Figyelmeztetés nélkül érkeztek, és olyan gyorsan csaptak le, mint a guillotine pengéje. Ahogy 1307. október 13-án, pénteken hajnalodni kezdett, a király több száz katonája rohanta le a templomos lovagok lakhelyeit, összeterelve és vasra verve a templomos testvéreket. A templomosokat teljesen váratlanul érte, ami történt – az ellenük felhozott vádak pedig elképesztőek voltak. Ezek szerint a lovagok sátánista ceremóniákban vettek részt, leköpték és megtaposták a feszületet, bálványokat imádtak, csókot adtak egymás köldökére, péniszére, ajkára és ánuszára profán szertartásaik keretében.
Hatalmas fordulat volt mindez az Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendő vallási-katonai szervezet történetében. Közel két évszázadon keresztül, a lovagrend jeruzsálemi, 1119 körüli megalapítása óta a templomosok feladata volt védelmet nyújtani a Közel-Kelet keresztes államainak, illetve az oda tartó zarándokoknak. A templomosok az egész keresztény világ csodálatát kivívták a harcokban tanúsított bátorságukkal, és a megingathatatlan hittel, amellyel Istent szolgálták. Most pedig hirtelen átkokat szórtak rájuk, és támadások kereszttüzébe kerültek. Miért és hogyan történt ez a drámai fordulat?
A kínzás hatására mindent elismertek
A templomosok elleni támadás fő mozgatóereje IV. (Szép) Fülöp francia király volt. Fülöp látszólag nagyon istenfélő volt, de folyamatosan pénzhiánytól szenvedett, már korábban is előfordult, hogy lecsapott egy-egy csoportra, hogy könnyen pénzhez jusson. Az 1290-es évek elején letartóztatta az összes „lombard bankárt” – így nevezték az itáliai pénzkölcsönzőket – Franciaországban, elkobozva javaikat. 1306-ban pedig száműzte a franciaországi zsidó közösségeket és elkobozta vagyonukat.
Ezúttal a templomosokat vette célba – egy újabb híresen vagyonos csoportot. V. Kelemen pápát rákényszerítették, hogy hozzájárulását adja az eljáráshoz, és 1307-ben az egyházfő elrendelte a templomosok őrizetbe vételét. Ekkor kezdődött a kínvallatás.
A borzalmas bűnökkel megvádolt templomosok közül néhányan ártatlanságukat hirdették, közülük 36-an haltak bele a kihallgatások első hullámába Párizsban; dacos vallomásaikat eltüntették az eljárás irataiból. A legtöbben azonban gyorsan elismerték bűnösségüket. A kínzás Franciaország-szerte bevett része volt a gyanúsítottak kihallgatásának:
Egy, a Toulouse-tól északkeletre található Albiból származó templomos pap elmondta, hogyan égették meg tűz fölött a lábát. Ez nem csak egy kis kényelmetlen pirítás volt: néhány nappal később két csont esett ki a megégetett lábában elhalt húsból. Egy templomos testvér később arról beszélt, hogy úgy vették rá a vallomástételre, hogy „súlyokat akasztottak a nemi szervére és más testrészeire.”
Egy másik francia templomos, a Gizy-i Ponsard testvér lefegyverző őszinteséggel beszélt a kínvallatás hatalmáról, összefoglalva annak előnyeit és hátrányait. Amikor 1309 novemberében egy pápai küldöttség elé állt, állította, hogy az ellene felhozott vádak koholmányok, de hozzátette, hogyha fogvatartói meg akarnák kínozni, akkor bármibe beleegyezik, amit kívánnak tőle. Jegyzőkönyvbe akarta mondani, hogy bármit bevall – ha megkínozzák.
A következő hónapokban özönlöttek a vallomások. Sátánizmus, eretnekség, szexuális perverziók és korrupció – a francia templomosokkal kapcsolatban minden vád beigazolódni látszott. Ahhoz képest, hogy a vádak milyen kirívó, obszcén és súlyos bűnökről szóltak, még az a meglepő, hogy további négy év múlva került csak sor a rend végleges feloszlatására.
Pápai ediktum
Templomosok azonban nem csak francia földön voltak, ez a nemzetközi rend Európa minden keresztény népéből tagokat tudhatott sorai között. Mi lett a sorsa a templomosoknak például a La Manche túlpartján? Végül is ekkor még Anglia is katolikus hitű volt. Ugyan II. Eduárd angol király kezdetben kételkedett a rend ellen felhozott vádakban, 1307 decemberében utasítást kapott a pápától, hogy tartóztassa le a templomosokat – és ezt 1308 januárjában meg is tette. Nemsokára a 144 angliai és írországi templomosból csak egy maroknyian maradtak szabadlábon.
