A kereszténység előtt a görögöknek nem volt a Bibliához hasonló „szent könyvük”. Ehhez talán a „Homérosz” nevű gyűjtőfogalom állt a legközelebb – de azért nem túl közel –, ami alatt az Iliász és az Odüsszeia feltételezett szerzőjét és műveit értették. Ezeket a hexameterben íródott eposzokat mindmáig az egyetemes kultúra meghatározó darabjainak tekintjük.
Nem túlzás, ha a két eposzt a görög és az európai irodalom két alapvető művének nevezzük. De ki volt pontosan Homérosz? Már a görögök is hevesen vitáztak erről, bár elsődlegesen hazafias szempontok vezették őket, ugyanis hét város tartotta saját szülöttének. Mikor élt, kik alkották a közönségét? Ebben sincs egyetértés, perdöntő bizonyítékot pedig végképp nem találunk.
Az eposzok keletkezési ideje és a témájuk is vita tárgyát képezi. Az ókori görögök, akik az Kr. u. 6. század óta folyamatosan polemizálnak a két műről, úgy tartották, hogy a trójai háborút Kr. e. 1194–1184 között vívták – ezt a kormeghatározást egyes modern kori tudósok is nagyjából elfogadják – és azt is, hogy „Homérosz” a Kr. e. 8. század vége felé élt. Két dologban az összes – vagy csaknem az összes – ókori görög egyetértett: mind az Iliász, mind az Odüsszeia „Homéroszhoz” köthető, és a két eposz középpontjában álló konfliktus, a trójai háború, történelmileg hiteles és tényleg lezajlott esemény volt.
A görögök „mítoszoknak”, eredeti értelemben egyik nemzedékről a másikra öröklődő tradicionális történeteknek nevezik ezeket az eposzokat, amelyek kezdetben szájhagyomány útján, később írott formában terjedtek. Az ókori Görögországban hivatásos énekesek, a rapszódoszok (szó szerint: „akik összeöltögetik a történeteket”) adták elő az ünnepi versengéseik alkalmával a „Homéroszt”. Az életmű megtanulása és előadása figyelemre méltó teljesítménynek minősült, és az utóbbi több napig is eltarthatott.
A sok évszázadon keresztül hagyományozódó, a hősök aranykorát, merész cselekedeteit és kalandjaikat megörökítő történetek tömegéből „Homérosz” elsősorban két alakra fókuszált: Akhilleuszra és Odüsszeuszra. Az Iliász valójában Akhilleusz haragjáról szól, ami Trója dicső védelmezőjével, Hektórral vívott hősi párbajában éri el tetőpontját. Az Odüsszeia pedig a címszereplő Trójából a szülőhazájába, Ithakába való megérkezéséig tartó, 10 évig elhúzódó küzdelmes útját és megpróbáltatásait meséli el.
Harc egy fantomért
Mit keresett Akhilleusz és Odüsszeusz Trójában? Homérosz nem sokat árul el az előzményekről, hiszen a hallgatósága jól ismerte a történetet. Röviden összefoglalva: az események láncolata Parisszal, az Anatólia északnyugati részén álló Trója hercegével kezdődik, aki elcsábítja és elrabolja a világ legszebb asszonyát, Helenét, Spárta királynéját.
Helené történetesen Parisz ellenségének, Menelaosz királynak a felesége, aki eget-földet megmozgat, hogy megbosszulja a vendégjogon, a tisztességén, és nem utolsósorban férfiúi büszkeségén esett sérelmet. Ennek érdekében ráveszi fivérét, Agamemnónt, Mükéné királyát, hogy gyűjtsön sereget, és a kezdeti nehézségek után a kedvező széllel útnak induljanak, hogy erővel szerezzék vissza a feleségét. A hadjárat jóval tovább tartott a vártnál – összesen 10 évig –, de végül sikeresen elérték céljukat, köszönhetően Akhilleusz hősiességének (aki látványos párviadalban ölte meg Hektórt) és Odüsszeusz ravasz tervének (a trójai falóval, ami a cselvetéssel aratott győzelem halhatatlan metaforájává vált).
De vajon igaz volt-e a történet, vagy legalábbis bármely része? Tényleg valóságos esemény volt a trójai háború úgy, ahogyan Homérosz megírta – vagy legalább volt-e olyan trójai háború, amelyet a „Homérosznak” nevezett költő vagy költők (jóval később) nem feltétlenül egészen pontosan leírt(ak)? Nem kellett sok idő, hogy a kritikusok kétségbe vonják a trójai mondakör egyik alapvetését.
