„Ez az affaire nem az igazság harca csupán, mint azt a Dreyfus-pártiak vélik; nem is egy nemzet megtorló igazságszolgáltatása, mint a francia zsidógyűlölő »nacionalisták« hirdetik; még csak nem is »bagatell«, mint a közönyösök nem csekély tábora szokta unalmasan megjegyezni. Nem a Dreyfus személye körül folyik ez a vég nélküli harc. (…) Óhajtjuk az igazak győzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok hazájában is győzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre! Bízunk a történelem csalhatatlanságában, az eszme győzelmében. Dreyfus megszabadul, s az ő megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak… Ez az affaire jelentősége” – írta a még csak 21 éves Ady Endre 1899-ben, a Debreczen hírlapírójaként a 19. század végének legnagyobb, újabb és újabb fordulatokat hozó közéleti botrányáról, a Franciaországot kettészakító Dreyfus-ügyről, amelyre legutóbb Roman Polanski irányította rá a figyelmet a Tiszt és kém című 2019-es filmjével.
A zsidóra gyanakodtak
Az 1870–1871-es francia–porosz háborúban napok alatt megalázó vereséget szenvedett III. Napóleon császársága, amelynek bukásáról – és a válságtermékként kikiáltott párizsi kommünről – Émile Zola adott kíméletlen analízist Az összeomlás című 1892-es naturalista regényében. A vereség nyomán elszakították Franciaországtól Elzász-Lotaringiát, onnan költözött a zsidó textilgyáros Dreyfus família Párizsba. A nemzeti (és családi) trauma idején tizenegy éves volt Alfred Dreyfus (1859–1935), aki előbb műszaki tanulmányokat folytatott, majd katonai pályára lépett, tüzértisztnek tanult.
1891-ben felvették a Saint-Cyr-i katonai akadémiára, ahol a nemzetet érő kudarcok hatására egyre erősödő bűnbakkereső antiszemitizmus (1886-ban jelent meg Édouard Drumont Zsidó Franciaország című műve) ellenére kitüntetéssel végzett 1893-ban. Vezérkari tisztnek nevezték ki, egyedüli zsidóként akkoriban, így amikor 1894-ben kipattant egy árulási ügy, nem volt kérdés, hogy a soviniszta-revansista katonai vezetésben azonnal a „hazátlan” zsidóra gyanakodnak.
1894 őszén a párizsi német követségbe hírszerzési célból beépített takarítónő bizonyítékot kukázott ki, hogy a francia vezérkarból információkat adtak át a német katonai attasénak a legújabb francia tűzfegyverről. Mivel Dreyfus tüzér volt, menten a zsidó kapitányt vették elő: bár a kézírása különbözött a szemetesben talált nevezetes „bordereau”-n szereplőtől, de ez úgymond épp a ravaszságát bizonyította.
Zola is kiállt mellette
Az 1894. december 19-én kezdődött perben esélye sem volt védekezni, a koncepciós eljárás végén, december 22-én el is ítélték, katonai rangjától megfosztották és a világ végére, a dél-amerikai Ördög-szigeti fegyenctelepre száműzték. Ott pusztult volna a megalázott és megnyomorított szerencsétlen, ha 1896-ban a francia hírszerzés új vezetője, Georges Picquart nem kezd nyomozni egy újabb árulási ügyben, amelyről csakhamar kiderült, hogy nem másik, hanem ugyanaz.
A németeknek jelentő, magyar származású Ferdinand Walsin-Esterhazy kézírása ugyanis kísértetiesen emlékeztetett a Dreyfus-ügy árulójáéra, ezért Picquart az ügy újrafelvételét kezdeményezte, de ennek következménye Walsin-Esterhazy gyors felmentése és a lelkiismeretét követő Picquart félreállítása lett. Ekkor lépett színre a kor legnagyobb írója, Émile Zola, aki George Clemenceau polgári radikális lapja, a L’Aurore 1898. január 13-i számában publikálta J’Accuse!… (Vádolom!) című vezércikkét, amellyel megszületett a közéleti kérdésekben a hangját hallató, fontos ügyek mellett kiálló modern „értelmiségi” típusa.
Nem volt érte hálás a francia jobboldal: könyveit köztereken égették, az írót pedig a hadsereg és az igazságszolgáltatás rágalmazása miatt elítélték – büntetése elől Londonba távozott. A Dreyfus-ügyben játszott szerepéről, hősies kiállásáról 1937-ben Oscar-díjjal jutalmazott filmet készítettek Hollywoodban Zola élete címmel (amelynek korabeli áthallását az antiszemita nemzetiszocializmus előretörése adta).
Az újabb fordulatot Walsin-Esterhazy egyik tiszttársának megtörése hozta el, aki az igazi árulóra vallott, mielőtt öngyilkosságot követett el. Ezért 1899-ben újabb perújrafelvétel történt, melynek végén a meghurcolt kapitány büntetését „csak” 10 évre enyhítették. Az ítélet ekkor már nemcsak a francia, de a nemzetközi közvéleményt is felháborította. Ekkor írt Ady is a botrányról, amelyről Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar is tudósított. Dreyfust 1899. szeptember 16-án felmentették, de a rangját csak 1906-ban kapta vissza – abban az évben, amikor a mellé álló Georges Clemenceau először miniszterelnök lehetett.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
