A történelem során számos elképzelés, mítosz született arról, miként jelentek meg az első emberek a világon. Az aztékok úgy tartották, hogy a Napisten egyszer nyílvesszőt lőtt a földbe, amely lyukat ütött a talajon, ebből másztak elő az első emberek. A laoszi hitvilágban hatalmas tökökből bújtak elő őseink, az ókori egyiptomiak szerint pedig Ré isten földre hulló könnyeiből születtek.
Ma már ezekben a mítoszokban aligha hisz bárki. Ha az emberiség eredete kerül szóba, legtöbbünk az evolúcióra gondol, arra, hogy „a majmoktól származunk.” A valóság viszont bonyolultabb ennél, ezért májusban indult cikksorozatunk első részeiben az evolúció folyamatáról, az azt övező tévhitekről, valamint az emberi evolúció korai szakaszairól beszélgettünk az ELTE Természettudományi Karának szakértőivel.
Kik voltak az első emberek?
Az emberi őstörténet kezdeti pontjaként a Homo sapiens és a csimpánz utolsó közös ősét határoztuk meg. Hogy ez a közös ős pontosan melyik faj lehet, arra vannak ötleteink, de biztosan nem lehet megmondani. Azt azonban tudjuk, hogy nagyjából mikor, hol, milyen körülmények között élhetett, és a megjelenésére vonatkozóan is határozott elképzeléseink vannak.
Az emberek és a csimpánzok evolúciós vonala mintegy 7 millió éve ágazott ketté, ezt tekinthetjük az emberiség kialakulásához vezető első lépcsőfoknak. Ekkor a ma száraznak, sivatagosnak ismert Afrika jóval nedvesebb éghajlatú volt, a jelenleginél sokkal nagyobb területen borították sűrű erdők. Ebben a környezetben sok állat a fákon történő mozgásra specializálódott, így az emberi ág első tagjai is majomszerűek lehettek, minden bizonnyal jobban hasonlítottak a csimpánzokra, mint ránk.
Idővel a környezet azonban megváltozott, szárazabb lett, a fák száma megfogyatkozott, ezzel együtt pedig felértékelődött a talajon mozgás szerepe.
Az elnevezés ugyan pontatlan, de bizonyos szempontból találó: az Australopithecusok kinézete nagyon hasonlított az emberszabású majmokéra, ugyanakkor már tudtak két lábon járni és eszközöket készíteni.
Belőlük alakulhattak ki később az első emberek mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt. A legkorábbi ismert emberfajok a Homo habilis („ügyes ember”) és a Homo rudolfensis, azonban nem zárható ki teljesen, hogy léteztek más emberek előttük vagy velük együtt is, akiknek a maradványait még nem találtuk meg.
Bár már emberek voltak, ezek a fajok még mindig sok hasonlóságot mutattak az Australopithecusokkal. Ugyanakkor addig példátlan képességek birtokában voltak: egészen biztosan készítettek kőeszközöket, amelyek alkalmasak voltak a tetemek megnyúzására, feldarabolására, feldolgozására. A húshoz akár vadászat útján is hozzájuthattak, emellett gyakrabban nagyragadozók zsákmányát rabolták el, illetve hátrahagyott tetemeket fogyasztottak. Alkalmazkodóképességük elképesztő lehetett, hiszen csaknem 1 millió évig fenn tudtak maradni.
Hogyan lett az ember az állatok királya?
Bármennyire is voltak kiváló alkalmazkodóképességei a habilisnek és rudolfensisnek, idővel kihaltak, amihez egy új vetélytárs feltűnése is hozzájárulhatott. A mintegy 2 millió éve megjelent Homo erectus („felegyenesedett ember”) valószínűleg minden tekintetben felülmúlta őket: testfelépítése alkalmassá tette a hosszú távú gyaloglásra és futásra, teljesen újfajta kőeszközöket készített, amivel már hatékonyan tudott vadászni, és feltehetőleg már a kezdetleges beszéd képességének is birtokában volt.
Ezeknek köszönhetően az első emberfajként sikerült elhagynia Afrikát, számos helyen megtelepedett Nyugat-Európától egészen Dél-Kelet- és Kelet-Ázsiáig. Egyedei képessé váltak a tűz használatára, bizonyos tanulmányok szerint pedig akár már a művészet kezdetleges formája is megjelenhetett a körükben. A Homo erectus sikerességét az is mutatja, hogy csaknem 2 millió éven keresztül létezett a faja, majdnem tízszer annyi ideig, mint amióta a modern ember megjelent a Földön.
Ám még rajta is túltett egy 600–700 ezer évvel ezelőtt kialakult faj, a heidelbergi ember (Homo heidelbergensis), amelyről a tudósok úgy gondolják, a Homo sapiens közvetlen őse lehetett. Ennek megfelelően testfelépítése minden korábbi emberfajénál jobban hasonlított a miénkre, és olyan tevékenységeket tudott végezni, amelyekre – legjobb tudomásunk szerint – a Homo erectus még nem volt képes.
A 21. század egyik legmegdöbbentőbb felfedezése, hogy miközben ennyire modern emberek éltek a világon, Dél-Afrikában valahogy sikerült fennmaradnia egy sokkal ősibb jegyeket mutató fajnak is. A csillagemberek (Homo naledi) első és eddig egyetlen ismert maradványait 2013-ban, egy barlangrendszer mélyén találták meg.
A szakértők máig nem tudnak magyarázatot adni a csillagemberek létezésére.
Hová tűnt a többi emberfaj?
Fajunk, a Homo sapiens mintegy 230 ezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, ekkor a világ még nagyon máshogy festett a maihoz képest. Az egyik legfontosabb különbség talán az volt, hogy nem voltunk egyedül. Délkelet-Ázsia szigetvilágában például úgy nevezett hobbitok, nagyon alacsony, kis termetű emberfajok éltek, a floresi ember (Homo floresiensis) és a luzoni ember (Homo luzonensis)
Európában és Közép-Ázsiában pedig legközelebbi ismert rokonunkkal, a neandervölgyi emberrel (Homo neanderthalensis) osztoztunk, aki a közhiedelemmel ellentétben nem primitív dúvad volt, hanem a modern emberhez sokban hasonlító, értelmes lény. Úgy tudjuk, a neandervölgyiek rendszeresen vadásztak, főztek, és arra vonatkozóan is egyre több a bizonyíték, hogy a művészet is megjelenhetett náluk.
Közép-Ázsiában szintén egy közeli rokonunk, a titokzatos gyenyiszovai ember élt, amely hasonló képességekkel bírhatott, mint a neandervölgyi. A genetikai vizsgálatok eredménye arra mutatnak, hogy vele is keveredett a Homo sapiens, ám erről az emberfajról máig kevés információval rendelkezünk. Létezéséről is csak 2010-ben szereztünk tudomást, azóta viszont fokozatosan egyre részletesebb kép tárul elénk róla.
Sok rejtélyes, Ázsiából származó emberi maradványról, amelyeket korábban olyan emberfajokba soroltak a kutatók, mint a sárkányember (Homo longi) vagy a nagyfejű ember (Homo juluensis), nemrég kiderült, hogy nagy valószínűséggel a gyenyiszovai emberhez tartozott, amely faj ezek alapján Ázsia jelentős részén elterjedt lehetett.
Idővel azonban az összes közeli rokonunk eltűnt mellőlünk, amiben jó eséllyel nekünk is volt szerepünk, még ha ezt nem is akartuk.
