Dr. Kemenesi Gábor virológus, a PTE Szentágothai János Kutatóközpontjának munkatársa volt az egyik olyan szakember, aki a Covid-járvány idején a sajtón keresztül, a közösségi médiában és személyesen is rengeteget tett a hiteles kommunikáció érdekében. Miközben a Virológiai Nemzeti Laboratórium munkatársaként a járványellenes harc élvonalában dolgozott.
A vészhelyzet május 5-én hivatalosan is véget ért, a korábban napi szinten megnyilvánuló tudósok, kutatók, járványügyi szakemberek kiléptek a nyilvánosság reflektorfényéből. De mit csinál a virológus „békeidőben”, amikor mi, laikusok már nem is gondolunk a kórokozókra? Csak azt, amit előtte is:
Az első, többé-kevésbé Covid-mentes év végén Kemenesi Gábort a járvány tanulságairól, sci-fibe illő mindennapjairól és a ránk leselkedő veszélyekről kérdeztük– ám, amire kevésbé számítottunk, latin kifejezések és járványgörbék elemzése helyett társadalomkritikát kaptunk.
∗
Hol kezdődött? Amíg a többiek hercegnőnek vagy rendőrnek készültek az oviban, a kis Gábor már mikroszkóppal vizsgálta a játékautókra lerakódott szennyeződéseket?
Óvodában állandóan doktorosat játszottam, sokáig orvos akartam lenni. Egy gimis osztálytársam édesapja, Jankovics István, a világszerte elismert virológus segített eldöntenem, hogy az orvosi és biológusi pálya közül utóbbit válasszam. Nem is a vírusok érdekeltek, hanem maga a folyamat: hogyan jönnek létre, mi történik egy járvány során, hogyan lehetne megelőzni. Most meg itt ülök, a Járványmegelőzési és Vizsgálati Kutatócsoportot vezetem, emellett az ország legmodernebb és legmagasabb besorolású, BSL4-es laboratóriumában (a legszigorúbb nemzetközi biztonsági előírásoknak megfelelő labor, ahol bármilyen anyaggal, kórokozóval foglalkozhatnak a kutatók – a szerk.) dolgozhatok, amiből hazánkban még egy létezik, és világszinten is csak 64.
Kívülről a fehér köpenyen és a szkafanderszerű védőruhán túl mélyebben nem látunk bele a virológusok munkájába. Miből áll a „napi rutin”, és hogyan áll össze vírusvadászattá, járványmegelőzéssé?
A kulcsfogalom talán a felbukkanó fertőző betegség lehet. A tudomány jelen pillanatban 25 olyan víruscsaládot tart számon, amelyek bizonyos tagjai képesek embert fertőzni, tágabb értelemben ezekkel foglalkozom. A cél a leendő és már ismert, potenciálisan járványokat okozó vírusok minél kiterjedtebb megismerése, és a járványok csapjainak elzárása. Vagy, ha nem tudom elzárni, akkor mit tudok ellene tenni? Érdekes kutatás, a legkevésbé sem szűkíti be a mindennapokat, sőt. Magában foglalja a terepmunkát, amikor a különböző gazdákból, az én esetemben elsősorban denevérekből mintákat veszünk, új kórokozókat fedezünk fel, egészen odáig, hogy a laborban a legapróbb molekuláris mechanizmusaikat is megismerjük.
Megfejtjük, hogy melyik gyógyszer hatékony, hogyan fejleszthetünk vakcinát ellenük, illetve nagyon fontos annak megismerése, miként viselkedik az adott vírus abban az állatban, amiben a természetben esetleg már évmilliók óta jelen van. Hogy beszélget az állat sejtjeivel, és ebből a beszédből mi mit tanulhatunk meg? Elárulom: nagyon sokat, és nem véletlen, hogy a denevérekkel foglalkozom.
Miért éppen denevérek? Mit tanulhatunk tőlük?
