Giovanni da Pian del Carpine ferences szerzetes és pápai követ aggodalmasan tért haza 1247-ben. Az előző két évben bejárta a hatalmas Mongol Birodalom nagy részét, és a tapasztalatai beigazolták félelmeit, hogy a mongolok végtelenül veszedelmesek, és újabb támadásra készülnek Európa ellen. „A tatárok [mongolok] célja, hogy az egész világot leigázzák, ha megtehetik”, írta Carpini, és az előző évtized tapasztalatai alátámasztani látszottak a véleményét.
A mongolok 1236-ban, miután a történelem leglenyűgözőbb hódítássorozata nyomán a Japán-tengertől a Kaszpi-tengerig terjedő hatalmas birodalmat hoztak létre, új offenzívába kezdtek Eurázsia nyugati része ellen. Egymás után estek el előttük a városok, köztük 1240-ben Kijev. „Hosszú ostrom után végül elfoglalták a várost, és lakóit mind megölték”, rögzítette Carpini.
1241-ben a mongolok megtámadták Magyarországot és Lengyelországot, mindent felperzseltek és a puszta földdel tettek egyenlővé, és legyőztek minden ellenük küldött sereget. Miközben a seregeik Bécs ellen gyülekeztek, úgy tűnt, hogy Nyugat-Európa a mongolok megállíthatatlan pusztításának áldozata lesz. Ám ekkor hirtelen eltűntek. Ögödej mongol nagykán meghalt, és seregei hazatértek, hogy új vezetőt válasszanak maguknak.
A keresztények fellélegezhettek, azonban nem sokáig lehettek nyugodtak. 1247-ben új támadás körvonalazódott, és Carpini helyesen mérte fel, hogy Nyugat-Európa vezetői nem lettek volna képesek hatékonyan védekezni. Ezért utasította el a mongolok kérését, hogy követeiket magával vigye Európába, mert nem akarta, hogy lássák, mennyire megosztottak a keresztény királyságok.
Néha átmenetileg hátrányba kerültek, de a legtöbb esetben elképesztően sikeresek voltak a seregeik, amelyek számos hadvezér és sokféle civilizáció ellen arattak diadalt. A pápa követe mégsem vesztette el a reményt. Utazásai során sokat időzött Eurázsia minden szegletéből származó emberek társaságában, és mindenkitől megkérdezte, hogyan lehet megállítani a mongolokat.
Nem volt ellenszer
A mongolok sikerének titka az életmódjukban rejlett. Az eurázsiai sztyeppék nomád népeként a gyerekeik korán megtanultak lovagolni, íjjal lőni, vadászni és állatokat terelni. Az így szerzett tapasztalat nélkülözhetetlen volt az életben maradáshoz, ugyanakkor megteremtette egy erős sereg alapjait, mivel a mongolok a nagy léptékű közös vadászatok során megtanulták, hogy a lovasok miként hangolják össze nagy területeken a tevékenységüket.
Ez a harcmodor Közép-Ázsia népeinek hagyományos erőssége volt, de Dzsingisz kán (aki 1227-ben halt meg) különösen hatékonyan aknázta ki a sztyeppei népek harcászati képességeit. Emellett felhasználta a legyőzött népek harcedzett katonáinak tapasztalatait is, mint például a kínai ostrommérnökökét, és a legyőzött seregeket beolvasztotta a mongol hadseregbe.
A mongolok harcmodora messze földön híres volt. Az egyik kedvenc taktikájuk az volt, hogy az ostrom kezdetén az első hullámban a frissen foglyul ejtett rabokat küldték a védők ellen, ezzel összezavarták az ellenséget, amelyik a rabokra pazarolta a nyilait, és már a döntő támadás előtt felemésztette az energiáját. A mongol sereg másik nagy előnye abban rejlett, hogy a lovasok rendkívül gyorsan tudtak megtenni hatalmas távolságokat, és mivel magukkal terelték az állataikat, nem kellett a sérülékeny utánpótlási vonalakra hagyatkozniuk.
E kétségtelen erősségek ellenére, mégis hogyan lehet legyőzni a mongolokat? Carpini számos, a talány megfejtésével kecsegtető információt gyűjtött össze: ezek közül némelyik használható volt, némelyik nem. Az egyik történet szerint van egy hely messze északon, ahol kutyaszerű emberek születtek. Ezek a kutyaemberek, amikor a mongolok fenyegették őket, úgy védekeztek, hogy addig hemperegtek a földön, amíg a bundájuk tele nem lett földdel. Ezt követően a jeges folyóba vetették magukat, hogy a sártól megvastagodott bundájuk szilárd páncéllá fagyjon, aztán megrohanták a mongolokat, akiknek a nyilai nem tudtak áthatolni a jeges páncélzaton. A pápai követ szorgalmasan feljegyezte ezeket a történeteket, bár a mongolok elleni védekezésre aligha lehetett felhasználni őket. A saját ajánlásai jóval kézzelfoghatóbbak voltak.
