…nekem a provinciáskodás nem kell; én el vagyok határozva a másik irányba menni, (…) én készen vagyok menni a végletekig, győzelemre, ha lehet, az akasztófára, ha kell; – én megyek
– jelentette ki már 1848. március 15-én Perényi Zsigmond báró. Az ősi arisztokrata család tagját Pesten akasztották fel 1849. október 24-én, 65 évesen ő volt az egyik legidősebb vértanú.
A magyar szabadság, függetlenség eltiprása és az azt követő bosszúhadjárat ikonikus dátuma október 6.: ezen a napon adták hóhér kezére vagy állították kivégzőosztag elé a szabadságharc 13 katonai vezetőjét Aradon, és Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt Pesten. A kormány 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánította, minden évben számtalan megemlékezés őrzi a vértanúk emlékét.
Arról azonban kevés szó esik, hogy a Habsburg-kormányzat megtorlásának nagyságrendekkel többen estek áldozatul. Katonák, népfelkelők és civilek sokaságára szabtak ki halálos ítéletet a katonai bíróságok, az első letartóztatások Pozsonyban történtek még 1848 decemberében, az utolsó kivégzést 1850 júniusában hajtották végre.
Az áldozatok pontos számát nem ismerjük, de amint ebben a cikkünkben részletesen kifejtettük, azonosítható módon összesen 150–160 embert ítéltek halálra és végeztek ki a szabadságharccal összefüggésben, de az áldozatok valós száma ennél biztosan magasabb. Rájuk emlékezünk most Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója kalauzolásával Perényi Zsigmond, az ősz vértanú bemutatásával.
![Szivarozva nézett szembe a halállal az öreg Perényi 1](https://s.24.hu/app/uploads/2023/10/central-0751662115.jpg)
Kölcseyt is segítette
Az északkeleti országrészben, főként Ugocsa, Abaúj, Zemplén, Ung és Bereg vármegyékben birtokos, régi és dicső múltra visszatekintő főnemesi família tagja, Perényi Zsigmond három különböző időszakban is a magyar történelem fontos szereplője volt, hosszú és aktív politikai pályáját azonban egyáltalán nem nevezhetjük tipikusnak. A napóleoni háborúk idején, 1807-ben kezdte országgyűlési munkáját, előbb Ung, majd 1811–12-ben, illetve 1825–27-ben Bereg vármegye követeként az alsótáblán.
Arisztokrataként névre szóló meghívóval rendelkezett az országgyűlés felsőházába, ám ő inkább a választási megmérettetést és az alsóházat választotta – itt írtunk erről bővebben. Mindeközben pedig aktívnak mutatkozott a vármegyei politikában is, Bereg alispánjaként a gyakorlatban ő irányította a megyét 1814-től kezdve egészen 1829-ig, a központi hatalommal szemben is képviselte a magyar nemesség érdekeit. Hivatalvállalását a családi hagyományok mellett a napi megélhetés szintén befolyásolta, mivel a népes Perényi família ekkor már elaprózódott birtokszerkezettel és komoly adósságokkal küszködött.
Zsigmondot ugyanakkor erős küldetéstudat is fűtötte: „tiszti hivatalomat egyedül azon erős meggyőződésből viselem, hogy minden hív polgár múlhatatlan kötelességének tartom azon helyen, ahova őtet a környűlállás helyhez tette, a közjónak s hаzájának szolgálatját felajánlani, s annak teljesítésén teljes erejéből igyekezni.” Megyei és országos közéleti tevékenysége nem maradt visszhang nélkül, miként a történész fogalmaz:
Bátor és ügyes fellépésével hamar az északkeleti országrész ismert ellenzéki politikusává vált, Kölcsey Ferenc kérésére például személyes jelenlétével támogatta a költő közéleti pályafutásának sikeres elindítását Szatmár vármegye 1829-es tisztújításán.
„Az a dicsőség, melyet Nagyságod Beregnek esztendőkig tartott szerencsés kormányával, s az ország gyűlésein kitündöklött, szent hazafiúságával érdemlett, régen forró tisztelőjivé tett minket Nagyságodnak” – írta a Himnusz költője Perényinek.
![Szivarozva nézett szembe a halállal az öreg Perényi 2](https://s.24.hu/app/uploads/2023/10/vasarnapiujsag_1871__pages145-145-682x800.jpg)
Idővel aztán kilépett a vármegyei közegből, a szűkebben vett reformkorban, elsőként az 1830-as diétán már a felsőtáblán politizált, miközben öles léptekkel haladt felfelé az állami hivatali ranglétrán is. Előbb a Helytartótanács, majd a korabeli legfelsőbb bíróság szerepét betöltő Hétszemélyes Tábla tagja lett 1834-től, és ugyanebben az évben ugocsai főispánhelyettessé, majd hamarosan főispánná nevezték ki. 1831-ben pedig az egyik királyi biztosként az első kolerajárvány elleni védekezést irányította.