Egy kezemen meg tudom számolni, hány vírus tud betegséget okozni bennük, és ezek is csak néhanapján. A denevérek megússzák a betegségeket olyan vírusoktól is, mint például a számunkra halálos ebola vagy marburg vírus. Valahogy képesek ezt kikapcsolni. Bízunk benne, hogy a vírus és a denevér sejtjeinek beszélgetését megtanulva olyan kapcsolókat tudunk azonosítani, amelyekkel 10–20–50 év múlva az emberi fertőzéseket is könnyedén semlegesíteni fogjuk.
A SARS-CoV-2 pandémia során az átlagember is megtanulhatta, hogy a vírusfertőzéseknél nem maga a kórokozó, hanem saját szervezetünk túlzott reakciója öl vagy betegít meg minket – erre példa az úgynevezett citokinvihar, a járvány idején sokat emlegettük. Ez az egyik dolog, amit a denevérek ki tudnak kapcsolni. Az elmúlt évtizedben kimutatott denevérvírusokat a következő időszakban ilyen szempontból is kívánjuk vizsgálni, egyszerűbben fogalmazva: hogyan beszélgetnek a vírusok a denevérsejtekkel, mit üzennek egymásnak. Legjobb tudomásom szerint nekünk van a legkiterjedtebb denevérvírusbankunk Európában. De az első háromban mindenképp benne vagyunk.
Hosszabb ideje ismerjük egymást, évekkel ezelőtt még az akkor újdonságnak számító koreai szúnyog, japán bozótszúnyog és tigrisszúnyog miatt kerültünk kapcsolatba, ez volt a fő kutatási területe. Miért váltott, a szúnyogok már nem jelentenek olyan súlyú problémát?
Dehogynem. Elég csak a híreket figyelni, vagy beírni a keresőbe, hogy járvány, 95 százalékban szúnyog vagy más vektor (a kórokozók hordozására és átadására képes szervezetek, általában vérszívók – a szerk.) jön ki eredményként. Nem azért irtjuk a szúnyogokat, mert zavarnak, zümmögnek és fáj, ha megcsípnek, hanem, mert történelmileg is meggyűlt velük a bajunk, és ma is meggyűlik, gondoljunk csak a maláriára.
A szúnyog az egyik leggyakoribb vektor, a denevér pedig nagyon jó vírushordozó. A Virológiai Nemzeti Laboratóriumban emiatt már külön kutatócsoport foglalkozik a szúnyogokkal, a kullancsokkal, a csípőlegyekkel és egyéb vektorokkal.
Volt némi hátsó szándék is az előbbi kérdésben, ugyanis úgy tudom, az otthonát is megosztotta inváziós szúnyogfajokkal. Miért tette ezt?
Ha meg akarjuk érteni, miként képesek fennmaradni Magyarországon a már megjelent inváziós fajok, hogyan viszonyulnak az itteni vírusokhoz, akkor laboratóriumban, mesterséges viszonyok között kell őket tartanunk és vizsgálnunk. A megfelelő mikroklímát biztosító kamrákat csak ebben az évben adták át a laborban, és amíg ez nem volt, a nagy nyári szárazságban, melegben a rovarok nem bírták az intézet száraz légkörét.
Mi viszont vályogházban lakunk, ahol számukra sokkal optimálisabb páratartalom és hőmérséklet adódott, ezért valóban volt olyan, hogy néhány napra, hétre hazavittük őket, amíg itt a karon újra megfelelő lett a környezet.
Koreai szúnyogokról volt szó olyan hálós tárolókban, ahonnan kizárt a szökés: gép eteti őket külön erre a célra beszerezhető vérrel, és ez biztosítja a szaporodásukat is.
Tipikus biológus sztori egyébként, nem tudom elképzelni, hogyha ezt szakmabeli olvassa, ne lenne neki is hasonló története. Egerek, békák, patkányok, egészen meglepő lények kerülhetnek elő a biológusok hűtőszekrényeiből is akár.
A felesége mit szólt hozzá?
