Akik látták a XX. század leghíresebb politikai merényletét megörökítő 8 mm-es Zapruder-filmet, sose felejthetik el, ahogy a dallasi Elm Streetre élesen bekanyarodó, lelassuló elnöki autóban az integető John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök előbb a nyakához kap, majd rózsaszín kosztümös felesége karjaiban szétrobban a feje, mindent beterítve agyvelővel, hogy aztán a csodaszép First Lady sokkos állapotban igyekezzen menekülni a felgyorsító limuzinra felkapaszkodó testőr karjaiba. Nem sokkal később, egy szappanoperát félbeszakítva, a CBS-en bejelentették, hogy Kennedy elnök súlyosan megsérült, majd alig egy óra múlva a legendás tévébemondó, Walter Cronkite a szemüvegét levéve, a stúdió órájára pillantva megrendülve jelentette be:
Vádlottak padján a nagytőke
Ezzel bekövetkezett, amit mindenki lehetetlennek tartott: az országjáró körútját járó, Lyndon B. Johnson alelnök államát, Texast meglátogató, fiatal, sármos elnök, akinek udvarát Artúr király Camelotjához hasonlították, nem indulhatott el az 1964-es elnökválasztáson. A sokkoló elnökgyilkosság azóta is a politikai összeesküvés-elméletek kedvelt célpontja. 1991-ben egy nemzedéket kapott telibe a világ egyik legizgalmasabb politikai krimije, az Amerika-kritikus, Oscar-díjas Oliver Stone JFK – A nyitott dosszié című, három és fél órán át pörgő mozija, amely Jim Garrison JFK – Gyilkosok nyomában című 1988-ban megjelent, magyarul is olvasható könyvén alapult.
A New Orleans-i kerületi ügyész, Jim Garrison ugyanis nem fogadta el a hivatalos „magányos őrült” magyarázatot, amely szerint Lee Harvey Oswald (Richard Donner Összeesküvés-elmélet című 1997-es filmjéből tudhatjuk, hogy a merénylőknek mindig három nevük van) egyedül gyilkolta meg az elnököt. Nyomozni kezdett, és a vélt összeesküvés szálait göngyölítve 1967-ben letartóztatta a köztiszteletben álló déli üzletembert, Clay Shaw-t, az International Trade Mart nemzetközi kereskedelmi vállalat alapítóját, akinek személyében lényegében az amerikai nagytőkét, valamint az esetet eltussoló kormányzatot – és egy ma elterjedt szófordulattal, a „mélyállamot” (deep state) – lehetett a vádlottak padjára ültetni. A vád alá helyezés 1969-ben történt meg, de Clay Shaw-t egy órán belül, egyhangúan felmentették.
Nem függetlenül attól, hogy a valódi Jim Garrison nem volt akkora hérosz, mint amilyennek a Stone-filmben kora szupersztárja, Kevin Costner eljátszotta: tudtán kívül a KGB is dezinformálta a kerületi ügyészt. Ahogy az is elbizonytalanító az ismert film állításaival kapcsolatban, hogy az Oliver Stone másik inspirációját jelentő Jim Marrs újságíró a Kereszttűz – A cselszövés, amely megölte Kennedyt című 1989-es könyve mellett a Titkos uralom címmel egy olyan kiadványt is közreadott, amely a piramisokat a szabadkőműveseken át a Trilaterális Bizottsággal összekötő „rejtett történelmi szálakat” fejti fel.
Kinek áll érdekében?
Nem véletlen, hogy elképesztő népszerűségnek örvendenek a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos összeesküvés-elméletek. A szociálpszichológia „kényszerű okkeresésnek” nevezi azt a lélektani igényt, amely a nagy történésékhez nagy okokat kíván rendelni: a „banálist”, a „véletlent” és az „emberi hülyeséget” (pedig ezek történelemformáló tényezők!) nem igazán akarjuk elfogadni magyarázatként. Emiatt szinte axiómaként vallják sokan, hogy a világ leghatalmasabb emberével csakis egy hozzámérhető befolyású hatalom (egy titkos szervezet, a maffia, a „mélyállam”, egy jól szervezett kubai vagy szovjet konspiráció, vagy mindezek együttműködése) végezhetett.
