Igencsak gyakori, hogy egy-egy kiemelkedően sikeres uralkodó halála után az utód nem tud felérni az örökséghez. Ez volt a helyzet I. (Nagy) Szulejmán szultán esetében is, aki az Oszmán Birodalom egyik legnagyobb formátumú uralkodójaként és hódítójaként vonult be a történelembe, mielőtt Szigetvár 1566-os ostroma idején el nem távozott az élők sorából.
Az iszákos szultán
Nyomdokaiba lépni senkinek nem lett volna egyszerű, de a trónon apját követő II. Szelimről még azt sem lehet elmondani, hogy mindent megtett volna azért, hogy felnőjön a feladathoz. Az is igaz, sokáig nem is merült fel az ő trónra lépése. Az 1524-ben született Szelim ugyan Szulejmán kedvenc feleségének, a szinte társuralkodói hatalmat élvező Hürrem szultánának volt a gyermeke, de féltestvére, Musztafa herceg és bátyja, Mehmed herceg is előtte állt a sorban. Musztafát azonban árulás vádjával kivégezték, Mehmed fiatalon meghalt, így csupán Bajazid nevű öccse léphetett volna fel rajta kívül reális trónigénnyel.
Bajazid igen tehetséges katona és politikus volt, ám apjuk Szelimet favorizálta, és amikor a testvérek rivalizálása nyílt katonai összecsapássá fajult, őt is támogatta, majd a szultán meg is ölette a perzsa sahhoz menekült másik fiát. Szelim immár szultánként az állam ügyeivel keveset törődött, ehelyett inkább mulatozással, háremének bővítésével és más élvezetekkel töltötte idejét.
1574. december 12-én bekövetkezett halála is méltó volt életéhez: a források szerint erősen illuminált állapotban elcsúszott a szultáni palota fürdőjében, és olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy néhány nappal később életét vesztette.
Kedvező békék
Botrányos uralkodását sokan az Oszmán Birodalom hanyatlásának kezdeteként szokták megjelölni, Szelimet személyesen is felelősnek tartják abban, hogy országát elindította a lejtőn. Valójában azonban nem ennyire egyértelmű a helyzet. Szelim szinte teljesen bizalmi embereire, elsősorban Szokoli Mehmed nagyvezírre bízta a birodalom ügyeinek irányítását, amelyben egyik felesége, Nurbanu szultána is komoly szerepet vállalt.
Nem lehet tudni, pontosan mi az, amiben a szultán mégis személyesen döntött, és mi volt Mehmed vagy más felelőssége, mindenesetre rövid uralkodása alatt Szelim először kedvező békét kötött II. Miksa német-római császárral és magyar királlyal (a Habsburg uralkodó 30 ezer aranyra rúgó éves „ajándék” fizetését is vállalta a béke fejében). Nagyszabású vállalkozást indított az orosz fenyegetés visszaszorítására is, igaz, seregei itt vereséget szenvedtek, 1570-ben mégis kedvező békét sikerült kicsikarnia IV. (Rettegett) Iván cártól.
Felismerte a határait
Egyetlen igazi kudarca a Ciprus elleni hadjárat volt, bár ez is a sziget elfoglalásával végződött, ám a fenyegetés hatására létrejött Szent Liga hajóhada 1571-ben Lepantónál nagy vereséget mért a török flottára. Ez valóban megállította a földközi-tengeri oszmán terjeszkedést, azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a nagyvezír erőfeszítései révén a következő évben már a lepantóinál is erősebb hajóhadat szerelt fel a Porta, amely továbbra is komoly fenyegetést jelentett a térség államai számára, a meglévő oszmán hódítások pedig még igen sokáig nem forogtak veszélyben.
A birodalom keleti, illetve afrikai határvidékein sikeres hadjáratokra került sor, az új rend kiépítése is jól haladt. Azt pedig sem a szultán, sem bármelyik embere nem ismerhette fel, hogy ekkorra a birodalom nagyjából elérte a kor fizikai és logisztikai korlátai által kijelölt legnagyobb kiterjedését, és a hódítások leállása mindenképpen elindította a hanyatlás felé az ezekre épülő oszmán államszervezetet.
Bizonyos szempontból tehát talán nem alkalmatlan, korhely alakként, hanem a képességeinek határait felismerő, megfelelő embereket pozícióba emelő, egy modern uralkodási modellt megvalósító uralkodóként kellene emlékeznünk II. Szelimre – akinek eközben még arra is maradt ideje, hogy kiválóan érezze magát.