Nemcsak partner volt, hanem ötletgazda, sőt az egész az ő „bűne”: nem titok, hogy Kurucz Kornélia a feleségem, ő vezeti az egyetemen a Betegségvektor és Betegségökológia Kutatócsoportot. A szúnyogok gondozása immár az ő vállát nyomja, de tartásuk ma már teljes egészében megoldható itt, az intézetben is.
Szúnyogról denevérre „váltott”, a repülő emlősök pedig biztosan előkelőbb helyen szerepelnek „nemszeretem állatok” listáján. Egészen sokan irtóznak tőlük szélsőséges módon, önnek nincsenek ilyen fóbiái?
Állítom, hogy a legcsodálatosabb élőlények a Földön. Elképesztő társas érzékkel rendelkeznek, az emlősök közül egyedüliként képesek repülni, echolokálnak, és félelmetes a diverzitásuk: több mint 1400 denevérfaj található a Földön, minden ökoszisztémában feltalálták magukat. Az élővilágban betöltött szerepüket nem lehet túlbecsülni, az ökoszisztéma szempontjából legalább annyira fontosak, mint a beporzó rovarok.
Elismerem és tiszteletben tartom őket, ám ettől még egy bőrszárnyakon kiszámíthatatlanul verdeső, nagy fülű, hegyes fogú, visítozó állat nem lesz cukibb.
Dehogynem, de nézzük akkor magát az állatot. Olyan történeteim vannak, hogy tudományos előadásokon is a fejüket szokták fogni az emberek. Szociális magatartásukban például benne van a távolságtartás, sokkal lelkiismeretesebben, mint az emberekében.
Kísérleti úton is bizonyították, hogyha egy denevér betegnek érzi magát, akkor külön vonul a kolóniától, egyedül csüng, mintha azt mondaná: bocsi, srácok, beteg vagyok, és senkit nem akarok megfertőzni.
Csodálatosan tájékozódnak. Képzeljük el, ahogy görnyedten haladunk egy barlang másfél méter magas folyosóján, és szemből 5000 denevér repül ki: tapasztalatból mondom, hogy egyik sem fog hozzánk érni, mindegyikük kikerül. Az utódnevelésük is varázslatos, ahogy óvodákban, bölcsődékben tartják a gyerekeket, közösen nevelgetik. Vagy kifejezetten cuki, amikor az anya úgy repül, hogy a hasán keresztbe kapaszkodik a kis denevér. Aki közelről látja, érti őket, annak biztosan meglágyul a szíve, és azt mondja, csodálatosabb lények nincsenek. Furcsán nézhetnek ki, elsőre ijesztők lehetnek, ám közelről kell őket megnézni: ha szereted a cuki állatokat, szereted a denevéreket.
A pandémia éveiben nemcsak az álhírek tömege, hanem az illetékesek terelése, hallgatása is erősen gátolta a hiteles információk áramlását, a fejekben jobbára káosz uralkodott. A kutatók munkaköri leírásában nem szerepel a közvélemény tájékoztatása, Kemenesi Gábor mégis azon kevesek közé tartozott, akik kiálltak, elmondták az aktuális, objektív tényeket. Miért kezdett tudósként járványkommunikációba?
Valahol ott kezdődött, hogy írtam a barátaimnak egy posztot a denevér-koronavírusokról, amit aztán több ezren megosztottak, és kérték, meséljek még erről. Ez egy olyan spirál, amibe, ha egyszer beleálltál, akkor mész és csinálod, mert látszik, milyen negatív hatása van annak, ha az emberek nem tudnak valamit. Mert akkor fordulnak az álhírek, az őrület felé. Információhiány esetén, ha mi, tudósok nem beszélünk, akkor a hülyeség fogja betölteni az üres teret.
Legyőztük a Covidot?
