Őrült világ a mozikban

Bolondok aranya

A Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt? című, nem túl jelentős
romantikus vígjáték óta Kate Hudson és Matthew McConaughy nem teljesen meglepő
hollywoodi párosítás. McConaughy és Penélope Cruz Szahara című
kalandfilm-próbálkozása pedig arra szolgálhatott vitatható példával, hogy a
sármos macsóból „ifjabb Michael Douglas” válhat. Csupán jó forgatókönyv,
párbeszédek, megfelelő rendező szükségeltetik hozzá. Nem vált.

Bolondok aranya

A randiguru, a Mindenütt nő direktora, Andy Tennant ugyanis nem a megfelelő
ember a megfelelő feladatra, és az általa – valamint John Clafin és Daniel
Zelman által – írott sztori gyönge, az izgalmakat a nagy azték-spanyol kincs
történetének szobai elmesélésével nem lehet pótolni. A folyton civódó (és el is
váló) Hudson és McConaughy párosának sorsa meg langyos, jó előre tudjuk, mi lesz
a vége.

A sztori szerint a XVIII. században a tengerbe veszett hatalmas kincs után
kutat Ben (McConaughy) és Tess (Hudson), de nemcsak a rapperből lett karibi
maffiózó (Kevin Hart) gabalyítja a kutatást, hanem a saját elrontott házasságuk
is. Váratlan segítséget kínál az érzelmi analfabéta pénzember (Donald
Sutherland), „szőkenős” leánya, Gemma (Alexis Dziena) és főleg: a bazinagy
jachtja.

Sajnálatos – és mindent elárul –, hogy a humorforrást egyedül Gemma lénye
jelenti, McConaughy és Hudson (utóbbi tehetségének elúszását nagyon fájlaljuk)
meg annyiban kelti fel az érzelmeket, hogy dögösen mutatnak a pálmafás
ellenfényben.

Szőke Kapitányt (Szőke Andrást) és Doktor Badárt (Badár Sándort) mindenki
ismeri. Most már. Hiszen nem volt mindig így, függetlenül filmező ifjúkorukban
csak a művészmozik olcsó italoktól rossz szagú értelmiségi népe tudta, hogyan
bolondozik szöveggel és képpel a két legény. A televízió – a reklámok és a
Fábry-show-s szereplések – ismeretséget hoztak. Ezzel a színvonal is lejjebb
szállt. Azt mondjuk: sebaj. Mert amíg a korábbi munkáik közül a Zsiguli a
fárasztó modorosságával a nézhetetlenség határát súrolta, a Hasutasok meg –
mint egy agyonrakodott vagon – túl lett pakolva nézhetetlenül fölösleges
cafrangokkal, addig a Bakkerman nézhető.

Bakkerman

Nem a történetnek, nem a dumaszínházas kollégák – Bödőcs
Tibor, Kovács András Péter, Kőhalmi Zoltán és Litkai Gergely – megvillanásainak
köszönhetően, hanem az olyan színészeknek hála, mint Gáspár Tibor, Zelei Gábor
és Kerekes Vica. A szokott-ismert világvégi vegetáló magyar vidék most attól
válik különlegessé, hogy a jellegtelenné tevő nyomorúság alól a világ legnagyobb
kenyerének megsütésével akar kibújni.

Kiskovász, a pék (Zelei) és környezete – segédje, Csöröge (Szőke), barátja,
Suzumi (Badár), az egykori mozigépész, Multiplex (Gáspár Tibor) és a
„nagycsövű” extűzoltó, Szmöre (Nagy Viktor) –, valamint a falu további
tipizált figurái, a szép és magányos tanítónő (Kerekes), a kombinált
kocsmáros-polgármester (Tóth Károly) kisszerű kalandjai hordoznak mulatságos
epizódokat éppen úgy, mint rejtett szomorúságot. Például hogy a tanítónő a
szíve helyett az eszére kénytelen hallgatni, és a pék helyett a faluba tévedő
sztárcsináló médiagurut választja.

Mondhatni minden együtt áll, hogy sírva vigadjunk. Magyarul, idiótán,
túlartikulált svunggal.

