Sokakban él az a kép, hogy a brit SAS a könyörtelenségig hatékony különleges egység volt. Alátámasztják a kutatásai, hogy ez már a háború kezdetén is így volt?
Nehéz elképzelni, de az SAS kezdetben amatőr alakulat volt. Akciói időnként nagyon sikeresek voltak, máskor viszont látványosan rosszul sültek el. Első tagjai nem minden esetben voltak a nyers férfiasság mintaképei. Az SAS alapítója, David Stirling, ahogy a képekről is látszik, bár 195 centiméter magas volt, nem mondható túl robusztus alkatúnak. Mégis kitűnő vezetője lett annak a csapatnak, amely zseniális ötleteivel megváltoztatta a hadviselés módszereit. Remélem, a kutatásom új megvilágításba helyezi majd az ilyen jellegű katonai akciók megítélését. Volt egyfajta egészen egyedi mentális keménység az SAS alapítóiban. Bárhonnan is jöttek, rendelkeztek azzal a bizonyosfajta minőséggel, ami nem várható el mindenkitől. Valójában, ahogy az SAS egyik veteránja mondta, ők a magániskolák és börtönök söpredéke voltak. Olyan emberek, akik nem illettek a rendes katonai keretek közé, de rendkívüli bátorsággal rendelkeztek.
Az SAS megalakulása egyáltalán nem szokványos. Tényleg csak azok között a rendkívüli körülmények között, egy rendkívüli időszakban alakulhatott meg?
Így igaz – és a szerencse is közrejátszott. Az SAS ötlete akkor fogalmazódott meg Stirlingben, amikor egy szerencsétlen ejtőernyős ugrás következtében Kairóban feküdt a kórházi ágyán. Ejtőernyője beleakadt a repülőgép hátsó részébe, és nem tollként lebegve, sokkal inkább zuhanva ért földet, és súlyosan megsérült a háta. A második világháborús észak-afrikai hadművelet alatt azzal az ötlettel állt elő, hogy ejtőernyővel ereszkedjenek le az ellenséges vonalak mögé, szivárogjanak be a repülőterekre és robbantsák fel a repülőgépeket, majd az akciót követően húzódjanak vissza a sivatagba. A katonai felsővezetés számára szokatlan volt az ilyesfajta hadviselés gondolata, és nem is igazán tűnt helyénvalónak, úgyhogy kemény ellenállással kellett megküzdenie.
Az SAS első bevetése katasztrófával végződött. Hogyan élték ezt túl?
A Squatter (lapuló) hadműveletben az első ejtőernyőugrást 55 ember hajtotta végre, de csak 21-en tértek vissza. Igazi katasztrófa volt, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie. Olyan rossz volt az idő, hogy szinte öngyilkos ugrásnak számított. És az egységet mégsem oszlatták fel. Valójában a véletlen számlájára írható ez, illetve annak köszönhető, hogy Stirling gondosan titkolta, mi is történt valójában. Ezzel szemben sok későbbi sivatagi akció egyértelműen sikeresnek mondható.
Hogyan tudott az SAS ilyen jelentős eredményeket elérni?
Részben taktikai okai voltak, részben pedig a rendkívül jó kiképzésüknek volt köszönhető. Jock Lewes, az SAS egyik elfeledett hőse volt az első kiképző tisztjük. Próbára tette a képességeiket, és olyan szintre fejlesztette az egység tagjainak fizikai állóképességét, amit más módon lehetetlen lett volna elérni. Taktikai szinten az SAS együttműködött a Long Range Desert Group nevű felderítő egységgel, ami Stirling szavai szerint egyfajta „líbiai taxiszolgáltatást” nyújtott. Ők szállították a támadóegységeket a repülőterek közelébe, amelyek aztán az éj leple alatt beszivárogtak a repülőterekre, és tényleg rendkívül hatékonyak voltak. Több száz repülőgépet pusztítottak el.
Mennyire lényeges az a tény, hogy az SAS már egész korán Churchill látókörébe került?
Az SAS-t kétségkívül feloszlatták volna, ha Churchill nem hall róla a fiától, Randolph-tól, aki egy rövid ideig szolgált az egységnél. Randolph Churchill finoman szólva nem volt ideális katona, túlsúlyos és nagyivó volt, de Stirling elvitte egy reménytelenül kudarcba fulladt rajtaütésre Bengáziba, amitől annyira lelkes lett, hogy írt az apjának, és beszámolt neki a részletekről. Stirling persze azért keverte így a lapokat, mert számított rá, hogy Churchill teljes mértékben beleszeret az SAS által képviselt vakmerő hadviselésbe. Később, amikor Churchill Sztálinnal igyekezett találkozóra, megállt Kairóban, és meghívta Stirlinget vacsorára. Hihetetlenül jól megértették egymást, és vacsora után Churchill titkára írt egy üzenetet Stirlingnek, amelyben megkérte, hogy fejtse ki mindazt, amiről a miniszterelnökkel beszélt. Stirling írt egy beadványt, amiben azt kérte, hogy többé-kevésbé minden különleges erőt helyezzenek a parancsnoksága alá, és ez meg is történt.
Hogyan birkózott meg az alakulat a sivatagi körülményekkel?
