Először a küklopszos jelenetnél néztem az órámra. Tekintve, hogy még csak a játékidő körülbelül harmadánál jártunk, ez nem tűnt biztató jelnek. Pedig sokat vártam ettől a filmtől. Korunk egy meghatározó rendezője által az európai civilizáció egyik alapművének gyakorlatilag végtelen erőforrások birtokában készített feldolgozása. Egy olyan rendezőé, aki korábban nemcsak vizuális megoldásokban, de témaválasztásban, történetmesélésben, gondolatiságban is mindig tudott valami újat mutatni.
Sokan úgy gondolják persze, hogy ez most is így történt. A milliárddolláros jegybevétel, a nagy világlapok extatikus kritikái, a filmről születő újabb és újabb cikkek erről tanúskodnak. A küklopszjelenetről például megírták, hogy a rendező egy Goya-festményről vette a mintát. Lehet, hogy bennem van a hiba (ezt a lehetőséget sosem szabad kizárni), de én csak egy sokadik King Kong-variációt láttam magam előtt: a hatalmas szörny üldözi a kicsi embereket, néhányat elkap közülük, a többségüket nem – elvégre még csak a film harmadánál járunk. Nem éreztem, hogy volna kiért vagy miért izgulni – és nem azért, mert ismerjük a történet végét. Hanem azért, mert Christopher Nolan Odüsszeusz-filmje kétségtelenül eltalált valamit. Egyértelmű, hogy a nyugati civilizáció válságáról szól. Ezzel én is egyetértek. Csakhogy a film nem diagnózis, hanem maga is válságtünet.