A mongol hadsereget decimális rendszerben működtették, vagyis 10 katonából álló egységekbe rendezték a haderőt. Tíz ilyen egységet a század parancsnoka vezette; tíz darab századot az ezred parancsnoka és így tovább. Ez nagyon hatékony struktúra volt, és Carpini szerint a keresztény parancsnokoknak is alkalmazniuk kellene – amiben igaza volt. A mongol sereg legyőzéséhez hasonló harci értékű seregre volt szükség – de a keresztény hadseregek nem feleltek meg ezeknek a kívánalmaknak. Ez a feladat az egyiptomi központú Mamlúk Birodalomra várt, amely 1260-tól kezdődően több mint 60 évig háborúzott a mongolokkal.
A siker titka
A Mamlúk Birodalom viszonylag új erő volt a közel-keleti geopolitikában. A mamlúkok eredetileg az egyiptomi szultánok rabszolga katonái voltak, akiket részint a belső ellenség, részint a keresztesek ellen vetettek be. 1250-re a mamlúk nehézlovasság megkerülhetetlen katonai erővé vált, és amikor megromlott a viszonyuk az uralkodó szultánnal, fellázadtak ellene, megölték, majd magukhoz ragadták a hatalmat és megalapították a saját szultanátusukat.
Tíz évvel később ez a szultanátus egy nagyobb mongol invázióval találta magát szembe. A mongolok támadást indítottak Szíria ellen, elfoglalták Aleppót, majd délnek fordultak, hogy a másik regionális központot, Damaszkuszt is elfoglalják. A mongolok ekkor azt követelték, hogy Egyiptom hódoljon be nekik, de a mamlúkok nem voltak erre hajlandók: kivégezték a mongolok követét és készenlétbe helyezték a hadseregüket. Ez egy olyan konfliktus kialakulását vetítette elő, ami a feje tetejére állította az addig megszokott forgatókönyvet.
Ugyanis, valahányszor a mamlúk és a mongol seregek összecsaptak a csatatéren (1260, 1277, 1281 és 1303-ban), csaknem mindig a mamlúkok arattak győzelmet. A mongolok a megelőző évtizedek alatt Kína jó részét elfoglalták, majd Nyugat-Ázsián átverekedve magukat Kelet-Európára támadtak – és mindenkit elsöpörtek maguk előtt. De most végre méltó ellenféllel találták szembe magukat.
Mi volt a mamlúkok sikerének titka? Az, hogy nagyjából ugyanúgy harcoltak, mint az ellenfeleik – mindaz, amit Carpini az 1240-es években gyanított, hatékonynak bizonyult. Sok mamlúk katona a mongolok által meghódított és a Fekete-tenger vidékéről elkergetett különféle török népek rabszolgája volt. Ezek a törökök hasonló életvitelt folytattak, mint a mongolok, és harcosaik ugyanolyan nomád/katonai képességekkel rendelkeztek, mint ők. Ennek eredményeként, amikor a mamlúk és a mongol hadsereg Szíriában szembekerült egymással, mindkettő döntően az íjászatra támaszkodó és decimális rendszer szerint szerveződött lovas harcmodort folytatott.
Ezek a hasonlóságok hatékonyan semlegesítették a mongolok előnyeit. De hogyan járhattak a mamlúkok egy lépéssel előttük, és fordíthatták ezt az egyenlő játékteret csatatéri győzelmek sorává?
Az egyik elmélet szerint a lényegesen fejlettebb fegyverzetük jelentett előnyt. Egy kifogástalan fegyverzettel és lovakkal ellátott mamlúk hadsereget kell elképzelnünk – amelyet Egyiptom jelentős kereskedelméből és mezőgazdaságából származó gazdagsága támogat –, amint legyőzi a mongol harcosokat, akik főként fából készült fegyverekkel és kisebb termetű sztyeppei lovakon harcoltak? Talán nem. Végül is több évtizeden át tartó háborús hódítások után a mongoloknak rengeteg lehetőségük volt, hogy elrabolják vagy megvásárolják a legjobb fegyvereket és lovakat, amik csak hozzáférhetők voltak.
Győzniük kellett, vagy elpusztulnak. A csapataik jórészt olyan harcosokból álltak, akik Egyiptomba menekültek éppen az elől a hadsereg elől, amellyel szembe kellett nézniük. Készen álltak az elszánt küzdelemre, és itt már nem adták meg magukat harc nélkül.