Ráadásul a mesemondásból akkor lett történetírás az ókorban, amikor először feltették a „Cui prodest?” (Kinek áll érdekében?”) kérdést, márpedig az biztos, az Eisenhower elnök 1961-es búcsúbeszédében emlegetett „katonai-ipari komplexumtól” a Disznó-öbölbeli akció kudarca miatt Kennedyt hibáztató kubai emigránsokon át a maffiáig sokan sóhajtottak fel megkönnyebülten az elnök halálakor.
Hatvan éve nemcsak Kennedy elnököt vesztette el a világ, de az amerikai demokráciába vetett hit is pofont kapott (majd egy fejbe rúgást is a Watergate-botrány nyomán). Nem véletlen, hogy a következő évtized legnépszerűbb hollywoodi műfaja a paranoiafilm lett, olyan klasszikusokkal, mint a Magánbeszélgetés (1974), A Keselyű három napja (1975) vagy a Halál a hídon (1981) – bár Brian De Palma filmjét Edward „Ted” Kennedy botrányos chappaquiddicki autóbalesete ihlette.
Daniel Pipes Összeesküvések című 1997-es könyvében mutat rá arra, hogy a szabadságukra oly kényes amerikaiak hagyományosan a saját szövetségi kormányuktól tartanak a legjobban, így nem meglepő, hogy sok amerikai a CIA-t és az FBI-t kezdte vádolni a Kennedy-gyilkosság körüli kavarással, amely szervezeteknek éppen az amerikai állampolgárok biztonságának szavatolása lenne a feladata.
Persze a hidegháború idején a Kádár-rendszer Amerika-ellenes propagandája megragadta az alkalmat, hogy politikai tőkét kovácsoljon a Kennedy-gyilkosságból. Nem is kellett rá sokat várni, hogy a Népszabadságban Politikai gengszterizmus! címmel a merényletről megjelenjen az első értékelő jegyzet, amelynek üzenetét lényegében a „rendpárti lázadó” Atlantis együttes zenésítette meg az 1967-es „polbeat” fesztiválon, a Vígszínházból szólva be Washingtonnak (a KISZ és a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával):
Ki ölte meg Kennedyt? / Nem tudja senki, / Vagy, aki tudja, az hallgat. // Ki ölte meg Kennedyt? / Nem biztos semmi, / Ott, ahol annyian meghalnak.
Aztán az Amerika-ellenes propaganda a bizonytalanságérzet-keltésén túli fokozatra kapcsolt: Gimes György A szálak összefutnak című 1969-es, a maga módján egészen fantasztikus könyvében nem egyszerűen felmondta Jim Garrison vádjait, de Clay Shaw személyét összekapcsolta az 1947-ben emigráló Nagy Ferenc korábbi kisgazda miniszterelnökkel, hogy így járassák le a magyar antikommunista emigrációt.
Mindenkinek van egy elmélete
A Kennedy-gyilkosságról szinte mindenkinek van egy elmélete, a lehetséges tettesek között a Fehér Ház földszinti klotyójának vécésnénijének kivételével – hiszen „a vécésnénit csak ne keverjük bele” Woody Allen Annie Hall című 1977-es filmje szerint – mindenki felbukkant már. Máig elég kevesen hiszik el, hogy az elnököt egy „magányos marxista” lőtte le, aki képes volt előtte postán megrendelni magának a gyilkos fegyvert, a 6.5 mm-es, 1938-as olasz gyártmányú Carcano puskát. Pedig Hahner Péter szereti hangsúlyozni, hogy a Kennedy-gyilkosság a világtörténelem leginkább kivizsgált történelmi eseménye, ezért adta 2013-ban megjelent könyvének A nem létező rejtély címet, amelyben elfogadja a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Earl Warren vezette bizottság 28 kötetnyi, összesen 16 ezer oldalnyi jelentést eredményező kutakodásait (még az összefoglalás is 800 oldalas), amik mindenre találnak magyarázatot.
