Ha valaki az Egyesült Államokban jár, akkor tudhatja, hogy a nemzeti emlékhelyek idegenvezetői előszeretettel kérdezik meg, melyik amerikai elnököt nem választották meg még csak alelnöknek sem. A válasz Gerald R. Ford (1913–2006), aki két botránynak köszönhetően ülhetett be a Fehér Ház ovális irodájába: előbb Richard Nixon alelnöke, Spiro Agnew bukott bele egy korrupciós botrányba, és utódjának Gerald Fordot jelölték 1973. december 6-án, majd miután főnökét elsöpörték a Watergate-botrány hullámai, Nixon lemondása után, 1974. augusztus 9-én elnökké lépett elő.
Első intézkedéseként kegyelmet adott elődjének, és ezzel aligha szolgálta amúgy se acélos újraválasztási esélyeit a „Jerry” becenevű politikus, aki előtt talán érdemtelenül tisztelegtek azzal, hogy róla nevezték el a legfejlettebb repülőgép-hordozó osztályt, amelynek első, 2013-ban vízre bocsátott darabját is USS Gerald R. Fordnak keresztelték.
Jerry Ford nagyon rendes fickó, csak az a baj vele, hogy túl sokáig játszott amerikai futballt – védősisak nélkül.
Ezt nem Chevy Chase mondta a Saturday Night Live-ban, hanem Gerald Ford egyik kongresszusi riválisa a keménykötésű, de csetlő-botló, sajtótájékoztatón olykor dadogó, mikrofonokat feldöntő, egyszer Ausztriában még a repülőgép lépcsőjéről is lecsúszó republikánus elnökről, aki kedvelt céltáblája lett a komikusoknak. A szabadkőműves világ-összeesküvés teóriája ellen remek érv, hogy Gerald Ford az utolsó ismert szabadkőműves amerikai elnök – akitől aztán aligha kellett félni.
Igyekezett jófiú lenni
Karizmátlan politikus volt, emiatt viszont nem is voltak ellenségei, így ha egy fontos pozíció betöltésénél kompromisszumos jelöltre volt szükség, rá számíthattak. Ez biztosította a mindenkori előrelépését az elvitathatatlan szorgalma mellett. Bár fiatalon a Yale Egyetem futballcsapata sztárjának számított, sokat tanult, 1941-ben szerezte meg jogi diplomáját. A második világháborúban a haditengerészetnél szolgált, leszerelése után Michiganben vállalt jogászi munkát, itt fedezte fel a Republikánus Párt. A mélyen vallásos, jó munkamorálú fiatalembert (aki King néven született, de nevelőapja iránti tiszteletből felvette a Ford nevet) 1948-ban helyi republikánus képviselővé választották.
Egészen alelnökké választásáig kongresszusi képviselő volt, 1965 és 1973 között ő vezette a Republikánus Párt frakcióját a Képviselőház kisebbségi vezetőjeként (Nixon alatt ugyanis a demokraták bírtak képviselőházi többséggel). Tagja lett a Kennedy-gyilkosság körülményeit vizsgáló Warren-bizottságnak, amit másokhoz hasonlóan ő is inkább büntetésként élhetett meg, nem megtiszteltetésként.
Elnökként hirdette, hogy hivatalba lépésével vége a „nemzeti rémálomnak”. A paranoiás Nixon „császári” allűrjei és botrányai után Gerald Ford „jófiú” igyekezett lenni, hogy visszaszerezze a Fehér Házba vetett bizalmat. Ennek jegyében átláthatóbbá tette a CIA és az FBI működését, az ellenőrzésükre pedig megalakult a Szenátus Titkos Hírszerző Bizottsága. Nixon embereitől igyekezett megszabadulni, kivéve a pénzügyminiszterét és a pozícióját megőrző Henry Kissingert, aki maradhatott a külügyminiszteri állásában (bár a nemzetbiztonsági tanácsadó posztját átadta Brent Scowcroftnak). Alelnöknek Kissinger pártfogóját, a keleti parti pénzarisztokrácia reprezentánsát, a dúsgazdag Nelson Rockefellert, az „olaj Napóleonjának” unokáját vette maga mellé.
Megalázó vereség Vietnámban
Elnökségének fő gazdaságpolitikai kihívása az 1973-as első olajválság után lángra kapó infláció volt, amit a New Deal óta jellemző szövetségi költések visszafogásával igyekezett korlátozni. Igazi republikánusként Ford is azt vallotta, hogy a szociális problémáik megoldása a polgárok feladata, és nem az államé. Hírhedt döntéseként megvétózta, hogy a Kongresszus átvállalja a csőd közelbe jutott New York város adósságát – az akkori viszonyok látlelete Martin Scorsese Taxisofőr (1976) című sötét drámája.
A Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának 1976-os bicentenáriuma egy válságoktól tépázott, önbizalmát vesztő Egyesült Államokat ért, nem csoda, hogy akkora siker lett Sylvester Stallone „amerikai álomról” szóló Rocky (1976) filmje, amelyet mintha csak receptre írtak volna fel az amerikaiaknak a gazdasági nehézségek, a morális krízis és a vietnámi vereség után.