A vírust magát nem, hiszen van egy új, globálisan jelen lévő, légúti fertőzést okozó vírusa az emberiségnek. De a Covidot, a megbetegedést, amit okoz, azt talán igen. Önmagáért beszél, hogy 95 százalékkal csökkent a vírushoz köthető halálozás. De itt van még, folyamatosan csiszolgatja az eszköztárát, azonban olyan optimális helyzetben vagyunk, hogy most már a vakcinát is bármikor hozzáigazíthatjuk. Magánemberként elég annyi, hogy pórázt raktunk rá, és képesek vagyunk rajta is tartani. Virológusként ugyanakkor tud még meglepetéseket okozni, miután egyre több állati gazdát talál magának. Ezek a variánsok teljesen más közegben terjednek tovább, más hatások érik, és nem tudjuk, hogyha ezek képesek lesznek minket visszafertőzni, akkor hogyan viszonyulnak majd az eddig megszerzett immunitásunkhoz. A technológia viszont lehetővé teszi, hogy ez esetben a vakcinát gyorsan átalakítva fellépjünk majd ellenük, vagyis csak szakmailag érdekes a kérdés.
Laikusként leginkább úgy tekintünk vissza a covidos időszakra, mint amit a legjobb lenne kitörölni a múltunkból. Ön virológusként mit tanult a pandémiából?
Azt, hogy a világunk rendkívül sebezhető, törékeny, és amikor ilyen állapotba kerül, akkor sokan különféle anyagi és politikai érdekek mentén még súlyosabbá teszik a helyzetet.
Nem csak nálunk, az egész világon jellemző, a hatását pedig még most is érezzük: pártokat alapítottak, kampányokat építettek a tudomány tagadására. Nem gondolom normálisnak, hogy a kutatók halálos fenyegetést kapnak, mert teszik a dolgukat. Ez idáig el tud fajulni? Társadalmi katasztrófa zajlik, mert ha a tudományt megtagadjuk, mindannyiunknak vége. Mintha a csimpánzlétünk óta semmit nem fejlődtünk volna, csak ruhába bújtunk és házakat építettünk: amíg jól élünk, addig működik a világunk, de amint bármi gáncs van, kijönnek az indulatok.
Az indulatok még kezelhetők is lennének, számomra sokkal ijesztőbb, hogy a társadalom integritásának megóvásáért felelős réteg, a politikusok közül is néhányan még tovább vadítják a helyzetet a maguk javára. Vakcinát és vírust tagadnak néhány százaléknyi szavazó megszerzése érdekében.
Jelenleg egyik új kutatási területe a nipah vírus, hozzá képest a Covid csak egy enyhe másnaposság. Mit érdemes tudnunk róla?
Tudomásunk szerint a legsúlyosabb emberi fertőzést okozó állati eredetű vírus, 70 százalékos halálozási aránnyal. Ha valaki látta a Fertőzés című filmet, az erre épült. Tüneteit tekintve olyan, mint a kullancs-encephalitis: súlyos lefolyású, idegrendszeri agyvelő- és agyhártyagyulladást okoz, és, ahogy mondtam, 10 betegből hét belehal. Évmilliók óta a Délkelet-Ázsiában honos óriás repülőkutya vagy repülő róka néven ismert denevérfaj hordozza békességben. Mostanra azonban az ember felélte élőhelyeiket, a szerencsétlen állatok beszorulnak a városainkba, és időről időre átadják a vírust, ami helyi járványokat okoz. Túl sokan vagyunk mi, emberek és túl durván bolygatjuk a természetet, ezért bizonyos dolgok ránk találnak. A nipah tipikusan egy ilyen „dolog”.
Hogyan jut denevérből emberbe?
Délkelet-Ázsiában régi hagyománya van a pálmalé fogyasztásának. Megvágják a növény törzsét, egy edényt erősítenek alá, majd éjszakára vagy egy egész napra otthagyják, szép lassan megtelik az édes folyadékkal. Persze a denevérek is rájárnak, belenyalogatnak, miközben a vizeletükkel, székletükkel belekerül a vírus – ha pedig az ember iszik a fertőzött pálmaléből, megbetegszik. Emellett azt gyanítjuk, hogy ettől eltérő útvonalon is kipattanhatnak járványok, ezt is vizsgáljuk.
Az elmúlt években többször járt a nipah nyomában Bangladesben. Hogyan került kapcsolatba a vírussal?