Nemcsak arra, hogy a nyaklövése után miért nem csuklott össze Kennedy (az őt szüntelenül kínzó második világháborús hátsérülése miatt merevítő fűzőt volt kénytelen viselni), de arra is, hogy a Kennedy testén át John Connally texasi kormányzóban kikötő második golyó, az úgynevezett „varázsgolyó” miként írt le cikkcakkot (az első golyó senkit nem talált el). Ráadásul utóbb kiderült, hogy a merénylőnek nemcsak 5, hanem több mint 8 másodperc állt rendelkezésre a három lövésre, ennyi idő alatt pedig már a tengerészgyalogosként közepesnél jobb lövőnek számító Oswald is sikerrel járhatott. De mivel a régi politikusi bölcsesség szerint, ha el akarunk tussolni egy ügyet, a kivizsgálására hozzunk létre egy bizottságot, sokan máig csak legyintenek a Warren-bizottság hallatán.
Valóban szinte minden Oswald bűnössége mellett szól: ő volt az egyetlen alkalmazott, aki a merénylet után engedélykérés nélkül elhagyta a dallasi könyvraktárat, ahonnan eldördültek a lövések, és nem is tért vissza. Majd nem sokkal később, elég zaklatott idegállapotban, menekülés közben lelőtt egy járőrt, végül a Texasi Filmszínházból rángatták elő. Oswald a vallomásában mindent tagadott, de azt már nem vonhatta vissza: november 24-én lelőtte Jack Ruby, a hisztérikus indulatosságáról ismert bártulajdonos, akit mélyen felháborított a merénylet – ezzel magyarázható, hogy „Megölted az elnökömet, te patkány!” felkiáltással lőtte le Oswaldra az önbíráskodó. A Ruby lövése után a gyomrához kapó, fájdalomtól eltorzult arcú Oswaldot megörökítő fotós, Robert H. Jackson okkal kapott Pulitzer-díjat.
A negyedik lövés
A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos összeesküvés-elméletek alapját többek között az a tény trágyázza, hogy az FBI később próbálta eltüntetni annak nyomait, hogy már a merénylet előtt megfigyelte mind Oswaldot (mint a Szovjetunióba távozó, majd onnan orosz feleséggel hazatérő, helyét nem találó, tengő-lengő radikálist), mind Rubyt (mint bártulajdonosként maffiakapcsolatokkal bíró lehetséges informátort), ám a hírhedten sötét alak, leválthatatlan FBI-igazgató J. Edgar Hoover mégsem rendelt el semmilyen preventív intézkedést.
A konteógyártásnak aztán újabb löketet adott, amikor a politikai merényletek kivizsgálására létrehozott kongresszusi házbizottság 1978-ben felülvizsgálta a Warren-bizottság jelentését, és arra a következtésre jutott, hogy egy rendelkezésre álló hangfelvételen egy negyedik lövés is hallható. Ekképp igazolást nyert volna a „kereszttűzben” elmélet: vagyis, hogy nemcsak a könyvraktár ötödik emeletéről lőttek Kennedyre (minden bizonnyal Oswald), de a közeli füves dombról is, egy léckerítés mögül. Később azonban a „negyedik lövés” elméletét ismét elvetették, arra hivatkozva, hogy mégse lövés hallható az ominózus felvételen.
A Magyar Nemzet Kádár-kori washingtoni tudósítója, Avar János Kennedyek – Versenyben a végzettel című 1999-es könyvében egy érdekes elméletet oszt meg. E szerint valóban ketten lőttek Kennedyre, de igazából nem is ő volt a célpont, hanem az öccse, a maffia ellen háborút indító igazságügy-miniszter, Robert „Bobby” Kennedy. A chicagói maffiafőnök, Sam Giancana ugyanis árulásként élte meg a maffiaellenes fellépést, hiszen bűnszervezete nem jelentéktelen szerepet játszott Kennedy Illinois állambeli győzelmének biztosításában az 1960-as elnökválasztáson. (Bár akár a magánéletbeli sérelem se lehetett elhanyagolható, hiszen a maffiafőnök kedvese, Judith Campbell Exner egyike lett Kennedy elnök szeretőinek.) Bátyja és támogatója halálával Bobby Kennedy is a hatalmát vesztette, aztán amikor elindult az 1968-as elnökválasztáson, érdekes módon vele is merénylő végzett.
Sok szónak is egy a vége – van egy mindennél erősebb érv a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos összeesküvés-elméletek ellen: ha valaki bármi szaftos bizonyítékkel rendelkezne, amely cáfolná a Warren-bizottság jelentését, az elmúlt 60 évben jó pénzért biztos közzétette volna.
