A sportwashing kifejezés (a „pénzmosás” mintájára magyarul „sportmosásként” fordíthatjuk) sokat szerepel mostanában a sajtóban. Mit is értünk ez alatt?
A sportmosás céljai hasonlóak, mint a propagandáé, a PR-é vagy az úgynevezett „puha hatalomé” – olyan országok, intézmények, szervezetek reputációjának javítása, amelyeknek kétes a hírneve az emberi jogok, a szólásszabadság, a választások tisztasága és más hasonló ügyekkel kapcsolatban. Bizonyos országokat rendszeresen vádolnak nyugati véleményformálók sportmosással, így például Katart, Szaúd-Arábiát vagy az Egyesült Arab Emírségeket. Katar – amely megrendezhette a 2022-es labdarúgó világbajnokságot – kemény kritikákat kapott a vendégmunkások helyzete, az LMBTQ-közösség vagy éppen a nők jogai miatt. Már korábban megvásárolt sportklubokat nyugati országokban, a leghíresebb ezek közül a 2011-ben megvett Paris Saint-Germain futballklub.
Amit Szaúd-Arábia csinál, az még ambiciózusabb. Megvette a Newcastle United futballcsapatot 2021-ben, tavaly létrehozott egy saját golfbajnokságot, a LIV Golfot a régóta létező PGA Tour riválisaként, hatalmas pénzekért csábítva át sztárjátékosokat (azóta bejelentették a két bajnokság egyesülését), óriási pénzeket költ e-sportokra, Forma-1-es futam rendezésére és még sorolhatnánk. Hatalmas tehát a királyság befolyása a nemzetközi sport világában.
Az a tény, hogy bizonyos országokat rutinszerűen vádolnak Nyugatról sportmosással, némi óvatosságra kell intsen bennünket a kifejezés használatával kapcsolatban. Miközben sietve elítélünk országokat, elképzelhető, hogy átsiklunk afelett, hogy vezetőik esetleg valóban a helyi sportéletet próbálják élénkíteni, ezzel javítva az állampolgárok egészségi állapotát, például csökkentve az elhízást.
Mikor vádoltak valakit először sportmosással?
A gondolat meglehetősen új – maga a sportwashing kifejezés 2015-ben terjedt el a médiában, és meghatározásáról tudományos körökben máig élénk vita zajlik. A politika és a sport viszont már az ókori görög világban is összefonódott, amikor városállamok pénzt áldoztak versenyek rendezésére, és hozzásegítették atlétáikat a győzelemhez. Ahogy modern kori változataik, az ókori olimpiai játékok is legalább annyira szóltak a politikáról, mint a sportról. A gondolat tehát, hogy a sport és a politika – sőt a kormányzatok – között szoros, akár szimbiotikus kapcsolat is van, egyáltalán nem új.
Mit tekinthetünk sportmosásnak? Ráaggathatjuk-e ezt a címkét a náci uralom alatt rendezett 1936-as berlini olimpiára?
Nem gondolnám – legalábbis nem a kifejezés ma használatos értelmében. Azért nem, mert ha például a Newcastle United Szaúd-Arábia általi megvásárlását vesszük, ott az ország maga meg sem volt említve a csapat hivatalos kommunikációjában, a csapat pedig nem az olajmonarchiában játssza a meccseit. Ez nagyon máshogy volt az 1936-os olimpián, ahol a Harmadik Birodalom jelenléte minden szempontból áthatotta az eseményt. A sportmosás által kifejtett hatás ennél jóval rejtettebben működik: nem feltétlenül gondolunk Szaúd-Arábiára, ha a Newcastle-t látjuk a pályán, ahogy a golfról sem kell mindenképp eszünkbe jutnia az országnak.
Vannak sportok, amelyek jobban ki vannak téve a sportmosás jelenségének, mint mások?