Elkerülhetetlen halál
Ebben a konfliktusban 1260-ban jött el a döntő pillanat, amikor a mamlúkok első győzelmüket aratták a mongol hadsereg felett egy Ajn Dzsálút nevű helyen, Gáza közelében. A csata nem szemben álló birodalmak hatalmas küzdelme volt. A mongol hadsereg jó része visszavonult keletre, amikor meghallotta nagykánjuk halálhírét, és csak egy kisebb haderőt hagytak hátra, hogy tartsa Szíriát. A két hadsereg létszáma jórészt megegyezett. A mamlúkok képesek voltak visszaverni a mongol ellenfeleiket, kiknek a vezetője ezekkel a szavakkal lelkesítette a hadseregét:
A halál elkerülhetetlen. Jobb meghalni jó hírnévvel, mint gyalázatban menekülni.
Bizonyos értelemben Ajn Dzsálút nem volt különösebben fontos – a mamlúkok egy 20 ezer fős helyőrséget győztek le, a mongol sereg döntő része harcképes maradt. De ez a győzelem mégis fordulópontot jelentett: biztosította, hogy a mamlúkok fennhatóságuk alatt tarthassák a területet, és ennek következtében drámai módon kiterjesszék a birodalmukat. Még ennél is fontosabb: a harctéren aratott siker bebizonyította, hogy a mongol támadók távolról sem legyőzhetetlenek.
A Mamlúk Birodalom ezt követően mágnesként vonzotta mindazokat, akik ellen akartak állni a mongol inváziónak. A mongoloknak sokáig kellett várniuk, míg lehetőségük adódott, hogy bosszút álljanak a mamlúkokon – polgárháborúk sora vezetett a birodalom felbomlásához, ami késleltette visszatérésüket a Közel-Keletre. Mire 1280–1281-ben újból támadást indítottak, két évtized telt el az Ajn Dzsálút-i vereség után – de a mamlúkok készen álltak és várták őket. A megelőző 20 évben a szultanátus alaposan kiképezte a hadseregét, bevette a mongolok elől menekülő harcosokat, erődöket emelt és kommunikációs csatornákat épített ki. Az eredmény a homszi csatában a mongolok felett aratott újabb győzelem lett 1281. október 29-én – a mamlúkok a mongol hadsereg középpontja ellen indított pusztító lovasrohamnak köszönhették a diadalt. Ezúttal egy teljes erejű mongol hadsereget kényszerítettek térdre.
Miért vonultak ki?
A mongolok mamlúkokkal folytatott összecsapásai számukra sem voltak egészen eredménytelenek. Sikerült egy csatatéri győzelmet kicsikarniuk – a Damaszkusz melletti Vadi al-Haznadarban 1299-ben –, de nem tudták kiaknázni a sikerüket, és lassacskán kivonultak Szíriából.
Vajon miért tették? Egy kortárs templomos feljegyzés szerint a „takarmányhiány” lehetett az oka. A mongol seregeket továbbra is hatalmas ménesek, birka- és kecskenyájak kísérték, ami egyrészt a lovasság számára biztosított friss hátaslovakat, másrészt élelemforrásként szolgált. Ezeknek az állatoknak hatalmas legelőterületekre volt szükségük. De amíg a közép-ázsiai legelők elegendő élelmet biztosítottak számukra, más régiókban már jóval kevesebb volt az állattartásra alkalmas földterület. Kelet-Európa lombhullató erdői ugyanúgy viszonylag kevés élelmet biztosítottak a legelő ménesek és nyájak számára, mint ahogy a délkelet-ázsiai trópusi erdők is. A Közel-Keleten volt néhány kitűnő legelőterület, különösen Anatóliában (ma Törökország), a Nílus deltavidékén és a levantei partvidéken. Összességében véve azonban az itteni legelők nem alkottak összefüggő területet, ráadásul a teherhordó állatok sem bírták a hőséget.
Erre a gyenge pontra Carpini is felfigyelt. A felperzselt föld taktikáját tanácsolta a mongol invázió ellen, mindenféle takarmány elpusztítását a felvonulási útvonaluk mentén. Carpini azt mondta, hogy ha kiéheztetik a mongolok állatait, megbénul a hadseregük. A mamlúkok ugyanerre a következtetésre jutottak, és felgyújtották a legelőket a határaik mentén. Nem tudjuk, mennyire vált be ez a taktika a mongolok kiűzésére Szíriából, de biztos, hogy közrejátszott a sikerben.
A cikket Rindó Klára fordította.