A líbiai sivatag az egyik legmostohább hely a Földön, ezért ki kellett dolgozniuk a túlélés technikáit. Tényleg nagyon kemény volt. Hónapokat töltöttek barlangokba húzódva és sátrakban a sivatagban, álcázott körülmények között, ami súlyos pszichés és fizikai megpróbáltatást is jelentett – egy idő után egyfajta „sivatagi őrület” telepedett rájuk. De az SAS nagyon különleges csapatszellemet alakított ki, saját dalokat, rítusokat és nyelvet találtak ki, ami segített elviselni a sivatagi életet. Mindezt sajátos brit humorral fűszerezték.
Egy dolgon viszont sokan soha nem tudtak túllépni: a sebesülteket hátra kellett hagyni a sivatagban, ahol szomjan haltak. Ez volt az akkori helyzet kegyetlen realitása: egyszerűen nem tudták őket több száz kilométeren át magukkal vinni a sivatagban. Csodálatos történetek vannak a túlélőkről, akik heteken keresztül vándoroltak és 240 kilométert tettek meg a sivatagban, de bőven vannak tragédiákról szóló visszaemlékezések is. Néhányan egyszerűen eltűntek a sivatagban, és amennyire tudjuk, soha nem kerülnek elő.
Mennyiben különböztek az SAS európai hadműveletei a sivatagiaktól?
Idővel az SAS is átalakult, ahogyan a háború is megváltozott. Az észak-afrikai hadjárat izgalmas kalandként kezdődött: maga Rommel is amolyan „úriemberek háborújának” tekintette. Betartották a háborús szabályokat, foglyokat ejtettek, civilek nem vettek benne részt. Európában sokkal gyilkosabb háború folyt. Mire az SAS a megszállt Franciaországba jutott, már polgári személyek, kollaboránsok, partizánok és megbízhatatlan emberek ellen folyt a harc. Hitler kiadta híres „kommandóparancsát”, ami szerint az „ejtőernyősöket” – valójában a katonai személyzet minden tagját, akit a vonalak mögött elfogtak – kémként kellett kezelni és tárgyalás nélkül kivégezni, ami tényleges halálos ítéletet jelentett az elfogott SAS-tagokra.
Úgy látszott, hogy ez senkit sem tart vissza a hadműveletekben való részvételtől, de egyúttal azt is jelentette, hogy több tucat, sőt több száz SAS-tagot végeztek ki a háború alatt. Közben voltak incidensek, ahol az SAS – talán nem meglepő módon – nem ragaszkodott szigorúan a háború szabályaihoz. Időnként volt rá példa, hogy egyesek elszabadultak és bosszút álltak.
Az egyik legsötétebb pillanat volt, amikor az SAS tagjai megérkeztek a bergen-belseni koncentrációs táborba. Milyen hatása volt ennek azokra, akik részt vettek ebben az akcióban?
1945-ben az SAS egy csoportja Észak-Németországon haladt át, amikor merő véletlenségből Bergen-Belsenbe értek. Tulajdonképpen a tábor szaga hívta fel a figyelmüket arra, hogy valami van az erdőben. Amikor behajtottak a tábor nyitott kapuján, hihetetlen szörnyűség tárult a szemük elé. Tekintve, hogy az SAS mi mindenen ment át a háború során, és hogy hány emberüket végezték ki Hitler „kommandóparancsa” nyomán, logikus lett volna, ha elkezdik kivégezni az SS-őrséget. És valóban volt egy pillanat, amikor néhány katona már arra készült, hogy tüzet nyisson, de a csoport vezetője, John Tonkin leállította őket. Bezáratta a tábor parancsnokát és az SS-eseket, de nem gyilkolták meg őket, ez szerintem egy civilizálatlan háború ritka, civilizált pillanatát jelentette. Talán ez a pillanat reprezentálja legjobban a háború két elit egysége, az SS és az SAS közötti különbséget.
Milyen befolyást gyakorolt az SAS a háború egészére?
Lehetetlen megbecsülni az ilyesmit, de úgy gondolom, nem értékelik eléggé, hogy az SAS sokaknak reményt nyújtott a háború döntő pillanataiban. Titokzatosságuk, a legendájuk, sőt még a megjelenésük is – szakállas, kötekedő csibészek a maguk által tervezett egyenruhában – sokat lendített a szövetségesek morálján. A másik oldalra is komoly pszichológiai nyomást gyakoroltak. A német és az olasz katonák körében a sivatagi hőstetteikről szóló történetek keringtek, állandó félelemben tartották a vonalak mögött állomásozó katonákat, mivel soha nem lehetett tudni, mikor érkezik a következő csapás. Emiatt több száz, sőt több ezer katonát tartottak vissza a frontvonaltól, hogy védekezzenek a támadások ellen.
A világháborús hagyományokból mennyi maradt meg mára a különleges erőknél?
Nem túlzás azt állítani, hogy az SAS forradalmasította a hadviselést. Előtte a katonai gondolkodás jórészt a hagyományos vonalat követte: két nagy hadsereg összecsap a csatatéren – ennyi az egész. Stirling újraírta a szabályokat. A világon az összes különleges erő az ő örökségük nyomán jött létre, és némelyik, mint a Delta Force is az Egyesült Államokban, kifejezetten mintának használta. Valójában sok szempontból ma ilyen a modern hadviselés. Szíriában, Irakban és Líbiában (ahol minden elkezdődött) még ma is az SAS által kidogozott módszereket használják és használták. Az Egyesült Államok egyik védelmi minisztere leírta, hogy a különleges erők ezt jelentik az ellenségnek: „nem tudják, éjszaka ki jön be az ablakon”. Ez pontosan az a filozófia, amit David Stirling olyan drámai eredménnyel alkalmazott a második világháborúban.
Az interjút Rindó Klára fordította.
