Amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914. júniusi 28-i szarajevói meggyilkolását követően – nem hirtelen felindulásból, hanem a rég várt balkáni leszámolásra alkalmat keresve hideg, bár végül igen rossznak bizonyuló számításból –, egy hónappal később az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, kevesen gondolhatták, hogy a regionális konfliktusból gyorsan világháború kerekedik.
Minek köszönhető a 20. század „őskatasztrófája”, az első világháború kitörése, mi magyarázza a láncreakciót, amelynek eredményeképp a birodalmak korának Európája felrobbant? Talán egy történelmi kérdésnek sincs akkora irodalma, mint ennek. Az egyik legeredetibb választ a zseniális A. J. P. Taylor (1906–1990) adta, aki kevesebbet kutatott a levéltárakban, de annál többet gondolkodott: az első és máig az egyik legnevezetesebb brit „médiatörténész” több munkájában is kifejtette a meghökkentő „menetrend-elméletét”, amely abból az alapfeltevésből indul ki, amelyet az emberek nem szeretnek elhinni, hogy
nagy eseményeknek apró okai vannak.
Mozgósítás és menetrend
Taylor az elméletét először az 1963-ben megjelent – és magyarra 1988-ban lefordított – Az első világháború képes krónikája című kiadványában fejtette ki, legrészletesebben az 1969-es War by Timetable című munkájában, és végül a teóriáját ismertette a How Wars Begin című 1979-es könyvében is, amely az azonos című, szokása szerint jegyzetek nélkül, szabadon megtartott 1977-es televíziós előadássorozatán alapult. Taylor szerint 1914 nyarán egyik nagyhatalom se akarta kirobbantani a háborút. Teóriájának három premisszája van: a tartalékosok mozgósítása nem feltétlenül jelent háborút, inkább csak fenyegetést, amellyel a nagyhatalmak diplomáciája előszeretettel is élt a 19–20. század fordulóján. Mivel – fontos – egy mozgósítást le lehet állítani, de – hogy a harmadik előfeltételt idézzük – nem lehet improvizálva alakítgatni, mert a katonákat vasutakon szállítják, márpedig a vasúti menetrendek a legszigorúbb számításokat követelik meg.
Ahogy Wolfgang Schivelbusch A vasúti utazás története – A tér és az idő iparosodása a 19. században című 1977-es munkájában kifejtette: a menetrendek épp azzal tudták „demokratizálni” a 19. századi Európát, hogy mindenkire vonatkoztak. Egy vonatot nem lehetett akármilyen kiváltsággal bíró hatalmasság kénye-kedvére bármikor elindítani, mint egy hintót vagy egy automobilt, mivel a vasutak megkövetelték a szigorú menetrendek létezését. 1914 nyarán minden mozgósítási terv a vasúthálózatra épített, és a mobilizáció minden szakasza percre pontosan ki volt számolva hónapokkal, évekkel a világháború kitörése előtt, és ezeken a terveket csak úgy nem lehetett megváltoztatni. Taylor – a kritikusai szerint erősen túlozva – azt is kijelentette, hogy bármely változtatás boríthatta volna a tervet, minek következtében nemhogy 24 órát, de akár félévet is veszíthetett volna az adott hatalom, eddig tartott volna ugyanis, amíg a következő mozgósítási menetrend elkészül.
Azok a történészek, akik nem Németországot teszik felelőssé az első világháború kirobbantásáért, jellemzően Oroszország felelősségét hangsúlyozzák: e nézet szerint az a döntés jelentette a legnagyobb lökést a világháború felé, hogy Oroszország elrendelte az általános mozgósítást. Ez szélesítette ki ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia lokális konfliktusát. A. J. P. Taylor szerint azonban Oroszország éppen, hogy meg akarta fékezni még időben a balkáni konfliktus kirobbanását azzal, hogy kinyilvánítja, kész támogatni Szerbiát, és e kijelentésnek súlyt adva elrendeli csapatai mozgósítását.
És Németország?
De miért volt szükség általános mozgósításra? Kezdetben Oroszország csak a Monarchia elleni mozgósítást rendelte volna el, azonban az orosz tábornokok rámutattak, hogy ha Oroszország csak a Monarchia ellen mobilizál, teljesen védtelen marad Németországgal szemben, ezért elvetették a részleges mozgósítást. Holott nemhogy Németország, de még Ausztria ellen sem voltak támadó szándékaik – mutat rá Taylor a világháború kitörésének abszurditására. A tábornokok addig őrlődtek, a vezérkari főnök pedig addig tépelődött, mígnem II. Miklós – aki alighanem a valaha uralkodó leggyengébb akaratú cár volt – meg nem ragadta az alkalmat, hogy végre megmutassa, ki is uralkodik Oroszországban, és parancsára elrendelték a központi hatalmak elrettentésére szánt általános mozgósítást. De hogy az egész ügynek mekkora jelentőséget tulajdonított II. Miklós, mutatja, hogy az aznap esti naplóbejegyzésében kellemes nyári melegről és tengerparti fürdőzésről is tett említést, de mozgósításról egyáltalán nem.
