Mi történt 1588-ban, és több évszázad elteltével miért ilyen fontos ez az esemény?
1588-ban a globális szuperhatalom uralkodója, II. Fülöp spanyol király (aki I. Fülöp néven uralkodott Portugáliában is) megpróbálta elfoglalni Angliát, megbuktatni a regnáló kormányzatot és a protestantizmust ismét katolicizmusra váltani. Nem sikerült neki, de nem sokon múlt a siker. Dávid és Góliát jellegű küzdelem volt. A 16. század végén a nagyjából 4 millió lakosú Anglia kis országnak számított, és a hatalmas Spanyol Birodalommal kellett szembenéznie, aminek – beleértve Spanyolországot, Portugáliát, Itália spanyol uralom alatt álló részét, Németalföldet és az Észak- és Dél-Amerikában élő gyarmatosítókat és őslakosokat – hozzávetőlegesen 50–60 millió alattvalója lehetett. Nagyon egyenlőtlennek tűnt ez a harc.
Milyen feszültségek vezettek az Armada elindulásához, és volt-e valamiféle elhúzódó incidens, ami aztán kirobbantotta a háborút?
Két régóta húzódó problémáról beszélhetünk. Az első 1494-re nyúlik vissza, amikor a portugálok és a spanyolok megállapodást kötöttek, és deklarálták, hogy minden újonnan felfedezett terület a két hatalom egyikéhez fog tartozni, ez volt a nevezetes tordesillasi szerződés. 1588-ra az angolok már szerettek volna részt kapni a globális kereskedelemből, és innen eredeztethető a konfliktus.
A második ok természetesen a vallás volt. VIII. Henrik angol király szakított Rómával és a protestantizmus egy válfaját honosította meg az anglikán államegyház révén, amely fia, VI. Eduárd uralkodása alatt mélyebb gyökeret vert. De aztán Tudor Mária katolikus lévén visszaállította a katolicizmust, és hozzáment II. Fülöphöz. Amikor Mária 1558-ban meghalt, Fülöp elveszítette az Anglia társuralkodója (vagyis „de iure uxoris”, a „felesége jogán” királya) címet, de mindig arról álmodott, hogy visszatéríti az országot a katolikus hitre.
Fülöp és a Mária után trónra kerülő I. Erzsébet királynő 10 évig egészen jól kijöttek egymással. A gyermektelen Erzsébet legközelebbi rokona a katolikus Stuart Mária skót királynő, 1560-ig Franciaország királynéja volt – utóbbi pozíciójában hagyományosan Spanyolország ellensége. Fülöp ezért nem látta értelmét, hogy Stuart Mária angol trónigényét támogassa. Viszont 1567-ben, amikor a skótok megfosztották trónjától, majd börtönbe vetették Máriát, megváltozott a véleménye. Mária ezt követően Angliába menekült, ahol meg Erzsébet tartotta fogságban.
Franciaországot polgárháború dúlta és Fülöp elkezdte támogatni a protestáns Erzsébetet a katolikus Máriára cserélni kívánó összeesküvőket. Bár ezek az összeesküvések nem értek célt, Erzsébet rájött, hogy a spanyol király meg akarja fosztani trónjától, és soha többé nem bízott meg benne. Egy idő után felvette a kesztyűt – például támogatta a németalföldi felkelést és az Amerikában üzletelő angol kereskedőket. A konfliktus 1585-ben mérgesedett el végleg, amikor Erzsébet úgy látta, hogy Fülöp kezd túl erős lenni – ezért elküldte Francis Drake-et, „a királynő kalózát” a Karib-tenger térségébe, hogy fosztogassa a spanyol hajókat és kikötőket, illetve Leicester grófját, hogy támogassa a németalföldi felkelést. A spanyol ellencsapás ekkor elkerülhetetlenné vált.
Voltak olyan kulcsfigurák II. Fülöp udvarában, vagy akár a Spanyol Királyságban, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a spanyol uralkodó a háború mellett döntsön?
Drake akciói hatalmas problémát jelentettek Spanyolország számára, ezért a miniszterek, kereskedők és a papok között is sokan egyetértettek abban, hogy ezt már nem lehet tovább tűrni. Fülöp két legsikeresebb hadvezéréhez fordult: vezető admirálisához, Santa Cruz márkihoz és a szárazföldi erők parancsnokához (aki az unokatestvére is volt), a németalföldi felkelést leverni próbáló Parma hercegéhez. Mindketten készítettek egy-egy tervet – persze mindkettő úgy gondolta, hogy ő kapja a vezető szerepet. A márki terve szerint ő egy hatalmas flotta élén Angliába hajózna, hogy letaszítsa trónjáról a királynőt. A herceg terve szerint ő lett volna a hatalmas inváziós hadsereg főparancsnoka, aki átkel a Csatornán, hogy elkergesse Londonból Erzsébetet.