A WHO prioritási listája tartalmazza azokat a betegségeket, amelyek már most is okoznak járványokat, és tudjuk, hogy egyre gyakrabban és erősebben fognak ránk jönni. Az egyik legsürgetőbb feladat a velük kapcsolatos fehér foltok kiszínezése, a kórokozó minél alaposabb megismerése, antivirális szerek, vakcinák kidolgozása. A nipah előkelő helyet foglal el ezen a listán. Mi pedig kiváló ázsiai kapcsolatokkal rendelkezünk, illetve van egy saját fejlesztésű, egyedülálló mobil laboratóriumunk, amivel bármilyen körülmények között pontos, megbízható munkát végezhetünk. Ezért kezdtünk el vele foglalkozni, és rendszeres terepi munkát végezni Bangladesben.
Tudjuk, hogy melyik denevérfajtól indul a vírus, és képesek vagyunk közvetlenül az állatból vizsgálni. Akkor miért várnánk meg az emberi megbetegedéseket? Azonosítjuk a kolóniák aktuális fertőzöttségét, és ahol ez magas, logikusan ott van nagyobb esély járványra. Emellett közvetlenül denevérből vizsgálva jobban megismerhetjük magát a kórokozót is: jelenleg azért nagyon nehéz vakcinát csinálni a vírusra, mert kevés genetikai adatunk van róla, egyszerűen nem értjük, hogyan változik. Ezt is pótolni kívánjuk.
Tavaly 20 nap alatt körülbelül 3000 denevérből vettünk mintát, és az idén épp abban a régióban volt az emberi megbetegedések gócpontja, ahol kimutattuk a kórokozót. Magyarra fordítva, úgy tűnik, hogy működött a járvány-előrejelző rendszerünk – mindez pedig segíti a korai felkészülést, elég nagy fegyvertény járványkezelési szempontból.
Elképzelhető lehet egy Covidhoz hasonló világjárvány a nipah főszereplésével?
Most még nagyon rosszul terjed emberről emberre, de, ha hagyjuk, hogy mind többször és többször ránk találjon, vagyis embereket fertőzzön, annál nagyobb eséllyel változhat ebbe az irányba. Megnő a statisztikai esélye egy olyan változat kialakulásának, ami azt mondja, hogy köszönöm szépen, én most már emberi vírus vagyok. Ha megtörténik, ember legyen a talpán, aki mondjuk egy ötmilliós bangladesi nagyvárosban megállítja majd a fertőzést.
De még ide sem kell jönnie, elég, ha leáll miatta Dél-Ázsia, biztosan minden gazdaság megérzi, hiszen ezer szállal kötődünk egymáshoz.
Mindez elkerülhető lenne, ha lemondanának a pálmaléről, vagy legalább biztonságosabb módon gyűjtenék. Mondjuk lefednék az edényt, hogy a denevér ne férjen hozzá.
Könnyen lenézhetjük más „butaságát”, de ne ítélkezzünk elhamarkodottan. Próbáljon meg bárki itthon akár csak a szomszédjához átmenni, és mondja neki, többet nem ihatsz pálinkát, mert veszélyes. Lehet, hogy kap egy hatalmas pofont és elküldik a fenébe. A bangladesiek nemzedékek óta fogyasztanak pálmalevet, egészséges, imádják. Tanult emberek, állatorvosok mondták, hogy még mindig isszák, mert kicsi a fertőzés esélye. Elképesztő az emberi ragaszkodás a megszokásokhoz, és az önigazolás ennek érdekében.
A megoldás persze annyi, hogy valamivel le kell takarni az edényt. Több mint tíz éve működnek projektek a pálmalégyűjtők tanítására, de nem megy át az üzenet: nem hisznek benne, nem érdekli őket.
Egyébként meg annyira emberi az egész. A Covid alatt megtanultuk, hogy az eszkimóktól a bangladesieken át a magyarokig mindenki mindenkinél okosabb. Egyszerűen csak emberek vagyunk, vagy, ha csúnyábban mondom, akkor csimpánzok, mert sokszor ez jön ki belőlünk. Amikor itthon próbáltam mesélni az embereknek a Covidról, a vakcinákról, mindig azt kaptam, hogy majd ő tudja. Hát jó, a bangladesiek is majd tudják, és majd nézhetünk, amikor a nipah elszabadul.
