Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1982. április 3-án bejelentette, hogy Argentína megszállta a Falkland-szigeteket. Egy nappal korábban az argentin erők – az egyre népszerűtlenebb katonai junta utasításait követve – a haditengerészet és hadsereg bevetésével támadást indítottak, amely gyorsan legyűrte a szigetek védelmét biztosító, brit haditengerészekből és önkéntesekből álló Falkland-szigeteki Védelmi Erők ellenállását. Válaszul – kabinetje számos tagjának ellenvetéseit félresöpörve – Thatcher elrendelte, hogy egy haditengerészeti kötelék induljon útnak a délnyugat-atlanti vizekre.
Mikor a csapásmérő kötelék közeledett a célponthoz, számos összeütközésre került sor a brit és az argentin erők között az égbolton és a szigeteket körülvevő vizeken. Mindkét oldal elszenvedett veszteségeket, a brit Királyi Haditengerészet több hajót is, ám elsüllyesztette – talán az egész háború legellentmondásosabb eseményeként, mivel erre a britek által a szigetek körül kijelölt hadiövezeten kívül került sor – az ARA General Belgrano argentin könnyűcirkálót, amely 323 matrózát vitte magával a hullámsírba.
A britek egy kockázatos partraszálló hadműveletet hajtottak végre május 21-én a San Carlos Water öble környékén, amely „Bombapálya” néven lett ismert arról, hogy a merész argentin pilóták alacsonyan repülve számos bombázóküldetést hajtottak itt végre.
Miután megvetették a lábukat a parton, a britek a szigeteken több helyen is csatákat vívtak az argentinokkal, például Goose Greennél – ez talán a leghíresebb összecsapás lett Herbert Jones alezredes halála miatt, aki személyesen vezette katonáit rohamra egy megerősített argentin állás ellen –, illetve a főváros, Stanley körüli magaslatoknál. Amikor a brit gyűrű kezdett bezáródni a főváros körül, az argentin sereg letette a fegyvert 1982. június 14-én – e napot ma a „Felszabadulás napjaként” ünneplik a Falkland-szigeteken.
A szigetcsoport visszavétele véres küzdelem volt: 649 argentin és 255 brit katona halt meg, illetve három helyi civil lakos. De a szenvedésnek nem volt vége a fegyverek elhallgatásával: a pszichológiai hatásokat máig érzik a veteránok, a családjaik, illetve a falkland-szigeteki lakosok. És ahogy ebből a cikkből is kiderül,
A szigetlakók szép új világa
A falklandi háború utolsó napjaiban, miközben a brit Királyi Haditengerészet a Stanley körüli argentin pozíciókat lőtte, egy tüzérségi lövedék csapódott egy lakóházba. A házban oltalmat kereső családok számára a következmények katasztrofálisak voltak, Doreen Bonner és Sue Whitley (egy walesi születésű háztartástan tanár) azonnal meghalt. A 81 éves Mary Goodwin nem sokkal később halt bele sérüléseibe. A felesége elvesztése jelentette sokkból felépülni képtelen Harry Bonner is meghalt a háború negyedik, a hivatalos statisztikákban nem szereplő civil áldozataként.
A falkland-szigetekiek számára az 1982 júniusában kivívott brit katonai győzelem a szabadságot jelentette: felszabadulást egy megszálló erő uralma alól. De ahogy Doreen és Harry Bonner, Sue Whitley és Mary Goodman sorsa is bizonyítja, ennek a felszabadulásnak bizony ára volt.
Amikor a száműzött kormányzó, Rex Hunt 1982 júliusában visszatért a szigetekre, feltűnt neki, hogy az emberek kezdetben mennyire nem akarnak beszélni tapasztalataikról. „A háború után egy jó évig a stanley-i emberek nem akartak beszélni róla – írta később önéletrajzában. – A második évben aztán alig akartak másról beszélni. A harmadik évben elkezdtek előrefelé tekinteni.” A háború előtt komoly egzisztenciális félelmek övezték a falkland-szigeteki közösség jövőjét. A hosszú évek gazdasági és demográfiai stagnálása arra ösztönözte a brit külügyminisztériumot és a kormányt, hogy megvizsgálják a szigetek feletti uralom feladását és a fennhatóság fokozatos átadását Argentínának, egy „visszabérlési” folyamaton keresztül.
A háború teljesen felülírta mindezt. A Thatcher-kormány, a hazai nacionalista felbuzdulás hullámait meglovagolva, illetve a dél-atlanti térségben kijelölt új stratégiai célok mentén egy sor intézkedést fogadott el, amelyek átírták a szigetek sorsát. Felgyorsult a földreform, életbe lépett az új alkotmány, kiterjesztették az önkormányzatiságot, megemelték a közvetlen segélyeket, újjáépítették a stanley-i repülőteret, valamint egy teljesen új légierő-bázist is létesítettek Mount Pleasantnél. 1986-ra a szigetek lakói kezdték learatni a kiterjesztetett és kizárólagos halászati zóna „termését”. Halászati engedélyeket adtak ki, ezzel pedig egy teljesen új és igencsak jövedelmező pillérét teremtették meg a szigetek gazdaságának.