Természetes, hogy hajlamosak vagyunk a legnagyobb sporteseményekre és a legnépszerűbb sportágakra fókuszálni: olimpiák, nagy futballtornák és bajnokságok, nemzetközi atlétikai tornák, és így tovább. De ott van például a szörf. Az 1960–1970-es években Indonézia és Dél-Afrika gyönyörű strandjait felfedezték a szörfösök az egész világból. Ebben az időben Indonéziát egy kegyetlen diktátor, Haji Mohammad Suharto uralta, Dél Afrikában pedig apartheid-rezsim működött – azaz például a strandokon sem lehettek együtt fehér, fekete, illetve a korabeli terminológia szerint „színes” emberek. A két ország ekkor szörfösöket hívott meg, hogy látogassanak el hozzájuk, és írjanak dicsőítő cikkeket arról, micsoda szörfparadicsomokat fedeztek fel. Ez egyértelműen a reputációjuk javítását célozta, és valószínűleg beleesik a sportmosás kategóriájába. Ráadásul nagyon kevésbe került e rezsimeknek: fizették az utazást és a szállást, de a szörfözéshez semmilyen infrastruktúra nem szükséges.
Az 1970-es években Rhodézia (a mai Zimbabwe) Skóciából hívott meg sportolókat és sportegyesületeket. Rhodéziában egy fehér felsőbbrendűséget hirdető kormányzat volt hatalmon, amely nagy örömmel fogadta ezeket a sportolókat. Futballklubok, mint a Kilmarnock vagy a Clyde is éltek a lehetőséggel, de a horgászatra és a hokira is nagy hangsúlyt fektettek – ebből is látszik, hogy a sportmosás egyáltalán nem korlátozódik a legismertebb sportokra.
Miért a sportot használták és használják politikai célok elérésére, és miért nem bármilyen más területet?
Azt mondanám, hogy azért, mert a sportot kikapcsolódásnak és nem politikai tevékenységnek tekintjük. És kikapcsolódás is: kiszakít minket a mindennapi rutinból. De, mint a társadalom bármilyen más területe, át van itatva politikával is. Azt gondolom, hogy a kellemes közérzettel és nem a politikával való asszociáció az, ami könnyű célponttá teszi a sportot azok számára, akik pénzért akarnak politikai befolyást vásárolni.
Hogyan reagálnak a sportemberek ezekre a kísérletekre?
Attól függ, hogy hol nézzük. Az olyanok, mint az amerikai női válogatott focista, Megan Rapione vagy a Manchester United játékosa, Marcus Rashford – tehát olyan sportolók, akik erőteljesen kiállnak társadalmi, politikai ügyekben – sokszor váltak sportteljesítményükön is túlmutatóan népszerű figurákká. Azonban két tényező is akadályozza, hogy a sportmosással szemben széles körű ellenállás bontakozzon ki a sporton belül. Az egyik az, hogy a sport, nagy általánosságban, igen szoros kapcsolatban áll a kapitalizmussal, különösen az Egyesült Államokban, ahol a „népsportnak” semmilyen történelmi hagyományai nincsenek. A vezető baseball-, amerikaifoci-, kosárlabda- és hokicsapatok mind kapitalista vállalkozásként jöttek létre. És még az egyéni sportolókat is leginkább abban a fényben nézik, hogy karrierjükkel pénzt csinálnak: a meggazdagodás és a személyes brand építése alapvető elemeit képezik az amerikai álomnak.
A másik probléma abból fakad, hogy a sport, megint csak nagy általánosságban, elég konzervatív, autoriter és hierarchikus világ, különösen annak irányító testületeiben. Vannak csapatok például Olaszországban vagy Izraelben, amelyeknek „forradalmi” történetük van, de a futballszövetségek, az olimpiai bizottságok vagy az atlétika csúcsszerve mindig is mélyen tekintélyelvű, autoriter stílusban vezetett intézmények voltak. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Pierre de Coubertin báró, egy francia arisztokrata találmánya volt, aki a modern olimpiákat nemcsak arra tartotta jó eszköznek, hogy megakadályozza az európai birodalmak csatatéren történő összecsapását, de arra is, hogy távol tartsa a – tipikusan a munkásosztályból származó – profi sportolókat a sport világától. A két világháború között az IAAF, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség vezetője, Sigfrid Edström szintén utazott a profi sportolókra, de a nők lehetőségeit is igyekezett a minimálisra csökkenteni.
Az interjút Litván Dániel fordította.
