A tömegdemokrácia megszületésének 1918-as előestéje óta a brit politika fősodrát átszőtték a hatalom központjában születő fondorlatos összeesküvések miatti félelmek. Az egyik oldalon a bankárok, a mágnások és a demokráciát gyűlölő tábornokok titkos fellépésétől rettegtek, míg másokat az rémített meg, hogy bolsevikok szivároghatnak be a közalkalmazotti szférába vagy a médiába és a szakszervezetekbe.
Bankárok buktatták meg a kormányt?
Az összeesküvés-elméletek inkább a politikai baloldalon váltak erősebbé Nagy-Britanniában. Azon a baloldalon, amely hosszabb időt töltött a hatalmon kívül, mint azon belül. A gazdasági világválság idején, 1931-ben például a Munkáspárt másodjára volt hatalmon, de kisebbségben kormányzott, miközben a munkanélküliek száma már megközelítette a 3 milliót. A segélyekről hozott törvény a hitelek felé terelte a kormányt, így megingott a bizalom, és a befektetők sürgősen eladták fontjaikat. Philip Snowden, a Munkáspárt pénzügyminisztere kezelhetetlen inflációtól tartott, a kormány elkeseredetten próbálta korlátozni a kiadásokat, és amerikai bankoktól igyekezett kölcsönt szerezni. Snowden véleménye szerint ezért csökkenteni kellett a munkanélküli segélyt.
Augusztus 23-án este, a válságos helyzetben összehívott kabinetülésen kilenc munkáspárti miniszter ezt elutasította. Snowden és Ramsay MacDonald miniszterelnök is elhagyta a Munkáspártot, hogy egy új, „nemzeti egységkormányt” alakítson, amelyben már a Konzervatív Párt tagjai voltak többségben. Másnap reggel e sokkoló hírek hallatán a kilenc, ellenvéleményét hangoztató miniszter tanácskozást tartott, egy tervezetet vitattak meg. Ebben egy elméletet vázoltak fel, amely szerint a pénzemberek összeesküvése miatt bukott meg a kormány. Azon a vasárnap esti kabinetülésen felolvasták az egyik New York-i bank üzenetét: a kölcsön fejében a bank elvárja, hogy a brit kormány csökkentse a munkanélküli segélyt. A Munkáspárt parlamenti frakciójának vezetői és a szakszervezeti vezérek ezt a vádat eljuttatták a munkáspárti Daily Heraldhoz. A lap címlapon közölte a hírt, azt állítva, hogy ez volt a szakítás „titkos oka”.
Valójában azonban nem volt semmiféle kapzsi indokból született összeesküvés annak érdekében, hogy megvesztegessék a kormányt. Mindenki egyetértett a szükséges cselekvési tervben, amellyel szemben egyikük sem látott más alternatívát. Az amerikai bank üzenete csupán Snowden javaslataira adott válaszként született, ennek ellenére a Munkáspárt tagjai közül sokan elhitték, hogy a bankárok buktatták meg a kormányt.
Rémálomba illő események
Második példánkhoz előre kell szaladnunk az időben 1968-ig. Újra a Munkáspárt került hatalomra, ezúttal nagy többséggel. Bár az erős szakszervezet magasan tartotta a béreket, a font újból nagy nyomás alá került, és Harold Wilson miniszterelnököt hevesen támadták. Néhányan a szakszervezet bérköveteléseit és a sztrájkokat hibáztatták, sokan érveltek egy szakértői, nemzeti egységkormány szükségessége mellett, és még egy erőszakos hatalomátvétel terve is felmerült. Az azóta eltelt évtizedekben sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Nagy-Britannia igen közel került egy államcsínyhez, melynek során megdöntötték volna Wilson kormányát, és helyette Lord Mountbatten „szükségkormánya” került volna hatalomra. Mountbatten a Brit Királyi Hadsereg korábbi parancsnoka, egyben II. Erzsébet királynő férje, Fülöp herceg nagybátyja volt.
A történet valóságtartalma az volt, hogy Mountbatten 1968 májusában találkozót tartott Cecil Kinggel, a jegybank igazgatójával, aki egyben az igen népszerű Daily Herald újság tulajdonosaként az azt menedzselő gazdasági cég vezetője is volt. King meg volt győződve arról, hogy gazdasági csőd szélén állnak, és úgy vélte, hogy egy szükségkormányt kell alakítani, üzenetét helyettese, Hugh Cudlipp közvetítésével juttatta el Mountbattennek. Cudlipp munkáspárti szimpatizáns, munkásosztályból származó walesi férfi volt, aki baráti kapcsolatban állt a főnemessel.
