Magyarország számára a rendszerváltozás idején – fiatal demokráciaként – nem volt kérdés, hogy a követendő példa onnantól kezdve a Nyugat lesz. Mindenki olyan szabadon és olyan életszínvonalon akart élni, mint a nyugat-európaiak. A szocializmus bukása után egyértelmű volt, hogy ehhez demokratikus intézményeket és szabadpiaci kapitalizmust kell kiépíteni.
Magyarországon konszenzus volt arról, hogy a nyugati szövetségi rendszerhez való csatlakozásunkkal szilárdíthatjuk meg helyünket a szabad világ elismert tagjai között. Nemcsak a politikusok, beleértve Orbán Viktort, hanem a választók túlnyomó többsége is így gondolkodott. A rendszerváltozás után így minden magyar kormánynak, beleértve az első Orbán-kormányt, elsőszámú külpolitikai prioritása volt a nyugati integráció. Ez a folyamat a kétezres évek elejére lezárult, a magyar közvélemény elsöprő többsége az 1999-es NATO, és a 2004-es EU-csatlakozást is támogatta.
Aztán 2008-ban valami megváltozott. Legalábbis Orbán Viktor szerint.
A miniszterelnök Tusnádfürdőn arról beszélt, hogy hat éve nem egyszerűen globális gazdasági válság robbant ki, hanem „világrendszerválság”, tehát ugyanolyan jelentőségű esemény, mint a Szovjetunió összeomlása volt, csak most a nyugati világban.
Idézem a lényeget:
„A feladat intellektuálisan, ami előttünk áll, az, hogy a jövő megértése és a jövőbe vezető utak kijelöléséről szóló viták kapcsán a rendszerváltást csak mint tapasztalatot, de többé ne mint referenciapontot használjuk. Sokkal inkább a 2008-ban nyilvánvalóvá vált nagy pénzügyi, világgazdasági, világkereskedelmi, világhatalmi, világkatonai erőátrendeződést tekintsük kiindulópontunknak […] valószínűleg a liberális demokrácia államszervezési elvére épülő társadalmak a következő évtizedekben nem tudják fenntartani a világ-versenyképességüket, sokkal inkább egy visszaszorulást szenvednek el, hacsak nem lesznek képesek magukat jelentősen megváltoztatni […] ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.”
Vagyis 2010 óta abból a vélt felismerésből indul ki a magyar kormány, hogy – bár 1990-ben még a nyugati modell tűnt nyerőnek – a 2008-as válság bebizonyította: a keleti modell életképesebb. Az pedig természetes, hogy mi mindig a győztes csapathoz akarunk tartozni. A baj csak az, hogy Orbán Viktor félreértette a helyzetet, és e téves diagnózis alapján olyan új példaképet választott Magyarországnak, amelynek követése gazdasági fellendülést sem hoz, és külpolitikailag is elszigeteli hazánkat. A magyar kormány ismét rossz lóra tett, mint oly sokszor a történelmünk során.
Orbán Viktor Tusnádfürdőn (Fotó: MTI)
De mielőtt a részletekbe belemennénk, válasszunk külön néhány dolgot. Ne keverjük a szezont a fazonnal. A tusnádfürdői beszédből több állítást is ki lehet olvasni arra vonatkozóan, hogy Orbán Viktor szerint miért nem jó nekünk többé a nyugati politikai-gazdasági modell, és miért jobb, ha ezentúl „keleti szélben” hajózunk.
Első állítás: a nyugati liberális demokráciák gazdasági hanyatlásban vannak.
