A nevezetes napon, 1939. szeptember 1-jén Lengyelország robbantotta ki a második világháborút, legalábbis a magyar olvasók így tájékozódhattak a legnépszerűbb Horthy-kori bulvárlapból, Az Estből: „Lengyel csapatok az éjjel betörtek a Németbirodalom területére. A német véderő osztagai a támadásokra válaszolva visszaverték a lengyel támadást.” A náci propaganda ugyanis sikeresen hitette el, hogy polák provokátorok voltak azok, akik megtámadták a lengyel határhoz közeli gleiwitzi német rádióállomást, noha maguk a nácik rendezték meg a casus bellit szolgáltató akciót.
Kudarc volt a megbékélési politika
A náci Németország a „lengyel agresszióra” válaszul ellentámadásba lendült, és meg sem állt Varsóig, majd Lengyelország megszállása után a németek még gyorsan megadásra késztették Európa néhány országát, ha már úgy belelendültek, hiszen úgymond csak a harc hoz békét. Adolf Hitlerről pedig köztudott, hogy mekkora „békepolitikus” volt, akit csak úgymond a „világ zsidósága” kényszerített a világháborúba, ahogy azt maga is megmondta. Miképp azt is megígérte, hogy „ez a háború nem nők és gyerekek ellen fog folyni.” Aligha voltak cinikusabb és amorálisabb alakok a náciknál, akik aztán képesek voltak ráírni a megszállt Lengyelországban felhúzott auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor kapujára, hogy „Arbeit macht frei!”, vagyis „A munka szabaddá tesz!”
Persze akadtak sajtótermékek, amelyeket nem tudtak félrevezetni, így azok megírták az igazságot a világháború kitöréséről, de ezt Hitler elintézte azzal, hogy „Lügenpresse!”, vagyis mai szóval: „fake news”. A történelmi analógiák iránt érdeklődőknek Timothy Snyder sztártörténész A zsarnokságról – Húsz lecke a huszadik századból című könyvecskéjét ajánljuk.
Nem mentes a tanulságoktól az 1938–1939-es időszak, az elmúlt két évben elég sokan idézték fel, hogy miképp vallott kudarcot az a nyugati „megbékélési politika” (appeasement), amely kisebb jutalomfalatokkal akarta jóllakatni Hitlert. Az 1938. szeptember 29–30-i müncheni konferencián ugyanis jóváhagyták a nagyhatalmak Csehszlovákia feldarabolását, amivel csak még éhesebbé tették az előtte már Ausztriát is a Harmadik Birodalomhoz csatoló Führert, akinek birodalmát ezután Európa egyik legnívósabb hadiipara, a cseh is szolgálhatta immár.
Nem bizonyult hát politikai látnoknak a Hitlerrel kiegyező Neville Chamberlain miniszterelnök, aki Münchenből hazaérkezve azzal lobogtatta boldogan a müncheni egyezmény szövegét, hogy a gyalázatos megalkuvással egy emberöltőre biztosította a békét Európának. Nem először és nem utoljára igazolódott be: a diktátorokkal szemben a konfrontatív idealizmus a realizmus, mert csak az erőből értenek, és minden kompromisszumban a gyengeség jelét látják. Ha legkésőbb Csehszlovákia tervezett felosztásának kérdésében erélyesen lépnek fel Hitlerrel szemben az angolok és a franciák, talán elmaradhatott volna a 20. század legvéresebb konfliktusa, a második világháború.
Lengyelország megtámadásával azonban beigazolódott Foch marsall jóslata, aki a németekre kényszerített, 1919-es megalázó versailles-i békefeltételeket látva úgy konkludált: „Ez nem békeszerződés, csak fegyverszünet húsz évre.” De Foch nem enyhébb, hanem még szigorúbb bánásmódot követelt Németországgal szemben, hogy egyszer és mindenkorra elvegyék a németek kedvét a háborúzástól – ez a második világháború után be is következett.
Miért tört ki a háború?
Míg az első világháború kitörésének okairól máig vitatkoznak a történészek, lényegében szakmai konszenzus övezi, hogy a Harmadik Birodalom tudatosan készült a második világháború kirobbantására. Hitler ugyanis nyíltan beszélt a híveinek a keleti területek megszerzésének, az „élettér” (Lebensraum) biztosításának szükségességéről a Mein Kampfban (1925), vagy a tábornokainak az 1937. november 5-i Hossbach-memorandumban. Ezen dokumentumok jelentőségét lényegében csak egyetlen komolyan vehető, de mindig különutas véleményt megfogalmazó történész, a zseniális A. J. P. Taylor vitatta el A második világháború okai című, 1961-es botránykönyvében.