Mountbatten volt a negyvenes évek végén az utolsó brit alkirály Indiában. Amikor a britek indiai kivonulása után az egyre élesedő ellentétek az indiai vallási közösségek közötti vérontáshoz vezettek, Mountbatten egy általa vezetett szükségbizottság irányítása alatt tervezte a béke helyreállítását. Cudlipp elmondása szerint a Nagy-Britannia belső küzdelmei miatt aggódó Mountbatten kijelentette, hogy „talán egy, az indiaihoz hasonló – Indiában általam vezetett – szükségbizottságot kellene alakítani itt is.” Ők ketten névlistát is összeállítottak e célból, amelyen korábbi katonai vezetők és mérsékelt politikusok szerepeltek. Mountbatten beleegyezett, hogy találkozik Kinggel. Erre Lord Mountbattennek a londoni Belgravia kerületben lévő lakásán került sor, a találkozón barátja, Solly Zuckerman is részt vett, aki Harold Wilson miniszterelnök tudományos tanácsadója volt.
Itt King kifejtette rémálomba illő elméletét. Eszerint a csökkenő árfolyamú font politikai összeomláshoz vezethet, és a hadsereg fog fellépni a rend helyreállítására. Ehhez többek között az is hozzátartozik majd, hogy az utcasarkokon gépfegyvereket fognak felállítani. Wilsont lemondásra kényszerítik majd – és King azt javasolta, hogy Mountbatten legyen a megalakítandó szükségkormány vezetője. Zuckerman kiviharzott a megbeszélésről, mivel rájött, hogy Mountbatten „valóban intrikált”. A palotából érkező szóbeszéd szerint maga a királynő volt az, aki lebeszélte Mountbattent a hatalomátvételről.
Ugyanakkor semmilyen bizonyítékunk nincs arra nézve, hogy Mountbatten valóban hatalomátvételt tervezett, ami egy komplex, de egyben nagy kockázatú terv lett volna. Cecil King, állítólagos összeesküvőként, különös módon kedvét lelte abban, hogy mindenkinek elmondja a tervet, aki csak hajlandó volt meghallgatni őt. Még Wilson minisztereinek is elmondta, Tony Benn technológiai minisztert is beleértve. Tony Benn kreált ebből – saját elnevezése szerint – egy „összeesküvés-elméletet”, azt állítva, hogy
a City üzletemberei államcsínyt terveznek a kormány ellen.
Benn tájékoztatta Wilsont, aki úgy vélte, King megbolondult, ugyanakkor a miniszterelnök „meglehetősen feldúltnak és izgatottnak tűnt”. Ez esetben is a képzelet túlszárnyalta a valóságot.
Csak akkor lett mindebből valódi összeesküvés-elmélet, amikor nyolc évvel később feltárták a titkos találkozó részleteit, s mindez magának Wilsonnak volt köszönhető. 1976. február 11-én, nem sokkal lemondása előtt Wilson találkozott Zuckermannal, amikor a Savoy hotelben ebédeltek. Zuckerman elmondta a miniszterelnöknek, hogy Cudlipp visszaemlékezése hamarosan megjelenik, s ezzel nyilvánosságra kerül a King–Mountbatten találkozó ténye. Wilson tudott a találkozóról, de nem ismerte a baljós részleteket, így például nem volt tudomása arról, amit King a gépfegyverekről mondott. Sietve elmondta mindezt politikai államtitkárának, Lady Falkendernek, aki erre később úgy emlékezett vissza, hogy „Wilsont teljesen feldúlta a hír”. A miniszterelnök úgy vélte, hogy ezáltal az államcsíny tervéről szóló minden pletyka megerősítést nyert.
1981-ben Wilson nyilvánosságra hozta abbéli meggyőződését, hogy az 1968-as találkozón Kingnek „a kormányzat államcsínnyel való megdöntésére vonatkozó tervéről” tárgyaltak. Bár nem volt abban a helyzetben, hogy tényleg tudja, pontosan mi is történt, de mivel az exminiszterelnök nyomta rá a „hitelességi pecsétet”, az „államcsínyt” ettől kezdve tényként kezelték, s ehhez csatolták a más összeesküvésekről szőtt mendemondákat.