Ebben tényleg van valami, de nem úgy, ahogy a kormányfő mondja. Való igaz, a 2008-as válsággal megdőlt az a Ronald Reaganhez és Margaret Thatcherhez köthető neoliberális gazdaságfilozófiai dogma (egyébként mindketten Orbán Viktor példaképei), miszerint rá kell hagyni a gazdaságot a piac láthatatlan kezére, vagyis: minél kisebb az állami beavatkozás, annál jobb. Láttuk, hogy hova vezet, amikor az állam hagyja szabadon randalírozni a pénzintézeteket. Azóta az Egyesült Államokban és Európában is levonták a következtetést: szükség van a pénzpiacok szigorúbb szabályozására. Amerikában ezt Dodd-Frank törvénynek hívják, az EU-ban pedig a formálódó bankuniónak. Ez viszont nem jelent modellváltást. Szó sincs róla. A szabadpiaci, vagyis liberális kapitalizmus él és virul, csak pórázt raktak rá. Legalábbis megpróbálkoztak vele.
Igen ám, csak a válság miatt – tegyük hozzá: joggal – hatalmasat esett a szabadpiaci kapitalizmus vonzereje, és megnőtt az alternatív utak népszerűsége a fejlődő világban. Ennek lényegében egyetlen oka van: Kína. Miközben nyugaton megroggyant a pénzügyi rendszer, felszökött a munkanélküliség, a GDP pedig csúszdára került, az ázsiai óriásnak meg sem kottyant a krízis, végig tartani tudta a 7-10 százalékos növekedést, mindezt úgy, hogy ott nem szabadpiaci, hanem államkapitalizmus van. Ez egy olyan rendszer, amelyben alapvetően érvényesülnek a piac szabályai, de itt az állam a domináns szereplő, az ő kezében vannak a legnagyobb vállalatok és ő hozza a szabályokat is, tehát a gazdaság nagymértékben ki van szolgáltatva az ország politikai vezetésének.
Elvitathatatlan, hogy az államkapitalizmus nagyot ment a válság óta.
A The Economist két éve meg is írta, hogy ez a modell jelenti a legnagyobb kihívást a szabadpiac-párti országok számára. Ezt olyan adatokkal támasztotta alá a patinás brit lap, mint például, hogy 2010-ben a világ tíz legnagyobb bevételű vállalata közül három volt kínai állami cég. Hasonló példákat hozott a Foreign Affairs is egy évvel korábban: ott arról írtak, hogy a világ legnagyobb olajcégei már nem magán, hanem állami kézben vannak, és a globális nyersanyagtartalékok háromnegyede felett rendelkeznek. Mindebből viszont a nyugati szabadpiaci modell hanyatlását kiolvasni orbitális túlzás. Az államkapitalizmus sikerei ellenére a liberális Nyugaton általában továbbra is messze jobban élnek az emberek, mint az illiberális Keleten, ahogy a Világbank alábbi, az egy főre jutó GDP-t szemléltető térképe is mutatja (minél sötétebb, annál magasabb).
Igen, vannak gondok. Európában defláció fenyeget, és továbbra is elfogadhatatlanul magas a munkanélküliség. Németországot azért szidják, mert fél infrastrukturális fejlesztésekbe kezdeni, az olaszokon és a franciákon pedig nagy a nyomás, hogy tegyék rendbe államháztartásukat és alakítsák rugalmasabbá a munkaerőpiacukat. Amerikában a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésével, és a jövedelmek stagnálásával van tele a sajtó. Azt viszont kevesen vonják kétségbe, hogy alapvetően a szabadpiaci kapitalista modell továbbra is működik. Az Egyesült Államokban már a válság előtti tempóval növekszik a gazdaság, és a munkanélküliség is lassan eléri a normális, 5 százalék körüli szintet. Ráadásul a magáncégek által kitalált innovatív fúrási technológiáknak köszönhetően Amerika a következő évtizedekben a világ egyik legnagyobb olaj- és földgázexportőrévé válhat.
Amerika gazdasági hanyatlásáról beszélni egyszerűen hülyeség.
De vannak pozitív példák Európában is: rögtön ott van Lengyelország, amely szépen csendben a világ egyik outsorceing nagyhatalma lett, és szinte unortodox sebességgel hagyja le a régiót. Aki további bizonyítékokat szeretne, annak azt javasoljuk, tegyen egy körutat a szabadpiaci kapitalizmus szociálisan érzékeny modelljét követő skandináv országokban, amelyek, válság ide vagy oda, évről évre előkelő helyen végeznek a gazdasági sikerlistákon.