A kormány megbízásából, de elveihez híven
Az ellenzékiség és az állami, kormányzati karrier közötti ellentét a kortársak figyelmét sem kerülte el, ám a kritikákra azt felelte, mindig, minden pozícióban csakis saját meggyőződése vezeti: „mert én ugyan főispán vagyok, de soha meggyőződésemet a kormánynak nem adtam el, és a kormánynak nézetét csak ott pártolom, hol igazsága van.”
A vármegyék élén álló főispánokat az uralkodó nevezte ki, a kormányzat valósággal vadászott a tehetséges emberekre, sőt, nem egyszer radikális ellenzékiek pálfordulást hajtottak végre egy-egy főispáni posztért. Perényi Zsigmond azonban sem elvein, sem ellenzéki tevékenységén nem változtatott markánsan.
Amikor Kossuth Lajos a Törvényhatósági Tudósítások miatt hasonló helyzetbe került, Perényi ugyan nem látta teljes mértékben bizonyítottnak az ártatlanságát, viszont hároméves börtönbüntetése enyhítését kérte – nem járt sikerrel, Kossuthot végül négy évre ítélték.
Melkovics Tamás értékelése szerint Perényi Zsigmond a legfelsőbb bíróság tagjaként és főispánként is vitte tovább ellenzéki attitűdjét, és minden helyzetben saját meggyőződését képviselte – az 1840-es években már szinte egyedüliként a főispánok közül. A titkosrendőrség is azt írta róla szemrehányóan, hogy ellenzéki irányba viszi el vármegyéjét, miközben a „legfüggetlenebb főispán” címre törekszik. Perényi a haladás eszméit is felvállalta, elfogadta a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás elvét, sőt, még a népképviselet témáját is „megpendítette”.
Pályafutásának ezen szakasza 1845-ben ért véget: az udvar úgynevezett adminisztrátorok, ma úgy mondanánk, teljhatalmú kormányhivatalnokok kezébe adta a megyék kormányzását, így próbálta biztosítani a kormánytöbbséget – itt írtunk erről részletesen. Perényit címe meghagyása mellett eltávolították Ugocsa éléről, de maradt a Hétszemélyes Táblán.
Előre látta, mi fog történni
Ő volt a korszak egyik legtapasztaltabb politikusa, az 1848–49-es népképviseleti parlamentet is beleszámolva összesen nyolc országgyűlésen volt jelen – ehhez tudni kell, hogy akkoriban egy-egy gyűlés évekig is elhúzódott, a következőt pedig általában az előző lezárása után három évvel hívta össze az uralkodó.
1847-ben részt vett az Ellenzéki Nyilatkozat kidolgozásában, valamint Batthyány, Széchenyi, Kossuth és több prominens politikus mellett ő is részt vett abban a küldöttségben, amely 1848. március 15-én Bécsbe vitte, és elfogadtatta a magyar országgyűlés sorsdöntő, történelemformáló felirati javaslatát. Kossuth Lajos 1879-ben, egy Helfy Ignácnak küldött levele Perényi Zsigmond éleslátásáról és elhivatottságáról tanúskodik.
Március 15-ét írunk, Bécsben vagyunk Kossuth szállásán, ahol a magyar küldöttség a felirati javaslatának elfogadása kapcsán tárgyalt, összegyűlt, még Széchenyi is, „ki azelőtt lakom küszöbét soha át nem lépte”, ott üldögélt. Perényi maradt utoljára, és őszintén elmondta, hogy a mindent elsöprő lelkesedés szerinte csalóka „cafrang”, a királyi jóváhagyás ugyan meglesz, de hazugság lesz, csupán átverés. Világosan beszélt: „engem a cafrang nem ámít, nekem a provinciáskodás nem kell; én el vagyok határozva a másik irányba menni – légy bizonyos benne, a dolgok oda fognak menni, oda kell menniök – én készen vagyok menni a végletekig, győzelemre, ha lehet, az akasztófára, ha kell; – én megyek”.
![Szivarozva nézett szembe a halállal az öreg Perényi 3](https://s.24.hu/app/uploads/2023/10/vasarnapiujsagkepesfolyoirat_1887_1-1571181246__pages473-473.jpg)
Mindvégig biztosította a törvényességet
A következő hónapok eseményei pedig bebizonyították, hogy a fentiek nem csupán üres szavak voltak Perényi Zsigmond részéről, a továbbiakban ennek szellemében tette a dolgát. Első feladata Erdélybe szólította, miniszteri biztosként az unió tető alá hozásán munkálkodott. Főispáni tisztségét is megtartotta – jellemző, hogy Szemere Bertalan belügyminiszter mindössze 9 korábbi főispán pozícióban maradását javasolta, köztük első helyen Perényit említette. A népképviseleti országgyűlés felsőházának másodelnöke lett, de miután az elnök, Mailáth György kezdetben csak részben, később pedig egyáltalán nem látta el feladatát, Perényi vezette az üléseket.