Ilyenkor végtelenül át tudjuk érezni, mennyire buták azok ott Dél-Ázsiában. És bele sem gondolunk, hogy lehet, én is buta voltam a Covid alatt, mert ugyanezt csináltam, csak más témában. Lehet, hogy egyszer hinni kéne a tudomány szavának és a szakembereknek, akik azt közvetítik, és akkor meg lehetne állítani azokat a dolgokat, amik egyébként a mindenkinél okosabb embereket is érintik.
Magyarországon az itthoni denevérfajokban rejtőzik hasonló veszély ránk nézve?
Ennek nincs jelentős kockázata, méghozzá azért, mert az ökoszisztéma itt nem rendeződik át annyira durván, az állatok nem kényszerülnek olyan mértékben az ember személyes terébe – itt az ipari forradalom óta ez sokkal lassabban, egy kisebb világban már lezajlott. Az Európában honos 32 denevérfaj viszonylag stabilan, zavartan, picit visszahúzódó állománnyal elvan az élőhelyein: stabilabb az ökoszisztéma, nem is nagyon érintkezik velük az átlagember. Attól meg nem kapunk el semmit, ha néha egy-egy berepül a lakásba.
Hazai viszonylatban, sőt, Európa nagy részén sokkal inkább a rovarok által terjesztett betegségek térnyerése várható a klímaváltozás miatt. Beszélhetünk kullancsról, szúnyogról, olyan új csípőlegyekről, amelyekkel még nem találkoztunk. De fogunk és az fájni fog. A folyamatok már elkezdődtek, fel kell rá készülni. Elképesztő sebességgel terjednek az inváziós fajok, úgy jönnek a betegséget terjesztő kullancsok, mint a futótűz, és itt is maradnak. Na, ezek a komoly dolgok, nagyságrendekkel erősebb veszélyforrás az őshonos denevéreknél.
Természetrombolás, pusztítás, inváziós fajok, járványok… Ez az emberiség jövője?
A jövőnk tele van kihívásokkal. Biztos sokan ismerik a repülőgép-hasonlatot, amikor a levegőben sorra esnek ki az alkatrészek, és lesz egy olyan apró csavar, amely elvesztése után a gép szétesik és lezuhan. Magam Jordán Ferenc kutatótól hallottam, nagyon szemléletes hasonlat, és jelenleg minden jel szerint ennek a határán vagyunk. Maradva a szakmámnál, a klímaváltozás és a túlzott emberi térnyerés az anyahajó, a járványok a kísérői: a szélsőségek, anomáliák a fertőző betegségeknek is új pályát nyitnak.
Virológusként már most látjuk, hogy egyre több és egyre furcsább betegség talál ránk, szinte már azt sem tudjuk, hova nyúljunk. De hiszek a tudomány erejében: tudjuk, mi vár ránk, és megvan a lehetőségünk, hogy segítsünk magunkon. Ehhez viszont a tudomány szavára nyitott, felvilágosodott társadalomra van szükség, amelyik nem azt mondja, hogy „hazudsz”, meg „a Föld lapos”, hanem megteszi azt, ami az ő feladata.
Hiszek benne, hogy ez az emberiség egyik hőskora, most bizonyíthatunk: „megérte” ledarálni a bolygót, és meg tudjuk előzni saját fajunk összeomlását. Feléltük a Földet, látjuk ennek hatását, viseljük a következményeit, de minden eszközünk megvan rá, hogy mégis egy jó sztorit hozzunk ki belőle a végén. Ehhez azonban gondolkodó, cselekvő, alkalmazkodásra és együttműködésre képes ember kell – ezt már csináltuk a fejlődéstörténetünk során. Felejtsük el a klímadepressziót: a tudás itt van, képesek vagyunk most is megcsinálni. Higgyünk a tudományban.
