McCarthy a Kreml legbecsesebb kincse az Egyesült Államokban
– nyilatkozta Truman elnök (1945–1953) Joseph R. McCarthy wisconsini republikánus szenátorról, aki a gyakran csak fantomkergető kommunistaüldözésről, a karriereket tönkretevő feketelistázásokról, a hisztérikus ellenségkeresésről nevezetes, sötét, reakciós évek névadója lett. A McCarthy-korszak ihlette Arthur Millert A salemi boszorkányok című 1953-as drámája megírására, hiszen a kora újkori boszorkányperek és a McCarthy-korszak antikommunista eljárásai érdemben nem különböztek egymástól.
Hiszen a tisztulás felé tett első lépés az volt, hogy a rettegő vádlott bevallotta: „sötét erőkkel cimborált”. A második pedig az, hogy maga is megvádolt más „boszorkányokat” vagy „ügynököket” – ördögi kört eredményezve.
Bűnbakok kellettek
Persze a boszorkányokkal ellentétben szovjet kémek valóban működtek az Újvilágban, nekik – például a Manhattan-projektbe beépült Klaus Fuchsnak – köszönhető, hogy a szovjetek hozzájutottak az atomtitokhoz, és 1949 augusztusában a Szovjetunió végrehajtotta az első kísérleti atomrobbantását. (A leleplezett atomkémek közül Harry Goldot 1950 decemberében ítélték el, az együttműködést megtagadó Julius és Ethel Rosenberget 1953 júniusában kivégezték.) A szovjet atombomba sokkolta az amerikai vezetést, nemkülönben Kína „elvesztése” a kommunisták ottani győzelmével, a Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jei kikiáltásával, ami csak fokozta a politikai hisztériát az Egyesült Államokban.
A bűnbakok felmutatására Joseph R. McCarthy vállalkozott, aki 1946 óta képviselte szenátorként Wisconsint, és bár hívei „igazi konzervatívként” méltatták, a valóban konzervatív történész, John Lukacs szerint McCarthy csak egy „radikális tahó” volt – de gátlástalan hordószónokként remekül értett a tömegek hangulatának felkorbácsolásához. McCarthy műsora az 1950. február 9-i, Lincoln-napi beszédével vette kezdetét, a nyugat-virginiai Wheelingben, ahol az amerikai külügyminisztériumban működő kommunista hálózatról értekezett. A hatást növelendő meglengetett egy papírt a következő, hírhedtté vált szavak kíséretében:
Itt tartok a kezemben egy 205 nevet tartalmazó listát, amelyet a külügyminiszter is ismer, s a rajta szereplők ennek ellenére továbbra is dolgoznak, és formálják a Külügyminisztérium politikáját.
Ahogy Alger Hiss, a Carnegie Békealapítvány vezetőjének esete bizonyítja, az amerikai diplomácia valóban nem volt mentes a szovjet befolyástól – bár ezt Hiss 1948-ban indult pere során még nem sikerült bizonyítani (végül csak hamis tanúzásért ítélték el), ám McCarthy valójában csak ilyen-olyan kétes forrásokból kukázta össze a listáját. Főleg a kommunistafaló konspirációs irodalomból táplálkozott, így Elizabeth Dilling Red Network (Vörös hálózat) és Richard M. Whitney Reds in America (Vörösök Amerikában) című könyveiből. A 205-ös szám is egy tévedés eredménye volt: Truman külügyminisztere, James F. Byrnes (1945–1947) nyilatkozott korábban arról, hogy a Külügyminisztériumból 285 tisztviselővel szemben merültek fel aggályok, akik közül 79-et elbocsátották a megfelelő vizsgálat után, ekképp 206 korábbi gyanúsított a minisztériumi állományban maradhatott – valószínűleg okkal.
Vagyis, mire McCarthy szenátor elindította az antikommunista kampányát, addigra „a közhivatalokban ténykedő igazi kommunisták túlnyomó részét leleplezték, elbocsátották, vád alá helyezték, elítélték vagy bebörtönözték” – ahogy Paul Johnson Az amerikai nép története című összefoglalásában olvasható.
Hisztéria és bukás
Ekkor aktivizálódott igazán a már 1938 óta működő Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság, amely a hollywoodi filmiparban is „tisztogatni” kezdett. Az első feketelista már 1947 novemberében elkészült a hollywoodi producerek egyik gyűlésén, de ez még csak 10 hollywoodi „kommunista” nevét tartalmazta. 1951 és 1954 között az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság 324 hollywoodi „kommunistát” azonosított. A feketelistázások nyomán Dalton Trumbo ugyan kétszer is Oscar-díjas forgatókönyvet írt (Római vakáció, 1953; A bátor, 1956), de feketelistázott alkotóként egyik könyvet sem nyújthatta be a saját nevén, így az Oscar-díjakat is egy stróman kapta helyette.
Ezt a sötét hollywoodi időszakot örökíti meg a Woody Allen főszereplésével készült A jónevű senki, avagy a stróman című 1976-os szatirikus komédia, amelyben egy Howard Prince nevű piti eladó ünnepelt sztár lesz a barátja, egy feketelistázott író, Alfred Miller (aligha véletlen a név) műveinek nevére vételével. Az antikommunista hisztéria természetesen az egyetemi világot is elérte, egyik legnevesebb áldozata Owen Lattimore, a Johns Hopkins Egyetem távol-keleti szakértője lett. David Halberstam újságíró-legenda az Egyesült Államok elhibázott Vietnám-politikáját részben azzal magyarázta, hogy kiváló Kelet-Ázsia-szakértőket állítottak félre „kommunistaként” a megelőző időben.
Amikor az 1952-es választáson győzelmet arattak a republikánusok, McCarthy szenátor azt hitte, hogy eljött az ő ideje, ám Eisenhower elnök (1953–1961) – aki a második világháborúban mégiscsak a szovjetekkel működött együtt a szövetséges erők főparancsnokaként – az Amerikát gyengítő, megosztó kampány leállításában volt érdekelt. Megakadályozta McCarthy vizsgálódását a CIA-nál, mire a radikális szenátor a legfontosabb nemzeti intézményt, a hadsereget vette célba. Az erőviszonyok teljes félreismerésében alighanem McCarthy alkoholizmusa is szerepet játszott (1957-ben az ital súlyosbította májgyulladás vitte el).
Korábbi szenátusi szövetségesei is elfordultak tőle, és 1954 decemberében a szenátus 67:22 arányban megfeddte Joseph R. McCarthyt, akinek ezzel véget ért a karrierje. Ezzel egyszersmind lezárult a hisztérikus McCarthy-korszak is, amelynek klasszikus elemzését Richard Hofstadter adta The Paranoid Style in American Politics (Paranoid stílus az amerikai politikában) című 1964-es művében.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