Mindkét terv nagyon jó volt és az Anglia elleni korábbi inváziók alapos tanulmányozásán alapult. Aztán Fülöp olyasmit tett, amit nehéz megmagyarázni. Volt tapasztalata a hadseregvezetésben; sikeresen meghódította Portugáliát, mégis úgy döntött, hogy Anglia legyőzésének legbiztosabb módja, ha kombinálja a két tervet: egy Spanyolországból érkező flotta elmegy Németalföldre, felszedi a Parma hercege által vezetett hadsereget és együtt szállnak majd partra. Ez azt jelentette, hogy Parma hercege addig nem tudott támadni, amíg a flotta meg nem érkezett. Ez a döntés hiúsította meg a tervet, mivel az időzítés és a koordináció olyanfajta összehangolt hadműveletet tett szükségessé, ami egyszerűen nem nagyon volt kivitelezhető a 16. századi vitorlás hajókkal.
Miért juthatott Fülöp erre a döntésre?
Fülöp kormányzási gyakorlata elég különös volt, és az idők során még furcsább lett. Nagyon hosszú ideig tartottak a tanulóévei: 16 éves korában Spanyolország régenseként kezdte, és 28 éves korában lépett az apja, V. Károly német-római császár (I. Károly néven spanyol király) örökébe. Tehát rengeteg tapasztalatot szerzett és számos győzelmet aratott 1588 előtt. Bízott magában és nem érezte szükségét, hogy másokkal konzultáljon. Bár Santa Cruz és Parma hercege írásos ellenvetést nyújtott be, ez nem volt ugyanaz, mintha a király meghallgatta volna őket.
Lehet-e ezt a konfliktust személyes párbajnak tekinteni Erzsébet és Fülöp között, és a végkimenetel tekintetében mennyire volt fontos a stratégiájuk?
Határozottan személyes párviadal volt. Erzsébet Fülöpöt a protestantizmus ellenségének látta, és Fülöp számára még személyesebb volt az ügy – tényleg el akarta űzni trónjáról a királynőt. A kormányzási stílusuk is nagyon különbözött. Fülöp, „mikromenedzser” lévén, nagyon részletes parancsokkal látta el Medina Sidonia hercegét, az Armada parancsnokát. Ez alapvető hiba volt: ha Fülöp szabad kezet adott volna a hercegnek, hogy saját belátása szerint döntsön, és olyan stratégiát alakítson ki, amilyet a helyzet megkíván, egész másként alakulnak a dolgok.
Erzsébet viszont azt mondta a hadvezérének, Lord Howardnak, Effingham bárójának: „Ez és ez fog történni – de az ilyen dolgok mindig bizonytalanok, ezért, ha majd több információja lesz azon a napon, felhatalmazom, hogy aszerint cselekedjen.” Nagyon kevés főparancsnok kapott ekkora felhatalmazást végszükségben – hogy világosan fejezzem ki magam: az egész angol monarchia sorsa függött az összecsapás kimenetelétől. Effingham bárója volt az egyetlen ember, aki egy délután alatt elveszejthette volna a Tudorok uralta Angliát. Ha elszúrja – ha a flottája nem győzi le a spanyol Armadát –, akkor Parma hadserege partra szállt volna, legyőzik Erzsébetet és visszaállítják a katolikus uralmat Angliában.
Tényleg ilyen kevésen múlt?
Nehéz megítélni, hogy Anglia miként állt volna ellen a szárazföldi inváziónak. Nagyon gyenge volt a védelmi rendszere, nem voltak olyan erődjei, mint amilyeneket Franciaországban és Németalföldön látunk. Az Armada 40 fontos ágyúkat szállított a tervezett ostromokhoz; az volt a tervük, hogy miután Parmát Dunkerque-ből Kentbe kísérik, ezeket az ágyúkat partra teszik, végiggörgetik őket a megyén, majd átkelnek a Temzén, aztán London alá vonulnak, ahol egyszerűen lerombolják a város falait. Ez egészen észszerű tervnek tűnt. A másik probléma az volt, hogy Erzsébet rosszul számított. Úgy gondolta, hogy Parma hercege valószínűleg Essexben száll partra – ezért kegyencének, Leicester grófjának főhadiszállását az essexi Tilburybe tették –, és így minden erőt oda összpontosítottak. Nem tudta, hogy Parma a kenti Margate-nél tervezi a partraszállást – vagyis Anglia szárazföldi védelme nemcsak gyenge volt, hanem még a Temze rossz oldalára is összpontosítottak.
