Az az egyiptomi királynő, akit a rómaiak szenvedélyesen gyűlöltek, VII. Kleopátra volt, Kr. e. 30 végére hírneve elérte mélypontját. Elvégre ő volt az a „végzetes szörnyeteg”, aki Marcus Antoniust úgymond elcsábította és egy olyan szövetségbe csalogatta, amely végül vereséget szenvedett Róma leendő császárától, Octavianustól. Az egész mocskos történet az említett év korábbi szakaszában kulminált: amikor Octavianus erői megközelítették Alexandriát, az egyiptomi fővárost, a pár öngyilkos lett.
A történetnek azonban van egy másik oldala is: Kleopátra nevének meghurcolásával egyidőben Rómában tetőpontjára hágott az Octavianus által elfoglalt Egyiptom iránti lelkesedés. Kirobbanó érdeklődés övezte az egyiptomi művészetet – a díszes freskóktól kezdve a testes piramisokig, amelyek egyik példája Caius Cestius Epulónak a város déli részén, a Szent Pál-kapunál (Porta Ostiense) épült lenyűgöző síremléke volt.
Miközben tehát Rómát felemésztette a Kleopátra iránti gyűlölet, a szülőföldje iránti csodálatot semmi sem homályosíthatta el. Akit ez a kettősség nyilván zavarba ejtett, az Antonius és Kleopátra egyetlen lánya, Kleopátra Szeléné volt. A Kr. e. 40-ben született és az alexandriai királyi palotában nevelkedett Kleopátra Szeléné körülbelül 10 éves volt, amikor szülei megölték magukat. Őt és ikerfivérét, Alexandrosz Hélioszt, valamint öccsüket, Ptolemaiosz Philadelphoszt Octavianus Rómába vitte, ahol nővérének, Octaviának (nem mellesleg apjuk, Marcus Antonius korábbi feleségének) Palatinus-dombi otthonába költöztette őket.
Miközben Octavianus életrajzírója, Suetonius állítása szerint a (későbbi) császár egyfajta kedves apafigura volt a gyermekek életében – aki ragaszkodott hozzá, hogy úgy gondoskodjanak róluk, mintha a saját utódai volnának –, e döntésében kétségtelenül volt bizonyos politikai megfontolás is. A gyermekek felügyeletét megtartva ugyanis minden lehetséges veszélyt semlegesíteni tudott, ami Róma Egyiptom fölötti hatalmát fenyegette.
A Nap és a Hold
Ez a felügyelet először Octavianus hármas diadalmenetén vált nyilvánvalóvá, amelyet Kr. e. 29 nyarán rendeztek katonai sikereinek megünneplésére. A diadalmenet harmadik, egyben utolsó napján az egyiptomi hódításról emlékeztek meg. Az elárvult gyermekek anyjuk képmása mellett haladtak, amelyet a Kleopátrát a feltételezések szerint megölő kígyók fontak körül. Kleopátra Szeléné a Hold, Alexandrosz Héliosz pedig a Nap jelmezét viselte (azon égitestekre utalva, amelyekről Antonius elnevezte őket), hogy a menet útvonalát szegélyező tömeg biztosan felismerje őket. Szerencséjükre – Róma más ellenségeitől, például a gall Vercingetorixtól eltérően – az ő esetükben a katonai parádé nem rituális kivégzéssel végződött.
Ám a diadalmenet után mit kezdjenek egy hercegnővel, akinek már nincs királysága? Octavianus gondoskodott róla, hogy Antonius többi életben maradt gyermeke hagyományos római nevelésben részesüljön. Kleopátra Szeléné helyzete azonban nem volt egyértelmű, végül is Antonius Kr. e. 34-ben Kréta és Cyrenaica (a mai Líbia egy része) saját jogú királynőjévé nyilvánította, és
Octavianus szerencséjére a megoldás egy másik védence, Gaius Julius Juba képében tűnt fel, Kleopátra Szelénéhez hasonlóan Juba is egy trónfosztott, száműzetésben élő királyi család utolsó sarja volt. Apja, I. Juba a Szaharától északra elterülő Numidia királya, a Julius Caesar és Pompeius közötti polgárháború vesztesét támogatta. Pompeius veresége után – mint Kleopátra – ő is öngyilkos lett, királyságát, kincseit és utódait pedig Róma kisajátította. Csakúgy, mint Kleopátra Szelénét, Jubát is egy katonai parádén tették közszemlére, éspedig Julius Caesar Kr. e. 46-os négyszeres diadalának ünnepségén. Juba akkor még csecsemő volt, és Caesar életrajzírója, Plutarkhosz szerint „ő volt minden idők legboldogabb foglya”.
