A hét filmjei: romantika és gyilkosok

A Sorstalanság után második – amerikai – rendezésében Koltai Lajos az amerikai írónő, Susan Minot könyvét dolgozza fel. Nagy erénye, hogy érzékenyen, sok érzelemmel teszi, ám ez egyben a film hátránya is. Ugyanis a filmben domináló természeti képek igen tetszetősek, ám olykor a giccshatáron lavíroznak. A történetben az idős és haldokló Ann (Redgrave) felidézi barátnője, Lila (idősen: Meryl Streep, fiatalon: Mamie Gummer, aki Streepnek a való életben a leánya) ezerkilencszázötvenes évekbeli lagziját, ahol gyökeresen megváltozik az élete, találkozik nagy szerelmével (Patrick Wilson), és elveszíti a barátját (Hugh Dancy).

A film egyébként – hiába hárítja el magától a rendező – elsősorban a hölgynézőket fogja meg. Egyrészt, mert egész egyszerűen rájuk épül a történet, az ő szemszögükből látjuk a drámákat, másrészt, mert a férfikarakterek túlságosan elnagyoltak, és gyakorta nőiesen idealizáltak. Mindemellett a színészek fegyelmezett játéka megteszi a hatását: a kétórás (romantikus) dráma ugyan nem hat elementárisan, de az általa felvetett kérdések elgondolkodtatóak.

bővebben>>

Grindhouse: Terrorbolygó

És akkor jöjjön valami egészen más… Íme, itt van a Grindhouse-filmfolyam második fele, vagyis a kultikus mexikói B-kategóriás mozirajongó Robert Rodriguez (Sin City, Cápasrác és Lávalány kalandjai) Grindhouse: Terrorbolygó című zombifilmje. A története „klasszikus”: egy orvos házaspár ügyeletére üszkösödő (és erősen szagos) páciensek érkeznek, az ellátás után és helyett azonban tomboló, jó étvágyú emberfaló őrültekké válnak. No, nem a vizitdíj miatt, vírusfertőzés teszi pusztítóvá őket. A milliós zombisereg ellen (nyilván) csak egy maroknyi elszánt hős veszi fel a fegyvert – és próbál életben maradni.

Robert Rodriguez megint falat hordott, címet írt, azaz mindennel foglalkozott, ami film: rendezett, forgatókönyvet írt, forgatta a kamerát, zenét szerzett, vágott, és természetesen: producerkedett. Az eredmény azokat fogja szórakoztatni, akik elfogulatlan Rodriguez-rajongók, és szeretik, ha miközben szétfröccsen a fej, valami jó fajta beszólás hangzik el. Szerintünk azonban a filmmindenes túlságosan kötötte magát a műfaji és a személyi elvárásokhoz, hiányzik belőle az a fajta könnyedség, ami a Desperado vagy az Alkonyattól pirkadatig című filmjeiben még megvolt (és úgy szerettünk).

Mr. Brooks

Kevin Costner és Demi Moore sajátos visszatérésének tekinthető Bruce A. Evans rendező (az Állj mellém!, a Bérgyilkosok és a Dzsungelből dzsungelbe című filmek írója) Mr. Brooks című feszült krimije. Megkockáztatjuk, Costner az 1993-as Tökéletes világ (amit az azóta többszörös Oscar-birtokos Clint Eastwood rendezett) óta nem tudott számot adni színészi képességeiről, pedig van neki, Demi Moore pedig ma már csak egyre inkább úgy ismert, mint Aston Krutcherné, pedig az 1994-es Zaklatásban még díjaztuk (az elvetemültségét). A saját könyvét első esetben filmre dirigáló Evans most megadta nekik a lehetőséget, hogy díszmenetben visszatérjenek – amit meg is tesznek.

Merthogy a Mr. Brooks az utóbbi évek egyik legjobb thrillere, ehhez nem férhet kétség. Nem csupán a jól vezetett történet – egy jól menő, ünnepelt üzletember (Costner) kettős életet él, nappal dobozokat gyártat, éjjel (a William Hurt alakította belső démonjának: engedelmeskedve) sorozatban gyilkol; miközben az aberrált szomszéd (Dane Cook) és a rendőrség (Moore) is a nyomában van, s még jönnek egyéb problémák is –, hanem a főszereplők imponáló játéka miatt. A karaktereiket mindketten megtöltik élettel, meglehet, hogy Mooré némiképpen jobban meg van írva, legalábbis a hagyományos zsarufigurától jobban, életszerűbben eltér. A filmidő elröppen, és a néző hálásan áll fel a székből, igaz átvillanhat rajta ama gondolat is, hogyha ezt tudják, miért nem csinálták eddig?