Tudnak azok mindent. (…) Ilyen ördögök ezek a sárga ördögök. Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük. De nem vagyunk
– így méltatta Ady Endre 1905-ben a Budapesti Napló szerzőjeként a „muszkaverő” japánokat, és állította példaképül honfitársai elé, mert: „Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.” Ady elismerését azzal vívta ki Japán, hogy az akkor már egy éve zajló orosz–japán háborúban győzelmeket aratott a cári Oroszország felett.
Ütköztek az ambíciók
Ezzel a korábban évszázadokig bezárkózó, de 1868-tól a Meidzsi-reformokkal modernizálódó, nyugati mintákat átvevő és erősen iparosodó Japán először jelent meg nagyhatalomként az addig a japánokról csak a szamurájok és a gésák sztereotípiájában gondolkodó európaiak horizontján, és igazolta a modernizációs program és a nyugati minták átvételének helyességét, amelyet Ady és polgári radikális köre is szorgalmazott a „magyar Ugaron”.
A Szibéria „belső gyarmatosítása” után a távol-keleti uralmat megcélzó Oroszország – árulkodó az 1860-ban megalapított legkeletibb orosz nagyváros, Vlagyivosztok neve, amelynek jelentése: „urald a kelet” – és az ázsiai kontinensen terjeszkedni kezdő, modern Japán a Liaotung-félszigeten fekvő Port Arthur erődjénél ütközött össze. A kikötő az 1894–1895-ös kínai–japán háborúig kínai, majd japán, 1897 óta orosz fennhatóság alatt állt, és így Oroszország hozzájutott egy télen se befagyó, meleg tengeri kijárathoz a Távol-Keleten. Ráadásul 1903-ban megnyitották a transzszibériai vasútvonalat, mindez együtt pedig a japán ambíciókat veszélyeztette.
Japán uralta a Távol-Keletet
Japán – miként később Pearl Harbornál – preventív csapásmérésre szánta el magát. Flottája a „Kelet Nelsonja”, a Nagy-Britanniában tanult Tógó admirális vezetésével 1904. február 8-án csapást intézett a Port Arthur előterében állomásozó Orosz Csendes-óceáni Flottára. Megsemmisítenie nem sikerült, az orosz hajók visszahúzódtak a kikötő védelmébe, Japán pedig az ostrom mellett döntött. Az idő sürgette a japánokat, mert az oroszok az erőd felmentésére útnak indították a balti flottájukat.
A júniusban induló ostrom sokáig nem vezetett eredményre, miközben augusztusban a kikötőbe szorult orosz hajók a sárga-tengeri csatában sikertelen kísérletet tettek a japán blokád feltörésére. Port Arthurt végül 1905. január 2-án adták fel a védők, akik annyira becsülettel álltak helyt, hogy az ostromot sokáig vezető, de a súlyos japán veszteségek miatt leváltott Nogi tábornok utóbb (igaz, csak 1912-ben) rituális öngyilkosságot, szeppukut (avagy ismertebb nevén: harakirit) követett el. A végül megérkező balti flottát 1905. május 27–28-án, Csuzimánál verték tönkre a japánok.
A háborút az 1905. szeptember 5-én megkötött portsmouthi béke zárta le, amelyet Theodore Roosevelt amerikai elnök ütött nyélbe, akit ezért 1906-ban Nobel-békedíjjal tüntettek ki. Négy évtizedre Japán uralta a Távol-Keletet, amíg a megnövekedett étvágyú japán imperializmus a második világháborús katasztrófába nem sodorta az országot az Egyesült Államok kihívásával. Az 1945-ben földbe döngölt Japán aztán szakított a militarista tradícióival és pacifista gazdasági nagyhatalomként alkotta újra magát. Van úgy, hogy egy ország hosszú távon többet profitál a vereségből, mint a győzelemből.