Ha a spanyolok eljutnak odáig, csak pár órán múlt volna az angliai partraszállás sikere. Az Armada parancsnokát, Medina Sidonia hercegét súlyos kritikával illették azért, ahogy a flottát vezette, de gyakran elfelejtjük, hogy úgy vitte ki a tengerre a flottát, hogy egyetlen hajót sem veszített. Igaz, hogy később három galleont és négy gályát veszítettek a felfelé vezető úton – de a többi hajó tíz nap elteltével már Cornwall partjainál járt, és a következő hat napban Calais közelében horgonyt vetett. Ez rendkívüli teljesítmény. Az angolok mindent megtettek, hogy megtörjék az Armada harci alakzatát, de nem jártak sikerrel, és a spanyol hajók csaknem sértetlenül érték el Calais-t. Mindazonáltal 48 órán át itt kellett maradniuk, hogy fel tudják venni a fedélzetre Parma hercegének hadseregét. Ekkor az angolok kétségbeesett megoldással próbálkoztak: nyolc gyújtóhajót küldtek, és emiatt – bár egyetlen bárkát sem sikerült elsüllyeszteniük – az Armada hadrendje felbomlott. Ez volt az a pillanat, amikor az angolok be tudták vetni a hatalmas ágyúikat, hogy kisöpörjék a spanyol hajókat.
A történet népszerű változataiban kulcsfontosságot tulajdonítanak az időjárásnak. Túlértékelik ezt a tényezőt?
Az időjárásnak döntő szerepe volt abban, hogy a vereség katasztrófához vezetett. Az Armada kötelékében hajózó 30 ezer emberből nagyjából 15 ezer nem élte meg a következő karácsonyt. De ez csak azután következett be, hogy az összecsapás végén megfutamították a spanyol hajókat: a spanyolok számára rendkívül kedvező volt az időjárás, amíg horgonyt nem vetettek Calais-nál.
Igaz-e az, hogy túlságosan ambiciózus volt a haditerv?
Nem szabad a 21. század perspektívájából nézni a 16. századi eseményeket. Mind a spanyolok, mind az angolok arra vártak, hogy Isten segítse győzelemre őket, és mélyen meg voltak győződve arról, hogy ez meg fog történni. Ha végignézzük a csatáról szóló angol forrásokat, azokból látszik, hogy a történet meghatározó szereplői milyen sokszor említették Istent a leveleikben. Fülöp pedig egyértelműen abban bízott, hogy Isten majd csodát tesz, és áthidalja a célok és az eszközök közötti szakadékot. Számos levelében lényegében így fogalmaz: „Minden lehető dolgot megtettem, és most Istenen a sor, hogy megtegye a magáét” – mivel Fülöp úgy gondolta, rengeteget tett a katolicizmus visszaállításáért Angliában és azért, hogy elsöpörje a protestantizmust. Valóban Isten eszközének tekintette magát – de Francis Drake is ezt hitte magáról. Az egyetlen különbség az volt kettejük között, hogy Drake úgy gondolta, Isten protestáns.
Milyen tanulságokat vontak le a főszereplők? És a csata eredménye miként változtatta meg a tengeri hatalmi egyensúlyt a következő évtizedekben?
Semmit és sehogy! Tényleg nem tanultak semmit. Az angolok 1589-ben hajóhadat küldtek Spanyolországba, és csaknem ugyanazokat a hibákat követték el, mint a spanyolok egy évvel korábban. Az angolok rengeteg képzett tengerészt és katonát veszítettek, de tovább harcoltak, mert Erzsébet nem kötött békét sem Fülöppel, sem a fiával, az 1598-tól uralkodó III. Fülöppel. A királynő 1603-ban bekövetkezett haláláig harcolt ellenük, és a háború csak azért ért véget, mert a skót király, VI. Jakab lett az utódja (az angol trónon I. Jakab), aki nem állt háborúban Spanyolországgal.
Kiderülhet még valami fontos a jövőben?
Úgy gondoljuk, hogy legalább még egy olyan hajóroncs van Limericknél, ami az Armadához tartozott, a San Marcos. Nagyon érdekes lenne megtalálni és feltárni. Ezek a tenger alatti feltárások lehetővé teszik, hogy még többet tudjunk meg arról, milyen lehetett az Armada egyik hajóján szolgálni. És bár az angol kormány elég jó jelentéseket készített a haditengerészeti kiadásokról, néhány 1588-as jelentés sajnos eltűnt. Ha előkerülnek és pontosan kiderül belőlük, hány ágyúgolyót lőtt ki az angol flotta 1588-ban, az nagyszerű felfedezés lenne. Egyre több jelentés bukkan fel az „ismert ismeretlenek” közül, amiknek tudunk a létezéséről, de még nem találtuk meg őket, illetve az „ismeretlen ismeretlenek” közül is: ez utóbbiak olyan dokumentumok, amelyeknek a létezéséről korábban fogalmunk sem volt. Egyszóval még izgalmas felfedezések várhatnak ránk.
Az interjút Rindó Klára fordította.