„Úgy gondolom, Hitlerről ma kétféle álláspont létezik. Az egyik nézőpont szerint csakis háborút akart. Semmi kétség, esetleg gondolhatott annak lehetséges következményeire is, nevezetesen arra, hogy Németország lesz a legnagyobb hatalom, ő maga pedig, Nagy Sándor és Napóleon mintájára: világhódító. Javarészt inkább az általános emberi és társadalmi pusztítás miatt akarta a háborút. Egy őrült, egy nihilista, egy második Attila volt. A másik nézőpont már racionálisabbnak és bizonyos értelemben konstruktívabbnak állítja be. Eszerint Hitlernek volt egy következetes, hosszú távú és egyedi terve, amit töretlen kitartással vitt véghez. Ezen terve kedvéért kereste a hatalmat, és ez határozza meg külpolitikáját. Az volt a szándéka, hogy Szovjet-Oroszország legyőzésével egy hatalmas keleti gyarmatot szerez Németországnak, ahol kiirtja majd a lakosságot, és helyükre németeket telepít. Ez a 100 vagy 200 millió lakosú Német Birodalom ezer évig állt volna fenn.”
De Taylor feltette a kérdést: ha Hitler a Szovjetunió elleni nagyszabású háborút tervezett volna, mi értelme volt a nyugati hatalmak elleni támadó hadműveleteknek?
Végül a „jók” győztek
Töprengésének eredményeként Taylor egy olyan Hitler-képet rajzolt fel, amely se nem „sátáni”, se nem mindent előre eltervező, távlatos stratégiai gondolkodóként mutatta a Führert, hanem egy végig rögtönző, az éppen az adott lehetőséget megragadó, opportunista politikai kalandorként. Szerinte Hitler csak blöffölt, amikor az európai háború kirobbantásának tervét hangoztatta, hogy megijedjenek tőle az általa lenézett, puha demokraták, és háború nélkül odaadják neki, amit kér. A német újrafegyverkezés programja sem volt több kolosszális tódításnál: a náci Németország sokkal kevesebbet költött fegyverekre, mint amit hangoztatott, a „Vaj helyett ágyút!” csak egy megfélemlítő propagandaduma volt. De még a háború elején is bevált: 1939 őszén sem merték hátba támadni Hitlert a Maginot-vonalban kuksoló franciák, pedig erőfölényben lettek volna nyugaton a lengyelekkel harcoló németekkel szemben.
Ha egy évvel korábban, Münchenben nem egyeznek meg Hitlerrel a „békepártiak”, hanem kellő eréllyel lépnek fel vele szemben (pláne, ha már 1936-ban, a Rajna-vidék remilitarizálásakor odacsapnak), aligha támadja meg Lengyelországot, így azonban okkal feltételezhette, hogy a Harmadik Birodalom keleti szomszédját is magára hagyják. A gyakorlatban így is lett, mert az 1939. szeptember 3-i, nem várt angol és francia hadüzeneteket nem követte katonai akció, miközben a lengyelek megkapták a hátbatámadást a szovjetektől, miután Hitler és Sztálin paktumot kötöttek egymással.
Megszoktuk, hogy akciófilmek esetében a második részek mindig véresebbek, és ez sajnos így volt a világháborúk esetében is, bár az 1939–1940-es első év „furcsa háborúja” nem ezt ígérte. A második világháború a világtörténelem legvéresebb fegyveres konfliktusa lett, amely a népirtásaival, a koncentrációs táboraival és az atombombával széles körben lerombolta a haladásba vagy a történelem értelmébe vetett bizalmat. Bár sokaknak éppen visszaadta a hitét: a kezdetben ingadozó, „puha” demokraták összekapták magukat – Chamberlaint is Churchill váltotta –, és a világtörténelem legnagyobb eposzában mégiscsak a „jók” győztek, bár egy sok szempontból embertelen, de az irracionális vérkultuszban tobzódó náci Németországnál mégiscsak racionalizálhatóbb diktatúra, a sztálini Szovjetunió segítségével.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