Az angliai és a franciaországi templomosok szoros kapcsolatban álltak egymással, így aztán a La Manche két oldalán található rendtagok minden valószínűség szerint egyaránt bűnösek (vagy még inkább: egyaránt ártatlanok) kellettek legyenek a felhozott vádpontokban. Azonban a két csoport sorsa döbbenetesen máshogy alakult 1307 októbere után – leginkább azért, mert az angol jog nagyon eltért a franciától. A XIV. század eleji Angliában a királynak jóval kevesebb befolyása volt az ítélkezési folyamatra, az angol bíróságokon nem működött inkvizíció.
A gyanúsítások vizsgálatával közelebb juthatunk annak a történészeket évszázadok óta foglalkoztató kérdésnek a megválaszolásához, hogy vajon elkövették-e a templomosok annak legalább egy részét, amivel vádolták őket, vagy egy kolosszális kirakatper áldozatai lettek? Az angliai vádak egyik fontos eleme volt, hogy a templomosok vezetői szándékosan távoli vidékekre küldték meghalni azokat az „árulókat”, akik felhívhatták volna a figyelmet az üzelmeikre. Két dominikánus barát arról beszélt, hogy a bajkeverő templomosokat lepecsételt levelekkel küldték Keletre, a levelekben pedig arra vonatkozó utasítások voltak, hogy a címzett ölje meg a levél átadóját. Ez a történet egy igen régi toposz: később aztán méltóan drámai és nem kevésbé fiktív helyet talált Shakespeare Hamletjében.
Természetesen sok, Angliában szolgáló templomost küldtek külföldre – a harc és a tengeren túli szolgálat volt végül is az, amire vállalkoztak a rendbe történő felvétellel. Valódi bizonyítékok és bűntettek hiányában az inkvizítorok csak a felszínt kapargatták ezekkel a vádakkal.
A vagyon
De egyetlen másik súlyos vádnak sem volt alapja? Tényleg hihetetlenül gazdagok voltak a templomosok, és kincseket harácsoltak össze maguknak? Ez a vád nem volt teljesen irracionális. A keresztes hadjáratokhoz szükséges pénznek érkeznie kellett valahonnan, és a templomosok adómentességeket és birtokokat kaptak, hogy finanszírozni tudják a Szentföld védelmét. Nem túl meglepő, hogy más, ezen előnyöket nem élvező rendek hamarosan kapzsisággal és harácsolással kezdték vádolni a templomosokat.
Azonban az angol templomosok esetében szó sincs titokban összeharácsolt kincsekről, a rend vagyona alaposan dokumentálva volt. A királyi tisztviselők is számbavették a testvérek vagyontárgyait, először 1308 januárjában, az első letartóztatások idején, majd egy évvel később, 1309 márciusában is. Egyetlen sátáni bálvány vagy eltitkolt kincs sem maradhatott volna rejtve, ám a feljegyzésekből az a kép rajzolódik ki, hogy a templomosok személyes vagyontárgyai meglepően szegényesek voltak. Londonban a király emberei csupán néhány ruhát és faliszőnyeget foglaltak le; két számszeríjat és néhány kardot; két könyvet; néhány vas evőeszközt és egyéb egyszerű eszközöket. Semmilyen nemesfém nem került elő, kivéve egy bizonyos Herdwicki Richárd tulajdonából, akinél két ezüstkupát és 12 ezüstkanalat találtak.
Akadt vajon eltitkolt vagyon? Összesen 53 ezüstkanalat említenek az összeírások, ebből hatot az agg és beteg templomosok számára épített ispotályban, a Cambridge közeli Denney-ben. Tehát minden második, angol földön letartóztatott templomosra jutott egy ezüstkanál – nem éppen eltitkolt kincshalom. De még Franciaországban – ahol a rendet teljesen váratlanul érték a letartóztatások és házkutatások – sem találtak hatalmas kincseket.
Sötét lovagok?
Talán a legsúlyosabb vádak azzal kapcsolatban érték a templomosokat – és ezek ma is ott keringenek a titkos társaságokról szóló bizarr történetek között az internet egyes szegleteiben –, hogy a rend valamiféle titkos sátánista szektává alakult.
Egy titkos szektának mindenekelőtt egy dologra van szüksége: titkosságra. Azonban a templomosok soha nem zárták el magukat a társadalomtól. Híres New Temple nevű rendházuk, londoni főhadiszállásuk hozzájárult a templomos legendák kialakulásához az impozáns falaival, gazdagságával, pénzügyi manővereivel. Azonban, ahogy annyi esetben a templomosok kapcsán, semmi sem az, aminek látszik. A New Temple egy nyüzsgő és teljesen nyilvános pénzügyi, vallási, jogi és kereskedelmi központ volt, teljes ellentéte a sötét összeesküvéseket szövő, borzalmas rituáléknak otthont adó titkos főhadiszállásnak.