A Falkland-szigetek a diplomáciai kapcsolatok terén is jóval magabiztosabbá vált, az Egyesült Királysággal 1982 előtt fenntartott „gyarmati viszony” árnyait lerázva, a falkland-szigetekiek ma már saját magukat képviselik az ENSZ-ben. Cristina Kirchner elnöksége alatt Argentína újra elővette a szigetek feletti fennhatóságára vonatkozó igényeit (a folyamat a háború 30. évfordulóján, 2012-ben tetőzött). Válaszul a szigetek kormányzata kiírt egy népszavazást – amelyre nemzetközi megfigyelőket is meghívtak, hogy növeljék az eredmények nemzetközi elfogadottságát – a szigetek sorsára vonatkozóan. Az eredmény elsöprő lett: három híján az összes szavazatot (99,8 százalék) arra adták le a választók, hogy a szigetek maradjanak meg brit tengeren túli területként.
Dacos argentin vereség
Az országot 1976 óta irányító, hírhedt katonai juntát 1983-ban eltávolították a hatalomból. A falklandi háborúban elszenvedett vereséget gyakran a bukáshoz vezető út legfontosabb állomásaként írják le, de igazából már évekkel korábban gyűlni kezdett az elégedetlenség a katonai diktatúrával szemben. A Malvinas (a Falkland-szigetek spanyolul Islas Malvinas) visszafoglalásával járó eufória 1982 áprilisában sem tudta megfordítani a trendet.
Kezdetben a háború hagyatékát – és a hazatérő katonákat – nagyrészt elzárták a közvélemény elől, elrejtették a zárt katonai bázisokon. Ez különösen káros volt a katonák számára, akik közül sokan sorozottak voltak, minimális katonai kiképzéssel. Más katonáknak nehézséget okozott munkát találni, és „őrültnek” lettek bélyegezve a háborúban átélt élményeik hatására. Az elszenvedett pszichológiai traumákat csak súlyosbította az elhallgatás és az elszigeteltség érzése, egyesek saját kezükkel vetettek véget életüknek.
Az 1980-as és 1990-es évek egymást követő demokratikus kormányzatainak egyszerre kellett menedzselnie a hagyományosan erős hadsereg politikára és a közéletre gyakorolt befolyásának visszaszorítását, és azt a törekvést, hogy elismerjék a haderőnek az 1982-es háborúban játszott szerepét. E kettősség miatt nehéz volt mindenki kedvére tenni – a hadsereg és a veteránok közül egyesek úgy érezték, a kormány kiárusította őket, avagy „demalvinizálta” a társadalmat.
A Falkland-szigetek feletti ellenőrzéssel összekapcsolódó „területi nacionalizmus” fokozatosan egyre látványosabbá vált a 20. században, a tantervekben és olyan térképeken is, amelyeken a vitatott hovatartozású területeket Argentína részeként mutatták be (ezeken a délnyugat-atlanti térséget és az Antarktiszt is így ábrázolták). A szigetekre való utalások csak sokasodtak az 1982-es háború után, például a szigetek körvonalainak megjelenésével emlékműveken, futballmeccseken kifeszített transzparenseken, graffitikon, sőt később iskolai egyenruhákon és bankkártyákon is.
Néstor Kirchner és felesége, Cristina 2003 és 2015 közötti, egymás követő elnöki hatalmának idején a szigetek feletti uralom igénye még nagyobb lendületet kapott. Cristinát egyenesen a „Malvinas Vasladyje”-ként is emlegették. A Kirchner-rezsim szólamai különösen jól rezonáltak az ország déli részének lakossága körében, ahol a háború évfordulói még mindig az intenzív mozgósítás és az argentin légitámaszpontok elleni brit támadásokra felkészülő gyakorlatok emlékeit hozzák elő. Manapság argentin iskolások lelkesítő előadásokkal emlékeznek a „malvinasi menetelésre”, „megtisztelik a nemzeti büszkeség jelképét” és gyászolják „az elveszett déli gyémántot”, miközben a Malvinast Argentína elidegeníthetetlen részeként mutatják be.
Szokás mondani, hogy kevés dolog képes nemzeti egységbe kovácsolni az argentinokat, de a fociválogatott és a Malvinas a két kivétel. Egyelőre kevés esély látszik rá, hogy az emlékezés hangneme a megbékélés irányába mozduljon el. A falklandi háborút hiába vívták bő négy évtizede, de Argentínában máig izzik a vágy, hogy véget vessenek az Egyesült Királyság „törvénytelen megszállásának” a Malvinason.