Hérodotosz, a Kr. e. 5. századi történetíró szerint még ennél is rosszabb volt a helyzet. Ő a fentiekben egyetértett Sztészikhorosszal: Helenét feltehetőleg el sem csábították, hanem önszántából hagyta el spártai férjét, Menelaoszt trójai szeretője kedvéért. Ez ugyan botránynak számított, de legalább a háború történelmi kereteinek hitelessége érintetlenül maradt.
Szakmai hibák és szkeptikusok
Heinrich Schliemann, dúsgazdag 19. századi porosz üzletembernek nem voltak kétségei az Iliász történelmi hitelességét illetően. Nemcsak nagy költőnek tekintette Homéroszt, hanem jeles történetírónak is, és úgy vélte, nem kell mást tenni, mint kiásni (vagy mindenesetre felszínre hozni) Mükénének, Agamemnón király fővárosának és Trójának az eredeti helyszíneit. Schliemann az ókori görögök által hátrahagyott nyomokat követve így is tett, bár a végeredmény ellentmondásosra sikeredett.
Sajnos a mai Törökország északi részén található Hisszarlikban (Hisarlık) – hiszen abban ma egyetértés mutatkozik, hogy ez volt Homérosz Trójája, már amennyiben volt történelmi Trója – Schliemann súlyos szakmai hibák sorát követte el, katasztrofális régészeti helyszínt hagyva maga után, amit aztán az egymást követő, tudományosan megalapozott amerikai és német ásatási projekteknek kellett megtisztítaniuk és helyreállítaniuk.
A tudósok egymás alatt fekvő rétegek sorát tárták fel és vizsgálták meg alaposan. Semmi kétség afelől, hogy ez a magasan fekvő, jelentősen megerősített, kiterjedt alsóvárossal rendelkező település nagy jelentőséggel bírt az adott történelmi korszakban (a Kr. e. 13–12. században), de a szakértők nem tudnak megegyezni abban, hogy melyik réteg rejtheti a Homérosz által leírt várost. Mindez azért van, mert nagyon kevés bizonyítéka maradt a helyszínen a görög támadásnak (ha ugyan annak tekintjük ezeket a leleteket), illetve a Homérosz által feltételezett, tíz évig elhúzódó ostromnak. Ez pedig az olyan szkeptikusok malmára hajtja a vizet (magam is közéjük tartozom), akik alapvetően kételkednek az egész trójai háború mítosz hitelességében.
Az objektív, perdöntő erejű, korabeli régészeti bizonyítékok hiányától eltekintve is érdemes figyelembe venni néhány egyéb kérdést. Nyomós oka volt-e a trójai háború utáni görög népességnek, hogy kitaláljon és tökéletesre csiszoljon egy ilyen történetet? Az eposz, mint közösségi irodalmi műfaj összehasonlító társadalomtörténeti vizsgálata két lényeges dologra enged következtetni.
- Elsőként, hogy az olyan hősköltemények, mint az Iliász, „romok” meglétét feltételezik, másrészt az epikus költészet magasztos szférájában a vereségekből könnyen lehet győzelmet csinálni – vagy akár légből kapott győzelmeket lehet kreálni anélkül, hogy azoknak bármiféle valós alapja lenne.
- Másrészt jól dokumentált a tény, hogy a Kr. e. 1200-as évek körüli évtizedekben az ókori görögök lakta földközi-tengeri területek keleti részét komoly katasztrófák sorozata érte. Az említett katasztrófák közé tartozott a városok és fellegvárak elnéptelenedését követő leromlásuk, a tömeges elvándorlás és a kultúra csaknem teljes leépülése.
Sötét görögkor
Nem tudjuk pontosan, ki vagy mi okozta ezeket a katasztrófákat. Csak a negatív gazdasági, politikai, társadalmi és pszichológiai következményeit ismerhetjük fel. Ugyanis ezt követően egy „sötét”, írástudatlan korszak következett, ami bizonyos területeken akár négy évszázadig is eltarthatott, és csak a Kr. e. 8. századi újjászületés vetett véget neki.