Pete Travis rendező (Omagh) vihart kavar. Igen, filmje Akira Kurosawa A vihar
kapujában című klasszikusát idézi, miszerint egy történetet annak szereplőinek
az eltérő szemszögéből követhetünk nyomon. Ugyanazt látták, de másként
emlékeznek – nyilván, mert mást is éltek át. Vagyis: nem számít az akció,
pusztán az interpretáció. Travis mozijában a terrorizmus elleni spanyolországi
konferenciára érkező amerikai elnökre dördül lövés, ezt minden szemtanú másképp
rögzítette, a rendőrség és a néző dolga, hogy a mozaikokból összerakja a
valóságot (íme, a XXI. századi „mozista posztimpresszionizmus”).

Nyolc tanú

A szándékoltan a japán mestert citáló film elsősorban nem a látványos
akciószcénákra, az üldözésekre épít. Az elmét trenírozza, az adrenalint pumpáló
szívizmokat békén hagyja. Annak viszont minden filmbarát örülhet, hogy olyan
régen látott színészekkel találkozhat, mint Sigourney Weaver, William Hurt és
Dennis Quaid. Az új arcokról – Matthew Fox (Lost) – nem is szólva.

A fiatal és szép leány gyermekkora óta vak. A sors kegye/szeszélye folytán
azonban új látószerveket kap, ám a sikeres operációt követően egyre furcsább és
ijesztőbb látomások kezdik gyötörni. Orvosa segítségével rájön, hogy a gondot a
halott donor halottlátó szemei okozzák.

A szem

A koreai Pang fivérek – Oxide Pang Chun és Danny Pang –
2002-es horrorját hasznosította újra a francia Xavier Palud és David Moreau
rendezőpáros, eléggé ragaszkodva az eredeti matériához. Azaz: aki hajlamos jól
megijedni és sikoltozni – és kihagyta a hat évvel korábbi filmet –, mehet a
karfába kapaszkodni. Illetve, aki vonzódik Jessica Alba alkatához, szépségéhez,
szintén ne hagyja ki ezt a horrort. Pláne, hogy a végén a szépreményű színésznő
minden műfaji igényt kielégítően helytáll a nagyjelenetben.

A drámai Fallal szemben és a könnyed Kebab-kapcsolat után a németországi török
rendező (és író), Fatih Akin újra az általa nyilvánvalóan jól ismert és
alaposan megízlelt diaszpóralét nehézségeiről mesél. A sztori: Ali Aksu, a
hamburgi nyugdíjas török (Tuncel Kurtiz) kurtizánt (Nursel Köse) hoz a házhoz,
hogy ősz életét mintegy bearanyozza. Felnőtt fia, a germanisztikaprofesszor Nejat
(Baki Davrak) elsőképpen értetlenségének ad hangot, ám aztán hamar megkedveli a
lányt. Főleg, hogy megtudja, a prostituált csak azért bocsátja áruba testét,
hogy a lánya egyetemi tanulmányait fizethesse. Amikor Ali megöli a nőt, Neyat
felkerekedik, hogy Isztambulban megkeresse a lányát, Aytent (Nurgul Yesilcay) –
akit azonban nemcsak a német-török fiú keres, hanem a helyi rendőrség is. Ők
terrorizmussal vádolják.

A másik oldalon

A bonyolultnak látszó sztorit két haláleset fogja közre,
kissé a sok szálon futó „új mexikói film” (Korcs szerelmek) nyomdokait követve.
A módszer azért is érdekes, mert Akin korábban az egyenes irányú
történetvezetéséről volt ismert. „Körkörös” filmje felkavaró alkotás, lüktet,
mint a nyílt seb, szenvedélyekkel – élettel – teli.