A britek „nemes hadjárata”
A brit kormány 1982. július 26-án emlék-istentiszteletet tartott a londoni Szent Pál-székesegyházban a falklandi háborúban elesett katonák családjai számára. A kormány kizárólag a győzelem ünneplésére kívánt fókuszálni, azt közvetítve az elesettek családjai felé, hogy szeretteik áldozata megérte. Az anglikán egyház ezzel szemben nem csupán a 255 elesett brit katona halála, hanem a háború egésze miatt szerette volna kifejezni sajnálkozását, hogy ezzel is utat mutassanak az Argentínával való megbékélés felé.
Így nem csoda, hogy az esemény egyfajta kompromisszum lett. Ugyan végül az anglikán egyház egyes vezetőinek akarata ellenére nem hangzott el prédikáció spanyol nyelven, Canterbury érseke, Robert Runcie (aki Normandiában szolgált a második világháború alatt), miközben méltatta a brit erők bátorságát, a háborút „az ember kudarcaként” írta le, és a gyülekezetet emlékeztette arra, hogy imádkozzanak mind a brit, mind az argentin áldozatokért.
A falklandi háború pillanatnyi diadalt jelképezett egy olyan korszakban, amikor a britek életét a gazdasági nehézségek, a magas munkanélküliség és a folyamatos „hanyatlás” érzetének mérgező keveréke uralta. Az Atlanti-óceánon aratott győzelem megmutatta, hogy továbbra is képesek látványos győzelemmel megvívni egy háborút. A háború megváltoztatta Thatcher miniszterelnökségét: egy csapásra nemzetközi hírességet csinált belőle. Kritikusai elcsendesedtek, ő pedig élvezte a kemény döntésekre képes vezető népszerűségét.
Ezen felbátorodva nekikezdett annak, amit később „thatcherizmusként” ismertünk meg. Állandóan a „falklandi szellemre” hivatkozva nekiment a bányászoknak, megtámadta a hatalmával szembeszegülő nagy-londoni önkormányzatot és felvette a harcot az IRA ellen. „A falklandi háború jelentősége hatalmas volt mind Nagy-Britannia önbizalmára, mind a világban betöltött szerepére – írta Margaret Thatcher 1993-as, A Downing Street-i évek című könyvében. – Az 1956-os szuezi fiaskó óta a brit külpolitika egyetlen hosszú visszavonulás volt. A falklandi győzelem megváltoztatta ezt.”
Thatcher utódai a Downing Street 10-ben önjelölt globalisták lettek: készek arra, hogy megvívjanak úgynevezett „kiválasztott” háborúkat. Tony Blair (1997–2007) és David Cameron (2010–2016) egyaránt külföldre küldték a brit erőket harcolni, amelyben segítette őket a védelmi költségvetés, amely számolt egy „Falkland-eshetőséggel”. Aztán ott van a „Falkland-pillanat” – minden Thatcher utáni brit miniszterelnököt ez alapján ítéltek meg. Azt is lehet mondani, hogy a 2019–2022 között hivatalban lévő Boris Johnsonnak két ilyenje is volt: a Covid-járvány, illetve az orosz–ukrán háború.
A falklandi háború egész Nagy-Britanniában felszította a patriotizmust – ehhez a sajtó is erőteljesen hozzájárult, amelynek egy része (különösen a Belgrano elsüllyesztése után) átcsúszott tudósításaiban a diadalittas ünneplésbe. Ahogy az 1940-es dunkerque-i és angliai csaták, a falklandi háború is kulturális alapkővé vált a brit médiában, annak jelzéseként, ha a lakosságot egy külső (vagy belső) veszély elleni egységre, a hit megőrzésére akarják sarkallni. Ez különösen látványos volt a háború 30. évfordulóján, 2012-ben. Argentína éppen újra hangosan kinyilvánította a szigetekre vonatkozó területi igényeit, Nagy-Britanniát pedig takarékossági intézkedések kötötték gúzsba, fegyveres erői a Közel-Keleten voltak lekötve. A falklandi „nemes hadjárat” emléke jól jött, hogy segítségével vissza lehessen állítani a bizalmat az ország polgári és katonai vezetésében.
Jó tíz évvel később a politikai helyzet hasonlóan bizonytalan. A brexit keltette gazdasági hullámverés még nem ült el, az országot pedig politikai és kulturális törésvonalak szabdalják szét, miközben próbál valamit kezdeni az Ukrajna elleni orosz agresszió nyomán kialakult helyzettel is. A falklandi háború így továbbra is a nemzeti összetartozás és a büszkeség forrásaként szolgálhat.
A cikket Litván Dániel fordította.
