|
Olvasói levél |
Lapjuk 2000/43. számában két cikk is foglalkozik a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény előírásaival. Az Új időszámítás korrekt módon mutatja be a naptári évtől eltérő üzleti év választásának lehetőségeit, az átmenet problémáit, ugyanakkor A tempóváltás kényszere című Nézőpontban Szmicsek Sándor szakmailag vitathatóan, félreérthetően hivatkozik a számviteli törvényre. A cikk utolsó néhány sorában megfogalmazott szerzői véleményből – részletes indoklás, értelmezés nélkül – azt a következtetést lehet levonni, mintha az új számviteli törvény akadályozná az elektronikus kereskedelem térnyerését, elterjedését.
Az új törvény 167. szakaszának 5. bekezdése azt szabályozza, hogy milyen feltételek mellett fogadható el az elektronikus okirat mint bizonylat (ideértve az elektronikus kereskedelmi számlát is) a könyvviteli elszámolást közvetlenül alátámasztóként. Mivel a hatályos számviteli törvény ilyen előírást nem tartalmaz, nem történt visszalépés a szabályozásban, nincs szó visszakanyarodásról.
Az elektronikus okiratok alkalmazásához fűződő érdekek, a megbízhatóság, a hitelesség követelménye indokolja, hogy azok kritériumait külön törvény határozza meg. (Ismereteink szerint ezen szabályozásnak az előkészítése megkezdődött, a munkálatok előrehaladott állapotban vannak.)
Biztosak vagyunk abban, hogy az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatosan nagyon sok vélemény, érv, ellenérv fog elhangozni a jövőben, ezért tartjuk kiemelten fontosnak már most, a témát érintő első cikkek kapcsán felhívni a figyelmet a félreértésekre.
MÉSZÁROS LÁSZLÓ
főosztályvezető, Pénzügyminisztérium
|
|
Némi zavar után, amelyet az e-kereskedelem robbanásszerű fejlődése idézett elő, kibontakozóban van az e-szabályozás Európában és az USA-ban. A tradicionális tranzakciókra alkotott számviteli, pénzügyi és adózási szabályok ugyanis egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az új helyzettel. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a kormányzatok egy idő után ráébredtek arra, hogy az adóalap lassan de biztosan erodálódni kezdett.
Különösen a hozzáadottérték típusú forgalmi adóval rendelkező országokat érintette fájdalmasan ez a felismerés. Az áfa országhatárokon belül működő adónem, az online tranzakciókat azonban az országhatárok a legkevésbé sem zavarják. Ha egy amerikai társaság online módon értékesít Európába, akkor azon a tranzakción sem Amerikában, sem Európában nem számít fel forgalmi adót. A B2B kereskedelemben ez még nem okozna gondot, hiszen az importszolgáltatásnál a megrendelő fizeti az áfá-t. Ez azonban nem működik a B2C kereskedelemben, miután a szolgáltatást igénybe vevő magánszemély nem áfa adóalany. Ha francia barátunk európai cégtől vásárol szolgáltatást, akkor áfát fizet, míg ha nem európaitól, akkor nem. Ezek után nincs az a francia, aki ne tudná, hogy melyik szolgáltatót válassza. Az európai cégek hamar rájöttek arra, hogy a piacon egy egész áfányi hátrány behozhatatlan, tehát léptek. Sorra alakultak Európán kívüli leányaik, akik már áfa mentesen nyújthatták az addigi áfás szolgáltatásokat. A történet vége tehát az, hogy mindenki jól járt, kivéve az állam, amely adóbevételt veszít. Annál többet, minél kiterjedtebb az e-kereskedelem. Hasonló tendencia érvényesül az online kereskedelem társasági adófizetésére is.
A pénzügyi kormányzatok rádöbbenését nem követte jogszabály módosítási dömping. Felismerték, hogy az sem jó, ha minden állam a saját elgondolása szerint alakítja át adózási rendszerét, mert ez még nagyobb káoszt okozhat, hogy aztán az egész feloldódjon egy végeláthatatlan harmonizációs folyamatban. Az együttgondolkodás egyik állomása volt az OECD országok pénzügyminisztereinek ottawai konferenciája 1998 októberében. Ezen a résztvevők megállapodtak abban, hogy nemzetközi konszenzus kell az e-világ adószabályaiban, ezen szabályok ne válasszák ketté mesterségesen a létező világot online és off-line alapon, új e-adót ne vezessenek be, s minden szabály lehetőleg legyen egyszerű és világos. Ennél is fontosabb volt, hogy megállapodtak abban, egyik állam sem vezet be – még ideiglenesen sem – olyan szabályokat, amelyek akadályozhatják az e-kereskedelem fejlődését.
A konkrét munkák elindulását szokatlan jelenség kísérte: egymásra találtak az adóhatóságok és az adóalanyok. Az adóhatóságok abban voltak érdekeltek, hogy megőrizzék az adóalapot, megelőzzék az adófizetés kikerülését, és ellenőrizhetővé tegyék az online tranzakciókat. Az adóalanyok azt szerették volna, hogy mihamarabb tiszta és érthető játékszabályok alakuljanak ki, tartottak a kettős adóztatástól és a várhatóan bonyolult adminisztrációtól. A különböző érdekek összehozták a két felet, s mindketten egyetértettek abban, hogy saját céljaik leghatékonyabban akkor valósulhatnak meg, ha közösen alakítják ki a szabályokat.
Az előbbiekben nem csak az a fontos, hogy milyen szabályok alakulnak ki, hanem maga a folyamat, amelyben mindkét fél kezdeményező: az adóhatóság nem a sarcoló állam képében jelenik meg, s az adóalany sem passzív. Egyenrangú felek, akik egyszerű és világos játékszabályok kialakítására törekednek.
Konkrét példa: a számlázás. A közös cél az, hogy az “áfás” számlán, legyen az elektronikus vagy nyomtatott, csak azok az információk szerepeljenek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az adott ügylet szereplőit és magát az ügyletet egyértelműen azonosítsák, semmi más. Mindenekelőtt az egyszerűsítés a cél, s ennek szellemében fogant az a javaslat is, hogy gyakori tranzakciók esetében elegendő egy havi összesítő számla kiállítása. (Eléggé hihetetlenül hangzik ez a magyar adó- és számviteli jogszabályokon edződött pénzügyi vezetők számára.)
Prágában és Varsóban is már elfogadták az elektronikus aláírásról szóló törvényt és már dolgoznak annak számviteli és adójogszabályokra történő adaptációján.
Magyarország mintha lépéshátrányba került volna. Az elektronikus aláírásról szóló törvény sokadik változatának kidolgozása ugyan folyik, és idén vagy jövőre várható annak parlamenti elfogadása, de nincs hír arról, hogy a pénzügyi kormányzat berkeiben lázas előkészítő munka folyna. Sőt, az új számviteli törvény a kék tollas aláírás és pecsét irányába kanyarodik vissza.
Talán mégis fel kellene venni a tempót, mielőtt a régióban a lemaradás szembetűnő lesz.