Kleopátra Szeléné és II. Juba Kr. e. 25 körül házasodott össze, majd útnak indították őket az újonnan megalapított klienskirályságba, a mai Marokkót és Algériát magába foglaló Mauretaniába. Frigyüket Augustus udvari költője, Mütilénéi Krinagorasz versben énekelte meg: „Világ nagy szomszédos részei, melyeket a fekete Etiópiából duzzadó Nílus választ el, közös királyokat hoztatok létre mindkettőtöknek, eggyé téve Líbia és Egyiptom népét. Tartsák hát meg a királyok gyermekei apáiktól az erős uralmat mindkét ország felett”.
A látható királynő
Mauretania volt az egyetlen római klienskirályság a birodalom nyugati részén. A hatalmas terület jelentős természeti forrásai közé tartozott sok olyan, a rómaiak által vágyott luxuscikk, mint a bíborszínezék, az Atlasz-ciprus (lakkciprus, szandarakfa), az arénákban legyilkolt egzotikus állatok, valamint az olyan alapvető élelmiszerek, mint a gabona és a hal. Sok különféle őslakos népcsoport lakta, akiket ma összefoglaló néven berberekként emlegetünk. A régió földközi-tengeri partja mentén görög és római kolóniák is voltak.
Míg a Római Birodalom szívében élő befolyásos nőktől csak a hatalom háttérből való gyakorlását várták el, a végeken – az olyan királyságokban, mint Mauretania – uralkodó királynők sokkal láthatóbbak voltak. Természetes módon tevékenykedtek királyságuk kormányzásának minden területén; alattvalóik egyenesen sértve érezték volna magukat, ha nem vesznek részt benne szívvel-lélekkel. Kleopátra Szeléné pedig egész gyermekkorában anyjától is pontosan ezt látta, aki nem csupán királyságát irányította és az ókori Mediterráneum minden részéből érkező követségeket fogadta, hanem olyan más befolyásos nőkkel is találkozott és levelezett, mint Amanirenasz, az Egyiptommal szomszédos Kusita Királyság uralkodónője. Kleopátra Szeléné valószínűleg nem látott okot rá, hogy királynőként miért ne tegye ő is ugyanezt.
Így hát nem meglepő, ha nem volt hajlandó félreállni és átengedni Jubának közös uralkodásuk irányítását. Végtére is ő rendelkezett tekintélyesebb felmenőkkel, egészen Ptolemaioszig, Nagy Sándor hadvezéréig visszamenőleg, és a római uralkodócsaládhoz is közvetlen kapcsolat fűzte leány féltestvérei és apai nagyanyja, Julia által. A pár tehát együtt uralkodott, amit az általuk veretett pénzérmék is bőségesen igazolnak. A közösen kibocsátott érmék egyik oldalán Juba arcképe látható a latin „Rex Juba” (Juba király) felirattal, míg a másik oldalán Kleopátra Szeléné profilja a görög „Kleopátra Baszilissza” (Kleopátra királynő) jelzéssel. Ugyanakkor említésre méltó, hogy Kleopátra Szeléné önállóan is veretett pénzeket. Ezek nem csupán az önmagára utaló holdsarlókkal voltak tele, hanem olyan egyiptomi motívumokkal is, mint a krokodilok, íbiszek, valamint Ízisz istennő koronája és szisztruma (idiofon csörgő hangszere).
A mindig óvatos és tapintatos házaspár a mauretaniai fővárosnak, Iolnak Octavianus tiszteletére új nevet adott: Caesarea, ám így is megtalálták a módját, hogy a városfalakon belül Kleopátrát és az egyiptomi kultúrát tiszteljék. A házaspár nagyszabású építési programba kezdett, hogy a várost újdonsült dinasztiája méltó székhelyévé tegye, amihez nyilvánvalóan Kleopátra Szeléné korábbi alexandriai otthona és anyjának ottani építkezései adták az ihletet. Építettek egy világítótornyot (a híres pharoszihoz hasonlót) a kikötőben, egy nagy alapterületű palotát, egy fórumot, egy színházat és egy amfiteátrumot. Egy szent ligetet is ültettek, továbbá renoválták a régi templomokat és újakat is felszenteltek. Az egyiptomi istenek és istennők hamar népszerűek lettek Mauretaniában; volt egy Ízisz-templom is, ahol Juba krokodilokat szentelt fel. Kleopátra Szeléné korábbi királyságából egyiptomi műtárgyakat is behozattak.