Ekképp került a kézről-kézre dobált kézigránát Németországhoz – csak az volt a probléma, hogy Németország esetében már nem volt különbség a mozgósítás és a háború között. Miért? A legtöbb ország számára a mozgósítás ugyan a háború felé tett jelentős lépés, de messze nem háború. A Brit Királyi Haditengerészetet többször is mozgósították az első világháború előtt, legutóbb 1911-ben, Oroszország 1913-ban is mozgósított, mégse háborúzott utána, vagyis, ahogy Taylor megállapította:
A német katonai vezérkar Németország 1871-es egyesítése óta monomániásan dolgozott a kétfrontos háború megoldásának problémáján, vagyis azon, hogy a németek egyszerre tudjanak hadat viselni a két fenyegető szomszéd, Oroszország és Franciaország ellen, amelyek 1894-ben védelmi szövetséget kötöttek, megígérve, hogy a másik fél megtámadása esetén kölcsönös katonai segítséget nyújtanak. Az egymást követő vezérkari főnököknek, az idősebb Moltkénak, Schlieffennek és az ifjabb Moltkénak egyaránt meggyőződése volt, hogy Németország nem tud egyszerre két fronton harcolni.
Nem volt igazuk, hiszen 1914 és 1918 között Németország sikeresen viselt hadat egyszerre két fronton is, vagyis egy téves előfeltevés diktálta a vezérkar tervezgetéseit, és ezzel lényegében Németország politikáját is. De tévednek azok – nyomatékosította Taylor –, akik a németek tervezgetésében a háború kirobbantásának bizonyítékát látják, ugyanis egy vezérkar mi mást is csinálna békeidőben, mint hogy terveket készít előre, valószínű és valószínűtlen esetekre is. Egy terv elkészítése nem jelenti azt, hogy a tervezők akarják is azt a háborút, pláne, hogy kirobbantják.
Mit lehet tenni akkor, ha egyszerre két fronton kell hadat viselni, és a fixa idea szerint a kétfrontos háborúhoz nem áll rendelkezésre elegendő erőforrás? Schlieffen azt válaszolta, hogy mindenképp Németországnak kell elsőként támadnia, és az első csapásnak olyan megsemmisítőnek kell lennie, hogy azzal menten kiütik a háborúból egyik ellenfelüket. Mivel Oroszországot lehetetlennek tűnt hetek alatt két vállra fektetni az óriási távolságok miatt, Franciaországot választották elsődleges célpontnak. Ám Franciaország németországi határa meg volt erősítve, ezért már az 1890-es években eldöntötte a német vezérkar, hogy a Párizsba menő útnak Belgiumon át kell vezetnie, noha hosszú idő telt el, amíg a teljes tervet kimunkálták: 1905-ben készült el a hírhedt „Schlieffen-terv”.
A francia erődítményrendszer megkerülése mellett a másik lényeges eleme az volt a Schlieffen-tervnek, hogy Franciaország legyőzésére mindössze 40 napot szánt, és nem lehetett helye késésnek, mert különben Oroszország mozgásba lendül, és Németország nem tudja kikerülni a kétfrontos háborút. A kényszeres sietség azt jelentette, hogy abban a pillanatban, amikor a németek elindítják a mozgósítást, a háború mellett is döntenek.
Ki a felelős?
Taylor „menetrend-elmélete” tehát azt hangsúlyozza, hogy az első világháborút egyik nagyhatalom se robbantotta ki, hanem tulajdonképpen a támadók elrettentésére szánt fegyverkezés, a mozgósítás kérlelhetetlen logikája, a menetrendek változtathatatlansága, a kölcsönös félelmek mennyisége ért el egy „kritikus tömeget”. Amint Oroszország a németektől való félelme miatt általános mozgósításba kezdett a részleges helyett, hogy elrettentse a Monarchiát, a beszorított Németország számára nem maradt más lehetőség, mint hogy
Ha pedig mégis háborús felelőst kell keresni, akkor az egy halott ember: az 1913-ban elhunyt Alfred von Schlieffen, mert az ő ideája volt, hogy Németország nem tehet különbséget mozgósítás és háború között. Vagyis a 19. századot lezáró világháborút elindító mozgósítási hullám tragikus csúcspontja volt a vasutak korának, a megelőző évszázad technikai fejlődésének, amely végül rabul ejtette az embereket.
E. H. Carr szerint egy történész munkája nemcsak annak a kornak a forrása, amelyről szól, hanem annak is, amikor készült. Ebbe belegondolva nyilvánvaló, hogy az atomfegyverkezés ellen kampányoló, a nukleáris fegyverzet csökkentéséért síkra szálló, pacifista, Campaign for Nuclear Disarmament-résztvevő Taylorban az 1960-as évekbeli hidegháborús pszichózis munkált, amikor elméletét kiokoskodta. Félt attól, hogy az Egyesült Államokban vagy a Szovjetunióban lesz egy magas rangú katonai vezető vagy politikus, aki a másiktól való félelmében úgy dönt, hogy nincs más megoldás, le kell csapni előbb, meg kell nyomni a rakétákat visszavonhatatlanul kilövő „piros gombot”.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