Gerald Ford elnöksége alatt megalázó körülmények között hagyták el az amerikaiak Dél-Vietnámot. Körbejárta a világot (és a 2021-es kaotikus afganisztáni kivonulás idején újra elővették) az az 1975. április 29-i felvétel, amelyen látható, hogy a Saigonba megérkező Vietkong-csapatok elől menekülve miképp próbáltak meg kétségbeesetten felkapaszkodni az amerikai nagykövetség tetejéről felszálló utolsó amerikai helikopterre. Ahogy John Belushi komikus Henry Kissingert kifigurázva mondta: 1973-ban a pályafutása csúcsaként Nobel-békedíjat kapott a vietnámi háború lezárásáért, majd karrierje mélypontjaként 1975-ben valóban befejeződött a vietnámi háború. (Így harminc év küzdelem után létrejött az egységes, kommunista Vietnám.)
Ennek kapcsán Ford érdemeként említsük, hogy ő volt, aki 1974 novemberében elnöki rendelettel előbb feltételes, majd 1977-ben feltétel nélküli kegyelmet adott a vietnámi katonai szolgálatot megtagadó dezertőröknek. A kormány szerint 130 ezren voltak, más becslések a többszörösére tették a szökevények számát.
Enyhülés a külpolitikában
Külpolitikájának irányát Henry Kissinger szabta meg, így folytatódott a Szojuz–Apollo-űrprogram (1975) szimbolizálta „enyhülés”, igen jelentős eredményekkel. 1974 szeptemberében az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatot létesített az NDK-val, és ugyanekkor a Szenátus Külügyi Bizottságának két befolyásos tagja látogatott Kubába (1961 óta nemhogy amerikai politikusok, de hivatalosan egyszerű amerikai állampolgárok sem utazhattak Fidel Castro országába). 1974 októberében energetikai együttműködést kötött a Szovjetunióval, de a legfontosabb külpolitikai fejlemény az 1974. novemberi Ford–Brezsnyev csúcstalálkozó volt, amelyen a külügyminiszterek, Kissinger és Andrej Gromiko részvételével megállapodtak a stratégiai támadófegyverek korlátozásáról.
A részletek kimunkálása az 1975. januári genfi tárgyalásokra maradt, ahol az amerikai és szovjet küldöttek megegyeztek a hadászati célú arzenál 1985-ig tervezett csökkentéséről. Az 1985 utáni időszakra vonatkozó tárgyalásokat 1981 után kellett volna megkezdeni, azonban a Szovjetunió 1979. decemberi afganisztáni bevonulása miatt már a SALT (Strategic Arms Limitation Talks) II. amerikai ratifikálása is elmaradt – de már Jimmy Carter elnöksége (1977–1981) alatt.
Az 1976-os elnökválasztáson nemcsak demokrata részről, balról, de jobboldalról is kihívója akadt. Bár hivatalban lévő (inkumbens) elnökre „nem illik” és a szakadás veszélye miatt nem is tanácsos ráindulni párton belülről, Ronald Reagan kaliforniai kormányzó mégis bejelentkezett elnökjelöltnek az 1976. augusztus 16–19-i Republikánus Konvencióra. Konzervatív, antikommunista és idealista alapon bírálta a puhának, liberálisnak és realistának tartott Ford–Rockefeller–Kissinger trojkát, így végül Ford csak 1187 küldött szavazatát szerezte meg, míg Reagan 1070-ét, vagyis előbbi pozíciója még tovább gyengült. Nem csoda, hogy Ford az 1979-es A Time to Heal (A gyógyulás ideje) című memoárjában nem túl hízelgően nyilatkozik Reaganről.
Népszerű exelnök
Jellemző, hogy a választás éjszakáján Ford a vereséget meg sem várva aludni ment. Feleségét, Betty Fordot jobban megviselte a kudarc, mivel a választás előtt First Ladyként bevallotta, hogy fiatalon marihuánát fogyasztott, és megengedően nyilatkozott a házasság előtti szexről, márpedig e liberális kijelentések aligha mozgósíthatták a konzervatív szavazókat. Sőt:
amikor Ford ezt meghallotta, közölte vele, hogy kijelentései miatt legalább húszmillió szavazatot fog veszíteni a választáson
– idézi fel az esetet Hahner Péter az Egyesült Államok elnökeiről írt összefoglalásában. Betty Ford összetört, gyógyszer- és alkoholfüggő lett, végül a dúsgazdag drogfüggőket kezelő kaliforniai Betty Ford Klinika megalapításával építette újra magát. Utóbb férje is regenerálódott: amennyit bírálták elnöksége alatt, annyira közkedvelt exelnök lett. Elég csak arra utalni, hogy a Beverly Hills-i zsaru 2-ben (1987) micsoda ovációval fogadják a Gerald Fordként bemutatott Taggart nyomozót a sztriptízbárban.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.