Egy ideje már világos, hogy Orbán Viktort mélyen megérintette az államkapitalista modell átmeneti sikeressége. Nehéz máshogy értelmezni a miniszterelnök szavait, mint hogy Magyarországon az eddigi szabadpiaci helyett sok szempontból a kínaihoz (bár egyre inkább úgy tűnik, hogy valójában az oroszhoz) hasonló rendszert akar építeni. Erre utalnak a kormány már megtett és beígért lépései is, kezdve a haveri nagytőkések helyzetbe hozásától (lásd: Közgép, CBA, stb.), az autóbuszgyártás államosításán át, a trafikok kiosztásán keresztül, a nemzeti közműszolgáltatóig és a bankszektorban egyre nyilvánvalóbbá váló állami nyomulásig. Egyértelműen látszik a kormányzati szándék a gazdaság minél nagyobb részének állami, vagy állam-közeli irányítás alá vételére. Mindeközben a kormány az állam olyan fontos funkcióit, mint például az oktatás finanszírozása, illetve a szegények támogatása, thatcheri lendülettel építi le.
Mindez több szempontból is problémás. Először is, miközben a magyar kormány távolodik a szabadpiaci modelltől és az államkapitalizmussal kokettál, az államkapitalista országok elkezdtek a szabadpiaci modell felé kacsintgatni. Kínában például a lassuló növekedés miatt tavaly novemberben bejelentették a nagy állami cégek magánosításának programját. A stratégiai fontosságú vállalatokban – olyan területeken, mint a telekommunikáció és az energiatermelés – többségi tulajdonos akar maradni a pekingi vezetés, de a kevésbé fontos szektorokba folyamatosan bevonzzák a magántőkét, mert azt látják, hogy a magánkézben lévő cégek általában sokkal jobban teljesítenek.
Medvegyev jósolt (Fotó: Europress/Bloomberg)
Oroszországban Dmitrij Medvegyev volt elnök, jelenlegi miniszterelnök lényegében az államkapitalizmus bukásáról beszélt 2011-ben. A Szentpétervári Gazdasági Fórumon azt mondta, amennyiben a Kreml nem lazít a gazdaság állami kontrollján, ha nem enged teret a magánbefektetéseknek és vállalkozásoknak, Oroszország hosszú stagnálás elé néz. A jóslat bejött: tavaly csak egy százalék körül nőtt az orosz GDP, idén pedig még lassabban. Az olajár csökkenése miatt már ott tartunk, hogy Oroszország hosszú recesszió elé néz, de az sem kizárt, hogy csődbe megy.
Azért sem lenne jó, ha hazánkban államkapitalizmus épülne ki, mert ez a rendszer köztudottan melegágya a korrupciónak és a nepotizmusnak, márpedig e téren már most sem állunk jól.
Magyarország nem Szingapúr, ahol az állami befektetési alap az átláthatóság és a professzionális menedzsment mintapéldája. Itthon az állami szektorban egyelőre nem a szaktudás számít, hanem, hogy ki kinek a rokona, harcostársa, haverja, esetleg futsalos csapattársa. Másrészt az államkapitalizmus arról is ismert, hogy megöli az innovációt. Nagy infrastrukturális projektekhez lehet, hogy jók az állami cégek, de kreativitásban az agilis magánvállalatok messze lekörözik őket. Magyarországnak pedig, ha valami kitörési pontot jelenthet, akkor az a tudásra (és nem kizárólag a munkára) alapozott gazdaság. Végül, de nem utolsó sorban az államkapitalizmus rossz a demokráciának is, hiszen az államtól független magántőke visszaszorulásával a kétharmados Orbán-rendszer egy újabb ellensúlya gyengülhet meg, és ez a legnagyobb baj.
A cikk következő részéből az is kiderül, hogy ki jelenti a legnagyobb veszélyt Magyarország nemzeti érdekeire.