Íme bolygónk rejtett arca. A négy kontinensen forgatott
dokumentum-játékfilm (inkább előbbi, mint utóbbi) gyermeksorsokon keresztül ad
képet a föld „titkos énjéről”, és önti képekbe és szavakba planétánk mai
globális és morális válságát. Hét rövid történetben vehetjük szemügyre a
kiszolgáltatottság különböző, irracionális stációit, amelyek kiskorú szereplői
ellenszegülés nélkül, megadóan vállalják a sorsukat. Gyermekrabszolgák,
gyermekprostituáltak, gyerekkatonák megdöbbentő hétköznapjai tárulnak fel
előttünk Kongóban, Kambodzsában és Ecuadorban.

Másik bolygó

Moldoványi Ferenc dokumentumfilm-rendező másodszorra
forgatott filmet a mai gyermeki tragédiákról, korábban Gyerekek – Koszovó 2000
címmel albán és szerb kisfiúk és kislányok életét vette filmre. A kommentárok
hiánya, a szűkszavúság jobban hat a nézőre, mintha a direktor túlbeszélte volna
a témáját, miszerint lám.

A nyolcadik ikszen túli – értesüléseink szerint: betegeskedő
– lengyel filmlegenda, Andrzej Wajda (Pan Tadeusz, A bosszú) Oscar-díjra jelölt
háborús drámáját a hírek szerint nem hajlandóak bemutatni Oroszországban.
Érthető: filmje a második világháború alatt történt katyni mészárlás történetét
beszéli el, amikor a szovjet vöröshadsereg több mint tizenötezer rabságba
ejtett lengyel tisztet és civilt – közöttük Wajda édesapját – lőtt főbe, egy
halomba egy erdőben. Az 1940-ben állati módra meggyilkolt emberek holttesteit
rejtő tömegsírokat a német katonaság fedezte fel 1943-ban.

Katyn

A film fő erénye, hogy Wajda személyes érintettsége dacára –
vagy talán éppen azért – megrendítő hitelességgel ábrázolja a korabeli
eseményeket. A dráma szinte teljesen a végéig csöndben, értsd: zenei aláfestés
nélkül zajlik. Minden jelenet – és személyes történet – önmagában felkavaró. A
lengyel mester ezt „súlyosbítja” az utolsó jelenettel: a tisztek kivégzésével.
A végjáték sokkoló, egyesével tarkón lövik az embereket, akik beesnek a rögök
közé. („Koppannak a rögök, de ők már nem hallják”.)

A sztori többet ábrázol és mond a fogva tartott,
kétségbeesett, megmaradásukban az utolsó pillanatig bízó katonák sorsán,
minimum ugyanakkora, inkább hangsúlyosabb szerepet kapnak a filmben a
feleségeik, testvéreik, szüleik, akik semmit sem tudtak, és semmilyen hírt nem
kaptak szeretteikről öt hosszú esztendőn át. Tudják, milyen hosszú idő az?

A filmcímbeli mélyedésben esett meg az ősidőkben anno a
bibliai Góliát és Dávid harca, tudjuk, milyen kimenetellel. Paul Haggis (az
Oscar-díjas Ütközések direktora) erre az allegóriára épít, amikor az iraki
harcokból állomáshelyére hazatérő szabadságos tengerészgyalogos-fia eltűnése
után kutató apát (Tommy Lee Jones) elénk állítja.

Elah völgyében

Hank Deerfield (Jones) maga is katonai detektív volt
egykoron, rutinja hitelesíti és segíti az újonc és nőiessége okán gyakorta a
háttérbe szorított, a kollégái által „lecikizett” rendőrnő, Emily Sanders
(Charlize Theron) nyomozását. A kiképzőközponti társak a város jellegzetes
figurái között szimatolnak, miközben Hank számára fokozatosan kirajzolódik a
gyereke küldte multimédiás és telefonüzenetek által a másodszülött fia (az első
fiú katonai balesetben hunyt el korábban) iraki sorsa, átalakult jelleme. És
tragédiája.

Amellett, hogy szerintünk Haggis inkább csak fontosnak
látszó filmező, mintsem valóban az, az Elah völgyében jó film. Jones, Theron,
Susan Sarandon és a többiek miatt válik azzá. Mert azt az alapvető üzenetet,
amivel a film zárul, miszerint Amerikával valami nagy baj van, mindenki tudta.
Csak Amerika nem.