Könnyen rászedhető tömegek
A brit politikai jobboldal sem volt mentes az összeesküvés-elméletektől. Az 1945-ös évi általános választásokon a Konzervatív Párt jelöltjei Churchilltől kezdve mind arra figyelmeztettek, hogy a Munkáspárt úgy fogja a terveit megvalósítani, hogy tekintélyelvűvé válik, egy miniszter szerint akár diktatúrát is bevezethetnek.
A jobboldali összeesküvés-elméletek számára a legnagyobb kihívást az 1960-as években megerősödött radikális társadalmi változások jelentették. Sokaknak ezerfejű hidraként jelentett egzisztenciális fenyegetést, s azt hitték, hogy ennek egyszerű magyarázata kell, hogy legyen. Enoch Powell renegát konzervatív politikus volt ennek az elgondolásnak a leginkább exponált képviselője. 1968-ban a híres „patakokban folyó vér” beszédében tipikus összeesküvés-elméletet vázolt fel a kormány részvételével, amely Nagy-Britanniát a tömeges bevándorlás veszélyének tenné ki. Az újságok és a politikusok dühödt reakcióját az attól való félelem motiválta, hogy a közönség túl fogékony lesz Powell gyújtó hangú retorikájára. Erre adott válaszában Powell a könnyen rászedhető tömegekre hivatkozott, akiket a hatalmukkal visszaélő politikusok félrevezetnek. Az összeesküvés-elméletek másik fő eleme éppen ez:
Az 1970-es általános választáson Powell még gyújtóbb hangú beszédben fejtette ki mindezt. Azt állította, hogy le kell leplezni a „belső ellenséget”, akiknek a tagjai összefognak, hogy „agymosásban” részesítsék a brit népet, mind faji, mind gazdasági vonatkozásban. Azzal vádolta meg a köztisztviselőket, hogy „állandó és kegyetlen módon” meghamisítják a bevándorlási statisztikát, s úgy vezetik félre a népet, mintha maguk is szovjet kémek lennének. Szerinte a belső ellenség tábora felöleli a radikális diákokat, az „anarchistákat”, az apartheid ellen tiltakozókat, valamint az észak-írországi nacionalistákat és republikánusokat, de a sztrájkolókat is.
Külső befolyások
Az 1970-es években a katonai és a hírszerzési szolgálatokhoz tartozó jobboldali meggyőződésű emberek az ellenségek hasonló skáláját vázolták fel, de koherensebb víziójuk volt a mögöttük álló sötét erőről. Úgy vélték, a KGB az. 1974-ben egy nyugdíjas tábornok, Sir Walter Walker szüntelenül a szovjetek által támogatott felforgató tevékenységre figyelmeztetett a szakszervezetek részéről. Önkéntes szervezetet alapított arra az esetre, ha a sztrájkok miatti társadalmi összeomlás esetén be kellene avatkozniuk – a baloldalon viszont joggal tartották éppen ezt egy jobboldali puccskísérlet bizonyítékának. Amikor a Walker által megjósolt erőpróba – a téli általános sztrájk – elmaradt, támogatói elpártoltak tőle. Walker arra panaszkodott, hogy „a kommunisták és a szélsőségesek utasítására a tömegmédia kigúnyolta és tönkretette őt”. Valójában azonban a hírnevét az rombolta le, hogy saját maga éppen egy ilyen agresszív fantázia jegyében cselekedett.
Walker követői a szakszervezetek megerősödése elleni válaszlépésként egy szervezetet hoztak létre Nemzeti Szövetség a Szabadságért néven. Bár a szervezet friss eszméket is képviselt, vezetőik közül többen benne ragadtak az összeesküvés-elméletek gondolatkörében. Ilyen volt John Gouriet egykori katonatiszt, aki meg volt győződve arról, hogy a szakszervezetek egy „nemzetközi összeesküvés” részesei. Amikor a Szövetség egyik vezetőjét az IRA agyonlőtte, Gouriet a „KGB által motivált bűncselekményt” emlegetett. Bár voltak bizonyítékok a kommunisták felforgató tevékenységére Nagy-Britanniában, Walker és Gouriet minden általuk kifogásolt jelenséget ezzel magyarázott.
Azonban, ha valaki az ellenségeit titkos összeesküvők bábfiguráinak tartja, éppen azt a nehéz feladatot kerüli el, amit az ellenfél politikai érvekkel való meggyőzése jelent. Nem először fordult elő, hogy olyanok, akiknek a pozícióját saját polgártársaik veszélyeztették, a szovjetek – vagy éppen az oroszok – kezét vélték felfedezni az ellenük irányuló cselekedetekben. De nem is ez lett az utolsó.
A cikket Rényi Zsuzsanna fordította.