Caesareára tehát sok tekintetben hatással volt Alexandria. Idővel igen kifinomult, multikulturális királyi udvarrá vált, amelyet jól képzett és termékeny görög, római, egyiptomi és afrikai tudósok, illetve tehetséges és kreatív kézművesek népesítettek be. Juba saját írásaiba Egyiptomról, Alexandriáról és a Nílusról szóló történeteket is belefoglalt, amelyek minden bizonnyal Kleopátra Szelénétől származtak. Ő így, a római olvasók számára is elfogadható módon adott új célt anyjáról és korábbi életéről őrzött emlékeinek.
A házaspár utóélete
Kleopátra Szeléné és Juba diadallá változtatta vereséggel, fogsággal, szülei öngyilkosságával terhelt gyermekkorát. Ekkor azonban beütött a katasztrófa. Valamikor az első évezred fordulóján ez az észak-afrikai sikertörténet a királynő korai halálával hirtelen megszakadt. Bár Kleopátra Szeléné halálának pontos idejét nem tudjuk, Mütilénéi Krinagorasz egy másik költeménye talán fényt derít rá, miközben hangzatosan dicséri a halott királynő érdemeit: „Maga a Hold elsötétült, felemelkedett naplementekor, de elrejtette szenvedését az éjszakában, mert látta gyönyörű névrokonát, Szelénét, holtan leereszkedni Hádészba, közös volt fényük gyönyörűsége, így vegyítette saját sötétségét annak halálával.”
Krinagorasz költeményében mintha arra utalna, hogy Kleopátra Szeléné halála egybeesett egy holdfogyatkozással. Ez két lehetséges halálozási időpont feltételezésére késztette a történészeket – Kr. e. 5. március 23. és Kr. u. 3. május 4. –, amelyek mindegyike egy-egy, Caesareában és Rómában látható holdfogyatkozás időpontjával volt azonos. A királynőt egy fenséges mauzóleumba temették, amelynek maradványai ma is láthatók az algériai Sersel közelében. Felesége halála után Juba még két évtizedig uralkodott Mauretaniában, és Kr. u. 21-ben fiukat, Ptolemaioszt nevezte ki társuralkodóvá. (Ne feledjük, hogy ez a név nem apai, hanem anyai felmenőitől származott, ami egy újabb jele annak, hogy Kleopátra Szeléné mennyire támogatta anyja és annak dinasztiája örökségét.)
Kleopátra Szeléné halála után is a királyság jelentős figurája maradt. Egy Tanger közelében felhalmozott kincs olyan érméket tartalmaz, amelyek a Kr. u. 11–17 közötti időszakra datálhatók, s nemcsak olyanok vannak köztük, amelyeket Kleopátra Szeléné és Juba együtt veretett, hanem olyanok is, amelyeket a királynő egyedül bocsátott ki. Ez arra utal, hogy az ő érméit halálakor nem vonták ki a forgalomból, és alattvalói még két évtizeddel később is használták őket. Az, hogy Juba és Ptolemaiosz képesek voltak megszilárdítani közös uralmukat, kétségtelenül részben a feleség és anya időtálló ragyogásának volt köszönhető.
Kleopátra Szeléné nem csupán életében gyakorolt óriási hatást királyságára és a tágabb római világra, hanem később is. Akkor, hogy lehet, hogy ma olyan kevéssé ismerik? A válasz paradox módon talán éppen a sikerében rejlik. A római történetírók főként a birodalom központjában zajló eseményekre koncentráltak, a klienskirályságokat csak olyankor említették meg, ha valami probléma volt velük. Az a tény, hogy Mauretaniáról nem sokat írtak, arra utal, hogy ott simán mentek a dolgok.
Anyjától és más római klienskirálynőktől – így a lázadó britanniai Boudicától – eltérően, Kleopátra Szeléné, úgy tűnik, inkább csendesen győzött, mint hogy lármásan veszítsen.
A cikket Boross Anna fordította.
