Az első modern vállfa nagyjából 1869-ben nyerte el végső formáját, amikor a tervét „ruhaakasztó” néven benyújtották az amerikai szabadalmi hivatalnak. Korábban inkább azon múlt az öltözékek tárolása, hogy milyen típusú és minőségű ruhadarabról volt szó. A XVIII. századi királyi udvarokban például több szoba állt rendelkezésre a finom selyemruháknak, míg az átlagos európai polgárcsaládoknak alig néhány váltás ruhájuk volt.
Mivel a ruhák akkoriban gyakran cseréltek gazdát, és eladható vagyontárgyaknak számítottak, fontos volt, hogy tisztán és biztonságban tartsák, különösen, amikor többen osztoztak egy lakáson vagy szobán. A rovarok távoltartására gyógynövényekkel próbálkoztak, az élére hajtogatott lenvászon ruhákról pedig már messziről lerítt a tisztaságuk és elsőrangú minőségük.
A falon elhelyezett szegek, pöckök is ideiglenes tárolóhelyként szolgáltak, és így jobban lehetett szellőztetni a ruhadarabot. A szabók, varrónők magasra helyezett szegeket alkalmaztak, és kifordítva helyezték el rajtuk a ruhát: általában az erős öltésekkel összevarrt karkivágásnál akasztották fel, ez a tisztaság megőrzése mellett gyűrődésmentesen is tartotta azt.