A görögök akkor fedezték fel újból az írást, találták fel az új ábécét, és kezdtek el újból nagyobb léptékben kereskedni a közel-keleti szomszédaikkal. A népesség létszáma jelentős mértékben megnövekedett, és a települések mérete és struktúrája is fejlődésnek indult. Ekkor kezdett kialakulni politikai értelemben a polgárság fogalma. A görögök egyre keletebbre vándoroltak égei-tengeri központjuktól, majd távolabb nyugat felé – azokra a helyekre, amit ők Ilionnak és Korfunak neveztek (ez utóbbi Homérosznál a phaiakok mesés szigete néven szerepel). Tehát lehet kézenfekvő magyarázatot találni a trójai háborús mítosz megalkotásának szándékára:
Ezt a haderőt hős királyok és arisztokraták vezették, és ellátták az okvetetlenkedő idegen város baját, amely arra vetemedett, hogy elrabolja kultúrájuk egyik legfontosabb és ikonikus asszonyát. Az utóbbi idők egyik legjelentősebb tudományos eredménye volt az Ankarától 200 kilométerre nyugatra fekvő Boğazkale (Bogazköy) mellett, az ókori Hattuszaszban talált hettita ékírásos és hieroglifikus írással készült szövegek megfejtése. A hettiták és a trójai háború feltételezett idején Kis-Ázsia jó részére kiterjedő késő bronzkori birodalmuk valós anatóliai politikai–diplomáciai hátteret kínált a görögök csapongó trójai mitológiája számára.
A hettita feljegyzéseken jellegzetes görögösen hangzó földrajzi és tulajdonnevek bukkantak fel. Ilyen volt Wilusa (Vilusza) város neve, amely kissé hasonlított az „Ilion” szóra, a görögök által Trójára használt megnevezésre, amiből az egyik mű címe, az Iliász is származik, valamint az Ahhijawa, ami az „akháj(ok)” népnév is lehet. (Homérosz következetesen nem használja a „hellének” szót, ahogy az ókori görögök később magukat nevezték: ehelyett az eposzok akhájokként, danaoszokként és argosziakként említik őket.)
De a nyelvi hasonlóságok – vagy egybeesések – ellenére az eddig feltárt és közreadott hettita szövegek még halvány utalást sem tartalmaznak Homérosz trójai háborújára. Ehhez hasonlóan, bár a feljegyzésekben vannak arra utaló bizonyítékok, hogy királyi rangban álló nők diplomáciai viszonyban állhattak közel-keleti nagyhatalmakkal, de eddig még nem akadtak a görög trójai Helené vagy bármilyen hasonló történelmi személy nyomára.
Hány rabszolga szolgál egy királyt?
Továbbá abban is joggal kételkedhetünk, hogy a homéroszi eposzok történelmi dokumentumok lennének, és kétségbe vonhatjuk azt a feltételezést is, hogy történelmileg hiteles képet nyújtanak a késő bronzkori görög világról – amire a tudósok rendszerint a korszak leggazdagabb és leghatalmasabb városára utalva „mükénéi civilizációként” hivatkoznak.
Ennek egyik példája a rabszolgaság kérdése. Bár a homéroszi eposzok ismerik a rabszolgaság intézményét, de szerzőjének (vagy szerzőinek) halvány fogalmuk sem volt a Kr. e. 14–13. századi hatalmas mükénéi palotagazdaságokban folytatott rabszolgatartás mértékéről. Úgy vélték, hogy 50 rabszolga megfelelő létszám egy nagy király számára, pedig a valóságban egy bronzkori Agamemnón több ezer, szabadságuktól megfosztott ember fölött is uralkodhatott. Egy ilyen mérvű tévedés a leírás történelmi hitelességét illetően komoly hiányosságokra enged következtetni.
Röviden összefoglalva: De istennek legyen hála ezért! Az ókori görögök trójai háborúba vetett hite nélkül nem született volna meg a tragédia műfaja, az ókori görögök legtermékenyebb és leginspirálóbb találmánya, hogy mindmáig elbűvöljön, figyelmeztessen és tanítson bennünket.
Homérosz nélkül sokkal szegényebbek lennénk – lelkileg, művészetileg és kulturális értelemben egyaránt. Homérosz él, és éljen is még soká. De a trójai háború…? Nagy valószínűséggel elveszett.
A cikket Rindó Klára fordította.