A vádak között szerepelt az is, hogy a templomosok beavatási szertartásai valamiféle titokzatos rituálék lettek volna. A rendbe való belépéshez kapcsolódó ceremóniák különösen érdekelték az inkvizítorokat, akik úgy képzelték, hogy ez a rituálé volt a pillanat, amikor az elkötelezett és lelkes jelentkezőket szembesítették azzal, hogy a rend valójában csak álcája a Sátán imádásának. Igaz lehetett ez? Szerte Nyugat-Európában, a rendhez csatlakozni vágyó ifjak általában a lakhelyükhöz legközelebbi templomos intézménybe mentek, így istenfélő, gyakran befolyásos családjaik kéznél lettek volna, ha bármilyen gyanús dologról akarnak beszámolni. Ezek a családok biztosan támogatták volna sarjaikat a szörnyű eretnekségek feltárásában.
Tény, hogy sokan hagyták ott a templomos rendet, egyesek valamilyen kihágás miatt, mások azért, mert nem bírták megszokni a rend által megkövetelt kemény életvitelt. De közülük – pedig gyakran távoztak sértetten – sem mesélt senki bármiféle borzalmas gaztettről. Az ártatlanság legmeggyőzőbb bizonyítékai azonban – különösen a sátánizmusra vonatkozó vádak esetében – a templomosok tárgyalásairól hiányzó tárgyak voltak. Pontosan azért nem is foglalkoztak ezekkel a bírák, mert hiányuk túlságosan meggyőző lett volna.
Amikor a rendet feloszlatták Franciaországban, jegyzék készült a templomosok minden tulajdonáról. A rend tagjai nem tudhattak a közelgő letartóztatásokról, tehát minden „bálványnak” ott kellett volna lennie a templomosok kincsestáraiban és szentélyeiben. Akadtak feszületek – kicsik és nagyok, értékesek és értéktelenek –, ahogy ez egy vallási rend esetében várható is, de mind gyanúsan jó állapotban. Ez különösen zavarba ejtő volt, hiszen a rendbe belépőknek állítólag rá kellett taposniuk a feszületre, majd levizelniük azt.
Valójában a gondosan összeírt jegyzékek semmi többet nem tárnak fel, mint olyan ereklyéket, szent tárgyakat és kiegészítőket, amelyek egy, az elmélyült szellemi munkával kevésbé foglalkozó szerzetesrend mindennapjaihoz kellettek. Akkor tehát miért csaptak le a rendre, bármilyen valódi bizonyíték hiányában? A kapzsiság és a hiszékenység biztosan nagy szerepet játszott, a templomosok ingatlanvagyona kétségtelenül csábító volt. De a templomosok „bűnének” megértéséhez a legfontosabb a szerepük – vagyis inkább a hiányának – megismerése.
A hasznosság vége
Amíg a templomosok fontos részt vállaltak a keresztény Közel-Kelet védelmében, senki nem vádolta őket semmi komoly dologgal. De 1291-ben Akko, az utolsó szentföldi keresztény erősség is elesett, május 18-án a mamlúk seregek betörtek a város falain belülre. A templomos nagymester Beaujeu-i Vilmos összegyűjtötte embereit egy utolsó rohamra, de csüggesztően kevesen voltak, nem többen mint „10 vagy 12 testvér és Vilmos saját háztartásának fegyveres tagjai.” Ebben az utolsó csatában egy templomos fegyverhordó alig tudott kikászálódni halott lovának teteme alól, miközben görögtűzzel teli lövedékek csapódtak be körülötte. Olyan súlyos találatokat kapott, hogy „köpenye meggyulladt. Nem volt senki, aki segítsen neki, így arca megégett, majd az egész teste, és úgy égett, mintha egy fortyogó üstbe került volna, és ott halt meg.” De a hősiesség nem ért semmit, Akko eleste egyben a közel-keleti keresztes államok végét is jelentette.
A templomosok kétségtelenül követtek el számtalan kisebb bűnt és kihágást. De az emberi természet átlagos gyengeségén túli vádakat felfújták, ezekre gyakorlatilag semmilyen bizonyíték nem volt a megkínzott és megfélemlített emberekből kicsikart, komolyan nem vehető vallomásokon kívül. Igazi „bűnük” sokkal prózaibb volt, mint amiket a korabeli, illetve a modern összeesküvés-elméletekben olvashatunk. Senkinek nem volt szüksége már egy elit és drága haderőre a kereszténység határainak védelmére – a templomosok okafogyottá váltak. 1312 márciusában végül meg is született a pápai döntés a rend feloszlatásáról, a templomos lovagrend hivatalosan megszűnt létezni.
Portugáliában Krisztus Lovagrendje néven újraéledt egy utódszervezetük 1318-ban, másutt, így Magyarországon különböző szerzetesrendekbe léptek be a volt templomosok, főleg a johannitákhoz és a pálosokhoz.
A cikket Litván Dániel fordította.
