene felhozott vádakkal szemben, majd az akasztófa alá lépett. „Isten veletek bajtársak! Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!” – voltak utolsó szavai.

Aulich Lajos utolsó mondatai: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.” Utolsó előttiként Damjanich János lépett a bitó alá. A szerb származású tábornok utolsó szavai legendává váltak: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Vécsey Károlynak, a dúsgazdag magyar főnemesnek – akit császárhű családja kitagadott – büntetésből kellett végignéznie társai kivégzését. Vécsey odalépett a bárdolatlan modorú, szerb Damjanich holttestéhez, és megcsókolta a kezét: „egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával” – emeli ki a jelenet drámaiságát Nemeskürty.

Az aradi 13 (wikipedia.hu)

A holttesteket elrettentésül – felsőbb utasításra – az akasztófán hagyták, és közszemlére tették. Arad és a környező falvak lakossága zarándokmenetben vonult a holttestek előtt, a város összes templomában kongtak a harangok. A császári katonaság hiába jött rá, hogy hibát követett el, a gyászoló tömeget sötétedés után sem tudták eltávolítani a kivégzés helyszínéről.