A világsajtót az Izrael–Hamász háború és a gázai konfliktus hírei uralják. Kutatási területükről milyen példák jutnak eszükbe hasonló régebbi konfliktusokról?
Rana Mitter, a Harvard Kennedy School (Harvard Egyetem) Amerikai–Ázsiai Kapcsolatok Intézetének vezetője: A modern Kína kutatójaként két, egymással némileg ellentétes példát mondanék. Az egyik Kína és India kapcsolata azt követően, hogy utóbbi 1947-ben elnyerte függetlenségét, előbbinek a területén pedig Mao rezsimje 1949-ben megszilárdította uralmát. A két állam közötti növekvő feszültségek 1962-ben értek a tetőfokukra egy kis léptékű, de annál erőszakosabb háború formájában, és a határvillongások, határviták azóta is követik egymást. Ez a területi vita a két ázsiai óriás között soha nem lett megoldva, mert a hátterében egy földrajzi tényező áll: van a Himalájának egy része, amely Arunácsal Prades indiai állam nagy részét kiteszi, de Kína szerint Kínához kellene tartoznia. A két fél eddig nem tudta lezárni ezt a vitát.
Ezzel ellentétben egy másik, szintén végeláthatatlannak tűnő konfliktust sikerült lezárni: Kína és Vietnám háborúját. 1979 februárjában a két ország rövid, de nagyon véres háborút vívott egymással, amelyben tízezrek haltak meg mindkét oldalon. A következő évtizedben folyamatosak voltak a határon a fegyveres összecsapások. Végül aztán egy 1990-ben a kínai Csengtu városában tartott titkos tanácskozáson megegyezés született, és 1991-ben Kína és Vietnám egy tartósnak bizonyuló határmegállapodást írta alá. Ez egy jó példa arra, hogy van módja egy látszólag lezárhatatlannak tűnő konfliktus megoldásának.
Hannah Skoda, a St. John’s College (Oxfordi Egyetem) tudományos munkatársa, a középkori társadalom- és kultúrtörténet kutatója: A középkor konfliktusai egész másfélék voltak, úgyhogy óvatosnak kell lennünk a párhuzamokkal. De eszembe jutott a százéves háború, amelyet Anglia és Franciaország vívott 1337 és 1453 között. A probléma az, hogy már akkor, amikor kimondjuk, hogy Anglia és Franciaország, gondban vagyunk, mert túl leegyszerűsítő azt állítani, hogy ez a két entitás küzdött egymással. A konfliktust egy sor bonyolult körülmény hívta életre, jelentősen túlmutatva az „angolság” és a „franciaság” szembeállításán. Azonban a konfliktus ideje alatt láthatóan megszilárdult ez a két identitás, és sokkal erősebbé vált annak a tudata, mit is jelent angolnak vagy franciának lenni. Sőt az ősi ellenségeskedés eszméje nőtt ki egy olyan konfliktusból, amely eredetileg nagyon speciális okok miatt kezdődött.
Egy másik nagyon elhúzódó konfliktus, amely erősen foglalkoztatja a középkortörténészeket, a keresztes háborúk korszaka. Itt is egy olyan ellentétet láthatunk, amelyet sokféle körülmény együttállása váltott ki, hogy aztán fokozatosan a szemben állók identitásának és hozzáállásának „megcsontosodásához” vezessen. A századok során aztán már valóban lezárhatatlannak tetsző konfliktussá alakult a szembenálló felek között.
A 18–19. századra jellemző-e az, hogy a háborúra ideológiai alapon és lezárhatatlan ellentéteken alapulóként tekintettek, vagy inkább a reálpolitika és egyes vezetők hatalmának maximalizálása volt a fő kiváltó tényezőjük?
Thomas Otte, a Kelet-angliai Egyetem oktatója, a diplomácia, a nemzetközi és a hadtörténelem szakértője: Szerintem az ideológia szerepet játszott, de a kérdés egy szélesebb problémára hívja fel a figyelmet, miszerint minden háború különböző. Nincsenek alapszabályai a háborúknak, hogy mi okozza azokat és hogyan érhetnek véget. A különböző koroknak eltérő, igen sajátos háborútípusai vannak, és a történészeknek igen óvatosan kell eljárniuk, ha nagyívű, a mai korra is alkalmazható következtetéseket szeretnének levonni.