A magyar kormány és az udvar viszonya egyre jobban elmérgesedett, a pákozdi csata után az uralkodó 1848. október 3-án feloszlatta a magyar országgyűlést, és Josip Jellasicsot nevezte ki hazánk teljhatalmú királyi biztosává. Innentől kezdve nem volt visszaút, aki továbbra is kitartott a magyar szabadság mellett, az vereség esetén semmi jóra nem számíthatott.
Perényit viszont éppen aznap delegálta a főrendiház az Országos Honvédelmi Bizottmányba, ahol elnökhelyettesként működött Kossuth Lajos mellett. A fenyegetettség miatt a felsőház résztvevőit Debrecenben már igencsak nehéz volt az országgyűlésre csábítani, Perényi viszont kitartott, legfőbb érdeme éppen az volt, hogy sikerült annyi főrendi tagot meggyőznie, hogy a felsőház határozatképességét megőrizzék.
Komoly szervezőmunkát felmutatva mindent megtett azért, hogy a törvényhozás a törvényes keretek között működjön: elévülhetetlen érdemei vannak 1848–49 legitimitásának megőrzésében, hiszen a népképviseleti országgyűlés mindkét háza jóváhagyta a legfontosabb döntéseket
– emeli ki a történész.
Önként vállalta a halált
Perényi jóslatának megfelelően a helyzet odáig fajult, hogy 1849. április 14-e és 19-e között az immár Debrecenben ülésező országgyűlés elfogadta a magyar függetlenségi nyilatkozatnak nevezett dokumentumot, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. Perényi is a trónfosztás mellett érvelt, jórészt neki sikerült megszereznie a főrendek támogatását is.
Így nyilatkozott erről: „Sokszor volt szerencsém részesülni az országgyűlési tanácskozásokban, de ennél fontosabb tárgy még soha elő nem fordult, s nagyobb örömömre nem szolgált semmi, midőn a hazai ügyekben részt vettem, mint ezen egyhangú nyilatkozata a felsőháznak, midőn a képviselőháznak határozatát teljes hazafiúi érzettel egyhangúlag elfogadta.” És mint az felsőház másodelnöke
Világoson fogták el a Bohus-kastélyban, majd Pestre, a laktanyaként és erődként szolgáló, hírhedt Újépületbe vitték. Elmenekülhetett volna, de úgy gondolhatta, vén fejjel (65 éves volt ekkor) ő már nem fut sehova. Tárgyalásán is alapvetően büszkén vállalta tetteit a haza érdekében, és mivel a halálos ítélettel vagyonelkobzás is járt, utolsó heteiben családja boldogulását igyekezett biztosítani.
![Szivarozva nézett szembe a halállal az öreg Perényi 4](https://s.24.hu/app/uploads/2023/10/01.png)
Szivarozva ment az akasztófa alá
Akasztásra ítélték, a legmegalázóbb kivégzési módra, ami csak egy arisztokratát sújthat. Október 24-én végezték ki az Újépület mellett, nem messze Batthyány Lajos halálának helyétől, azon a napon Perényi Zsigmond mellett Szacsvay Imre képviselőházi jegyző és Csernus Emánuel (Manó) miniszteri tanácsos lépett még a vesztőhelyre. A jelenetről több szemtanú is beszámolt:
„A hófehér szakállú Perényi megölelvén társait, e felkiáltással: Éljen a Haza! – ment az akasztófára”. Egy másik visszaemlékezés szerint: „Mind a három büszkén, magasra emelt hajadon fővel haladt a vesztőhely felé. Nyomban utánuk jöttek a porkoláb a láncokon függő lakatok kulcsával és egy százados hadbíró. A lelkészek csak a kapuig kísérték az elítélteket. Először Szacsvaynak olvasta fel az auditor alig érthető, hadaró hangon az ítéletet. Szacsvay után Csernyus következett, s az egész idő alatt Perényi tíz lépésről nézte a rettentő jelenetet, s midőn rákerült a sor, láncait levették, tizenkét ezüst húszast nyújtott a hóhérnak, hogy hamar bánjon vele. Kérte, hogy a kötelet ne szorítsa hosszú fehér szakállához”. A harmadik: „Az ősz Perényi szivarozva, hideg közönnyel haladt a vesztőhelyig, s egyetlen arcizma sem mozdult meg, midőn a hóhér nyakába veté a fojtó hurkot. »Még a halálban is igazi nagyúr volt«”.
Perényi Zsigmond báró 1849 politikai mártírjai közé tartozik, az ő személyén keresztül a megtorlás szimbolikusan az új alapokra helyezett törvényhozás főrendiházára sújtott le. Mellszobrát 1906. október 24-én, fia és unokája jelenlétében avatták fel Nagyszőlősön, hamarosan azonban nemkívánatossá vált és eltávolították: végül 1991-ben állították ismét helyére, melyet minden évben megkoszorúz a kárpátaljai magyar ajkú közösség. Nyughelye ma is látogatható a Fiumei úti temetőben, sírkövén a felirat:
Meghalt, mert hazáját életénél jobban szerette.