A hidegháború évtizedeinek legismertebb amerikai propagandafegyvere volt a Szabad Európa Rádió (Radio Free Europe), amelyet hivatalosan azzal a céllal alapítottak 1949-ben, hogy tájékoztassa a hiteles információforrástól elzárt, vasfüggönyön túli keleti tömb országait. De valójában testvérszervezetével, a Szovjetunió lakosságát célzó Szabadság Rádióval (Radio Liberty) – amellyel 1976-ban egyesült – elsősorban azt célozta, hogy antikommunista üzenetekkel szovjetellenes irányba hangolja az államszocialista diktatúrákban élőket.
A költségeket az Amerikai Kongresszus állta az amerikai adófizetők pénzéből, de 1972-ig a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA) is ott találjuk a támogatók között, amely a hidegháború legfagyosabb évtizedeiben különböző fedőszervezeteken át – mint a Párizs központú Kongresszus a Kulturális Szabadságért (Congress for Cultural Freedom) – olyan kulturális projekteket is finanszírozott, mint az Állatfarm című Orwell-regény 1954-es rajzfilmes adaptációja.
„Megfizetett hazaárulás”
Az alapötlet szerint a különböző keleti országok antikommunista emigránsainak üzeneteit igyekeztek visszajuttatni hazáikba. Közülük a magyarokat a szintén 1949-ben megszervezett Magyar Nemzeti Bizottmány (Hungarian National Council) fogta össze a New Yorkban létrehozott National Committee for a Free Europe (később csak Committee for a Free Europe) ernyőszervezet alatt, melynek megalapításakor maga George Kennan hidegháborús teoretikus, a „feltartóztatási politika” atyja bábáskodott. Ők voltak azok a magyar antikommunista emigránsok, akiket a kora Kádár-rendszerben olyan „leleplező” kiadványok sorával igyekeztek lejáratni, mint Szabó Miklós Foglalkozásuk: emigráns (1958), Szabó László Megfizetett hazaárulás (1965), vagy éppen Hun Péter A fellazítás kortesei (1965) című munkája.
Utóbbi ismertetéséből idézve: „A fellazítás legfőbb kortesei (…) azokból a különféle szervezetekbe tömörülő emigránsból, volt magyar politikusokból, írókból stb. kerülnek ki, akik az egy tál lencséért mindenre készek társadalmi rendünk ellen – s ez az egy tál lencse, ne feledjük, jórészt amerikai eredetű.” De ha valaki a Szabad Európa Rádiónál szerepet vállaló magyar emigránsok autentikusabb történetére kíváncsi, akkor a müncheni Látóhatár című emigráns folyóirat szerkesztője, Borbándi Gyula Magyarok az Angol Kertben – A Szabad Európa Rádió története című 1996-os művét ajánlhatjuk.
A SZER próbaadásait, az emigránsok előre felvett üzeneteit először egy az Adriai-tenger semleges vizein horgonyzó hajóról kezdték sugározni, de ez igen körülményesnek és költségesnek bizonyult, ezért a rádiót 1951 júliusában az NSZK-ba, Münchenbe, az Englischer Gartenbe költöztették, ahol az intézmény reprezentatív épületet kapott. Ott dolgoztak aztán a magyar mellett a cseh, lengyel, román és bolgár szerkesztőségek, valamint 1954-es megszüntetésig az albán is – ekkor belátták, hogy
Az egyes nemzeti szerkesztőségek munkáját a SZER kutatóintézete segítette, amely a keleti tömb országainak politikai-társadalmi életéről gyűjtött információt, hogy minél hatékonyabb legyen a propaganda. Az évtizedek alatt a kutatóintézet gyűjteménye az egyik legnagyobb hidegháborús archívummá duzzadt, amely ma a budapesti OSA-ban (Open Society Archives) kutatható.
Léggömbakció és újraindulás
A magyar nyelvű adását 1951. október 6-án indító SZER működéséről rengeteg érdekességet tudhatunk meg az idén elhunyt Deák István történész, a Columbia Egyetem Kelet-Közép-Európai Intézetének korábbi vezetőjének 2023-ban, posztumusz megjelent Maratoni életem című visszaemlékezéséből. A Magyarországot 1948-ban elhagyó Deák István 1956 utáni amerikai tudományos karrierje előtt ugyanis Münchenben kapott igen jól fizető állást a rádió kutatóintézetének munkatársaként. Szervezője volt a SZER nevezetes léggömbakciójának, melynek során ballonok segítségével próbáltak eljuttatni antikommunista üzeneteket azokhoz is, akik nem hallgatták a rádiót, biztatva például a földműveseket, hogy „vessék le magukról a kolhoz béklyóit”.
Repülőgépekről nem szórhatták a röpcédulákat, mert a légvédelem lelőhette volna azokat, így maradtak az időjárásnak kiszolgáltatott, a szelektől ide-oda fújt léggömbök. De ahogy Deák István ironikusan megállapította a memoárjában: „Az első csehszlovák röpcédulák, amelyek a prágai futballstadiont voltak hivatva elárasztani az igazság szavával, nemcsak a stadionban, hanem Csehszlovákiában, Magyarországon, más szomszéd államokban, de még a messzi Ázsiában is megjelentek. Később keserűen mulattunk azon, hogy mit gondolhatott például az a nincstelen egyiptomi földműves, akinek a kezébe került egy röpcédula, rajta beszédes illusztrációval, ékes magyar nyelven: »A föld azé, aki megműveli.« Összesen 400 ezer ballon és 230 millió röpcédula indult útnak az 1950-es években a Szovjetunió rabszolgaállamaiba.”
Deák István a Szabad Európa Rádió működésének azon árnyoldalára is rávilágított, hogy a börtönbüntetés helyett miképp adtak zsíros állást egykori náciknak és nyilasoknak, hiszen a hidegháború idején szükség volt az antibolsevista uszítás „szakembereire”. A SZER kritikusai azonban elsősorban azt szokták felhánytorgatni, hogy a rádió 1956 őszén alaptalanul hitegette nyugati segítséggel a szovjet megszállás ellen fellázadó magyar szabadságharcosokat.
1956 jelenős változáshoz vezetett a rádió működésében: lejjebb tekerték az offenzív szovjetellenes propagandát, és a megmaradó hírműsorok mellett inkább a szórakoztatásra helyezték a hangsúlyt, hiszen a rock and rollnál vagy a beatzenénél erősebb érvet keresve sem lehetett volna találni a „hanyatló Nyugat” mellett. Emblematikussá vált a Cseke László álnéven rádiózó Ekecs Géza Tinédzserparty című műsora, amelynek kulturális hatása felfoghatatlan, nélküle alighanem másként alakul a magyar könnyűzene története.
A hidegháború végével, a rendszerváltással és Magyarország teljes felszabadulásával okafogyottá vált a magyar nyelvű adás, az utolsót 1993. október 31-én sugározták. A legendás Szabad Európa azonban – ezúttal már nem rádióként, hanem sok podcasttel jelentkező, magyar nyelvű hírportálként – 2020 őszén újrakezdte a működését Magyarországon, miután Washingtonban úgy ítélték meg, hogy hazánknak ismét szüksége lett rá.