A középkori Európában a pápát gyakran kérték fel, hogy járjon el közvetítőként az egymással szembenálló felek között – és ezt általában több-kevesebb sikerrel meg is tette. Voltak hasonló szerepet játszó külső közvetítők más korszakokban is?
Thomas Otte: Ahogy teltek az évszázadok, a külső tényezők egyre erőteljesebben kaptak szerepet az elhúzódó konfliktusokban. Létrejött valamiféle megértése annak, hogy létezik egyfajta rendszer: vannak bizonyos normák a nemzetközi szereplők számára és bizonyos feltételei annak, hogy háborúba lehessen vonulni. Ez vezetett el aztán ahhoz, hogy nagyon erős kritériumai alakultak ki annak, mi tekinthető „igazságos” háborúnak, és mi nem. Persze a kormányok hazudnak és manipulálnak, illetve szeretnek úgy tenni, mintha az igazságért küzdenének, miközben sokkal profánabb megfontolások vezetik őket. De az a közhangulat, hogy nem lehet csak úgy, kizárólag saját érdekeinket követve háborút kezdeni, egyre erősebb és egyre intézményesebb lett a 19. és 20. század folyamán.
Rana Mitter: Európa a vallási alapokra helyezett döntőbíráskodásból a felvilágosodás utáni szekularizáció végén olyan intézményeket hozott létre, mint a Népszövetség vagy az Európai Unió. Amikor a 20. században a nyugati világon kívüli országok elkezdtek belépni ebbe a rendszerbe, gyakran nem igazán bíztak ezekben a nemzetközi szervezetekben. Úgy tekintettek rájuk, mint a birodalmak akaratának végrehajtóira: a Népszövetség például egyben a birodalmak szövetsége is volt, benne a francia vagy a japán gyarmatosító birodalmakkal. Ez az olyan országok, mint Kína számára, amelyek az ostor másik végén voltak, elég nehézzé tette, hogy sorsukat ezen intézmények kezébe helyezzék le.
Ennek is a következménye, hogy a mai szabályok uralta világrend itt-ott töredezni kezdett. Még nagyjából kimondhatjuk, hogy most, 2024-ben már 79 éve nem volt közvetlen konfliktus nagyhatalmak között. Van persze újra háború Európában, a Közel-Keleten, de szerencsére még nem harcol egymással két nagyhatalom. Azonban a háttérben érezhetjük, hogy a korábbi alapvetéseket arról, kik is határozhatják meg a szabályokat, a normákat és az elfogadott módszereket, már nem fogadják el a világpolitika egyes fontosabb szereplői. El kell azon gondolkoznunk, hogy a jelenlegi világrendre nem kellene-e csupán egy újabb történelmi korszakként tekintenünk, amely ugyan sokáig tartott, de valamikor vége lesz – ahogy a pápák világi hatalmának, vagy az 1856 és 1914 közötti hosszú európai békének is vége lett.
Thomas Otte: Egyetértek azzal, hogy az intézményeknek is lejár egyszer az idejük. Igazolniuk kell létezésüket, és az, hogy funkciójukat igazságosan vagy legalábbis annak látszóan látják-e el, ennek fontos része. Most olyan folyamaton megyünk keresztül, amelynek során változik a gazdasági erőegyensúly és ezzel párhuzamosan valamennyire a katonai is elmozdulni látszik.
Ha a GDP-ben kifejezett teljesítményt nézzük, a NATO-országok közel 50 százalékát adják a világ GDP-jének. Ez az arány jóval magasabb volt az 1980–1990-es években. Ez a változás valamikor elengedhetetlenül meg kell jelenjen a nemzetközi intézmények működésében. Miként fog ez végbe menni? Történész vagyok, nem jós, de ezek a változások általában valamilyen nagy, akár rendszerszintű sokkhatás után mennek végbe. Nagyon remélem, hogy képesek leszünk ezt az új struktúrába való átmenetet ilyen megrázó sokkhatások nélkül levezényelni.
A cikket Litván Dániel fordította.
